A halál négy keréken érkezik

Jelen szöveg a Ziare.com oldalon megjelent cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Az ünnepi vakáció alatti közúti balesetek nagy száma nem a romániai infrastruktúra állapotának a közvetlen következménye. Nem tudok arról, hogy e balesetek bármelyikét a rossz infrastruktúra okozta volna. De ennek állapota hozzájárul ahhoz, ami szerintem – gépkocsivezetőként is – a szó szerint gyilkos romániai forgalom alapját képezi.

Egyrészt egyfajta kollektív neurózis.

Általában véve a járművezetés az a tevékenység, amiben az összes frusztráció lecsapódik. Felszínre kerül az összes düh, az összes korlátoltság, az összes komplexus, melyeket amúgy képesek vagyunk jobban kordában tartani.

Minél erősebb a gépkocsi, annál nagyobb erőérzetet generál, mellyel a járművezető hajlamos élni, hogy legalább az úttesten ő legyen a legerősebb a bolygón, legalább ott érvényesüljön. Mindenki ásznak képzeli magát, holott csak nagyon kevesen azok, az igazi ászok pedig nem érzik szükségét annak, hogy ezt minden pillanatban bizonyítsák.

Elég körülnézni a Facebookon vagy nem süketen végigmenni az utcán, hogy megtudják, mennyire dühös a román társadalom. A tehetetlenség, a csalódottság, az igazságtalanság, a stressz diffúz dühe ez, ami ott csapódik le, ahol csak lehetőséget talál erre.

Az infrastruktúra állapota, a bukaresti forgalom ezt a dühöt erősíti fel. Több órányi jelzőlámpáknál és dugóban ácsorgás után még egy nyugodt ember is fenevaddá változhat, amikor valaki megpróbál elé vágni, vagy akár csak a legkisebb kényelmetlenséget is okozza neki.

Ez a neurózis azt is meghatározza, ahogy egymáshoz viszonyulunk. Bár keresztényeknek, hívőknek mondjuk magunkat, keresztet vetünk a templomok előtt és térden csúszunk az ereklyék előtt, nagyon sok – legalábbis – verbális erőszakkal, csipetnyi tisztelet és jóindulat nélkül bánunk egymással.

A rossz, amit okozhatnak, az utolsó dolog, ami sok járművezető fejében megfordul és e szemszögből nézve üdvözlöm a bíróság döntését, mellyel gyilkossági kísérlet miatt ítélték el a járművezetőt, aki a híres Fântâna Mioriţa-i balesetet okozta a kormánykerék hirtelen félrerántásával. Ilyen besorolással kellene elítélni mindenkit, akik másokat heccelnek a forgalomban, vagy akik ittasan és bekábítószerezve vezetnek járművet.

Aztán arról is szó van, ahogyan a törvényekhez viszonyulunk.

Általában véve a románok nem tisztelik a törvényeket. Legjobb esetben is csak félnek tőlük. De nem vagyunk a civilizációnak azon a szintjén, hogy a norma belénk ivódott volna. Nem tudom, hányan ácsorognak a piros lámpánál akkor is, ha egyetlen másik jármű sincs a közelben csak azért, mert így kell, így szól a törvény és hányan teszik attól való félelmükben, hogy lefülelheti őket egy rejtőzködő rendőr vagy egy kamera.

A záróvonal átlépéséről vagy a sebességkorlátozások megsértéséről már nem is beszélve. Hányan kötik be a biztonsági övet azért, mert így biztonságosabb és hányan a bírságtól való félelmükben? A vezetés közbeni telefonhasználatot, vagy még rosszabb, sms-ezést nem is említem.

Nagyon igaz, hogy sok törvény abszurd, egy részük egymásnak mond ellent, igaz, hogy néha a betartásukra kifejtett erőfeszítés drágább, mint a be nem tartásukért kapott büntetés, nem a közlekedés terén, természetesen. De ez nem mentség arra, ami szabad szemmel látható, a szabállyal szembeni tiszteletlenségre.

De ha csak a félelem működik, akkor annak nagyobbnak kellene lennie és ez a közúti rendőrségtől függ, ám az a gond oka ahelyett, hogy a megoldás része lenne. Azt hiszem, a közúti rendőrség állapotát tekintve emblematikus az a helyzet, aminek néhány hónappal ezelőtt volt szerencsétlenségem tanúja lenni.

Ahogy az bizonyos órákban általános, a bukaresti Győzelem (Victoriei) tér rendkívül zsúfolt, de még járható volt. Egy tehetséges rendőr nekiállt forgalmat irányítani és ez annyira jól sikerült neki, hogy jelzéseire óriási dugó alakult ki, amelyben már senki sem tudott moccanni egyetlen irányba sem és ez elkezdett gyorsan továbbterjedni a tér többi része felé is. Tevékenysége eredményét látva az illető a tarkójára tolta az ellenzős sapkáját és elment, ránk bízva, hogy boldoguljunk, ahogy csak tudunk.

Ahelyett, hogy a radarral oda telepednének, ahol a túlzott sebesség akár szerencsétlenségeket is okozhat, általában ott igyekeznek megvágni az embereket, ahol nagyon kicsi a baleset valószínűsége.

Sokan közülük nem mernek belekötni a nagyon drága autókat vezető sofőrökbe,

mert nem lehet tudni, hogy kiknek az emberei. Hányszor láttak rendőrt a Beller–Dorobanţi térség luxus szórakozóhelyei közelében? A tilosban parkolók elszállításának korszakában sohasem láttam a „polipot” (a gépkocsikat „begyűjtő” emelős teherautó – szerk.) arrafelé, holott a gyalogátkelőket is érintő szabálysértő parkolás nemzeti sportnak számít.

Nem leszek túl népszerű a gépkocsivezetők körében, de nem látom okát annak, hogy az útdíj befizetését igazoló matricát leolvasók mintájára miért ne lehetne rögzített radarokkal is behálózni az egész országot, melyeknek elrettentő hatásuk lehetne, és miért ne lehetne a jogosítvány bevonása a fő büntetés a második kihágástól kezdve, ami sokkal jobban fáj, mint egy bírság.

Amíg a közúti rendőrség nem válik nagyon jelenlévővé és igazán rettegetté, amíg a törvényt nem fogják legalább félelemből betartani, továbbra is tömeges lesz a halál az utakon, bármennyi sáv is legyen rajtuk.