Járványidők járnak. Érthető módon az embernek nagyobb a bánata, mint a versbeli cinegemadárnak. Ám ha kinéz az ablakon, a kordonokon át belopakodó Tavasz láttán kicsit felvidulhat a szíve. Ehhez próbáltunk hozzájárulni kicsit. Kedves Olvasó, ha nem is fogod meg a kezünk, mert ellenjavallt, jöjj velünk erdőt járni, kikeletet csodálni.

Nem rejtjük véka alá a célt: irány a Bácsi-torok. Kisbacs Kisbács határában ott is a tábla. Egy vicces kedvű valaki filccel ékezetet varázsolt a magyar elnevezés fölé, ám egy szigorú kedvű valaki később elkente.

Szomorú, de előbb találkoztunk a felelőtlen virágszedés bűnének árulkodó jeleivel, mint magukkal a Tavasz címerében virító korai virágokkal. Nem kellene ezt, így, embertársak!

Pár lépés, és máris elénk perdült a tavasz egyik első hírnöke, a tatárok szerelemgerjesztője, Szent György virága, a kutyafoggyökér, avagy Erythronium dens-canis, ismertebb nevén kakasmandikó.

Elmúlás és új élet. Ezzel találkozik minden tavaszon az erdőjáró.

A martilapu avagy szamárköröm avagy vajkapu (hűha!) szélesen vigyorog a kamerába. A régiek pipába tömködték a leveleit, amikor asztmás köhögésüket akarták kezelni. Nos, nem biztos, hogy ez a tökéletes gyógymód.

Ez az apró madérfészek tavalyról maradt itt. Amikor, úgy október felé ugyancsak érvényesek voltak Tompa Mihály borongós szavai: „Az idő már őszre fordult, / A fa lombja sárgul; / Madárfészek elhagyatva / Lefordúl az ágrul.” Most már inkább csak afféle mementó. Hogy emlékezzünk az idők forgandóságára.

Ez történik, ha az ember a földről az ég felé emeli tekintetét: kinyílik a tér, s a dombgerincen silbakoló magányos fa biztatóan int.

Íme, az orvosi tüdőfű. Szép is, gyógyít is: csitítja a köhögést, serkenti a köptetést. Teakeverékekben találkozni vele. De ha szabad ajánlanunk: inkább csodáljuk, ne szedjük. Köhögésre van más szer is.

Ő nem virág. Csak úgy viselkedik. A ragyogó napfény a partra kicsalta a (talán nem) első tavaszi pecást. Vajon mit foghat most, a boton kívül?

Ez egy függőleges barkaszimfónia. Nem egészen tudjuk, mit is jelent a kifejezés, de valamilyen mélyről felbuzgó érzelem ezt préselte ki az ujjainkból.

Sikerült lencsevégre kapnunk egy napfördőző vörös rókalepkét. Egyáltalán nem tűnik ravaszdinak. Inkább afféle szárnyas virág, fakó háttér előtt.

Gulliverként moha-Lilliputban. Égnek szökkennek a miniatűr „faóriások”. Hogy észak merre van, teljesen mindegy.

A mikrovilágból kilépve. Az örökzöldek örökzöldellnek, szokás szerint. A lombhullatók ághegyén viszont még moccan a rügyben mint csibe héjban – kandin a lomb.

És ha tavasz, akkor szerelem! Így van ez a korona idején is. Nünükééknél is. A nagyságrendekkel apróbb hím eszeveszettül kapaszkodik a világért megállni nem hajlandó hatalmas nőstény hátán, ahogy tűnik, elsősorban azon igyekeszik, hogy le ne essen.

Szúrós tavalyi emlék. A neve viszont csodálatos (ha nem tévedtünk az azonosításban): héjakút mácsonya. A népi elnevezései is izgalmasak: Vénusz asszony feredője (ebbe bele sem merünk gondolni), gólyahúgy (na jó, ebbe sem), mindenkor szomjúhozó tövises lapu, bábatüske, pásztorvessző.

A végére hagytunk egy kevésbé tavaszi-természeti képet, amely viszont örök poénforrás nálunkfele. A kép címe talán ez lehetne: A régi és az új. Hogy ezek mik, talán nem kell magyarázni. Hogy ezek miért, az már némi magyarázatra szorulna, de hát ha az épületben nincs vécé, hát nincs. És rég nincs. Másképp nem lenne új budi.