Sajátos körülmények között, a járványidőszakban érvényes szabályok betartásával zajlott idén a kolozsvári Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál, amelyen a helyi filmek versenyét egy fiatal magyar rendező, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen végzett Farkas Boglárka Angéla nyerte, Amit nem vettünk észre című kisjátékfilmjével. A film alaphelyzete egy idős néni temetése utáni, kénytelen-kelletlen megrendezett halotti tor, amelyen a gyász és az emlékezés különböző megélési módjai ütköznek egymással, a humort, a helyzetkomikumot sem nélkülözve.

A film legközelebb a Kolozsvári Magyar Napokon, augusztus 19-én, szerda (azaz: ma) este a Bánffy-palota udvarán tekinthető meg. A rendezővel a díjról, az emlékezésről, az erdélyi fiatal filmesek lehetőségeiről is beszélgettünk.

Szereted a csokoládét?

Ezzel a Leonidas csokigyártótól kapott TIFF-es ajándékcsomagomra utalsz?

Természetesen. Viszonylag ritka, hogy filmszakmai teljesítményt – többek közt – csokoládéval honoráljanak.

Igen, az 1500 eurós pénzjutalom és az oklevél mellé kapok havonta egy csokoládécsomagot, egy évig. Nem is néztem meg, pontosan milyen csoki, de megeszem az összeset, nagyon finom. Attól tartok, nem lesz elég a havonkénti „újratöltés”.

Hogyan néz ki manapság, ezekben a járványos időkben egy díjátadó?

Libasorba állítottak bennünket, megtapsoltak, aztán lehajolva átvettem a díjat. Szokatlan volt, nehéz tartani ilyenkor a „social distancing”-ot, mert az emberek közelednek, gratulálni szeretnének – másfél méterről, maszkban. Kellett mondanom egy beszédet is, persze románul. Aznap megírtam egy rövid szöveget, minden eshetőségre, amiből természetesen egy mondatot sem mondtam el ott, hanem improvizáltam. Furcsa volt mikrofonba beszélni maszkosan, láttam olyat is egyébként, aki levette, amikor beszélt…

Sőt, mint tudjuk, olyan is volt, aki fel sem vette.

Nem is bántam egyébként, hogy maszkosan kellett beszélni, gondoltam, ha elharapok egy igekötőt, vagy rosszul fogalmazok, majd arra fogom később, hogy a maszk gátolta a nyelvi képességeim kibontakozását.

Hány film volt versenyben?

Úgy hallottam, hogy 39 volt összesen, abból hetet választottak ki utolsó körben, és négy olyan film versenyzett, amelynek magyar a rendezője.

Őszintén, meglepődtél a díjadon? Láttad a többiek filmjeit?

Igen, láttam, levetítették az összeset. A program szerint az én filmem lett volna a második a sorban, szóltam is egy ismerősömnek, hogy majd figyeljen. Aztán elkezdték vetíteni a filmeket, az enyém pedig nem akart sorra kerülni, végül utolsónak vetítették. Az ismerősöm odaszólt hozzám, hogy ez azért van, mert a nyertes filmeket mindig a végére hagyják, ezen jót nevettünk. De őszintén meglepődtem, mert nagyon jó volt az idei felhozatal. Nemcsak kisjátékfilmeket neveztek, hanem dokumentumfilmeket és kísérleti filmeket, szóval elég széles volt a paletta.

Az ember úgy képzeli, hogy ha valaki elnyeri egy olyan rangos fesztivál díját, mint a TIFF, elkezdenek megnyílni előtte a kapuk. Van már ennek valami jele?

Nagyon jó volt a sajtóvisszhangja, eddig ez az egyetlen közvetlen hatása. A gálát követő afterpartin megismerkedtem olyan figurákkal, mint Mihai Fulger, az ismert filmkritikus, aki a zsűri tagja volt, vagy Cătălin Cristuțiu, aki több olyan román filmnek a vágója volt, amelyről én kritikát írtam. Ezek szakmai szempontból fontos találkozások voltak.

A Sapientia egyetemen végeztél, akárcsak Visky Ábel, aki idén a Mesék a zárkából című, első egészestés filmjét hozta el a fesztiválra. Egy Kolozsváron frissen végzett tehetséges fiatalnak milyen lehetőségei vannak, ha a filmes szakmában szeretne dolgozni?

Recept biztos nincs erre, sokan elmennek máshová. Számunkra, erdélyiek számára két nagy filmes gócpont van, ahol kipróbálhatjuk a szerencsénket: Budapest és Bukarest. Én viszont nem tervezek elmenni egyik fővárosba sem.

Többektől hallottam már, hogy itt nem hozhatom ki a legtöbbet magamból, de én ebben nem hiszek: ütni kell tovább a vasat, itt is létezik megannyi lehetőség, vannak filmes pályázatok, van Filmtett-tábor, tehát igenis lehet Erdélyben filmet készíteni.

Kisjátékfilmet legalábbis biztosan – nagyjátékfilmnél már valóban elkél a koprodukció, az állami támogatás (akár két irányból is), mert sokba kerül, és Erdélyben tényleg nincs filmipar, nincs tőke.

És itt van helyben a TIFF is, ahol a hozzád hasonló fiatal tehetségek megméretkezhetnek.

Pontosan. És jót is tesz nekünk, hogy ez kifejezetten a helyi filmek versenye, mert nem jelentkeznek például bukaresti fiatalok, ottani filmes egyetemisták. Úgyhogy megvan Erdélyben is a lehetőség, hogy az itteni alkotók kicsit reflektorfénybe kerüljenek.

Nemcsak rendezel filmet, hanem írsz is filmről, a Filmtett és a Filmtekercs állandó szerzőjeként. Ez a kettő erősíti egymást, vagy egy filmrendezőnek inkább nehezíti a dolgát, ha eleve kritikai rálátással gondolkodik a filmkészítésről?

Remélem, hogy erősíti. Filmkritikusként az ember ismeri valamennyire a filmtörténetet és az aktuális tendenciákat, irányokat is. Persze az sem jó, ha mindez túl nagy hatással van rá alkotóként. Mondok egy példát: a Filmtett adta ki néhány éve a forgatókönyvírás egyik alapművét, Robert Mc Kee Story című könyvét. Ha valaki filmet készít, nem árt, ha ismeri, olvasta ezt a munkát, de nem kell receptként kezelni, elvégre egy forgatókönyvet megírni nem olyan, mint elkészíteni egy rántottát.

Az Amit nem vettünk észre szerzői film, legalábbis annak szántam, de tudom, hogy számos más film van mögötte. A cseh újhullámot például nagyon szeretem, érzem is a filmemen a hatását, vagy – bár megértem, ha ez egyáltalán nem érződik, de – egyik legkedvesebb filmem Wong Kar-vaitól a Szerelemre hangolva, az lehetett hatással rám, ahogyan kezeli az ízeket, illatokat, színeket. Úgyhogy szerintem nemcsak az segít egy rendezőt, ha sok filmet lát, de az is, ha tud érvelni amellett, miért jó vagy rossz egy film, és ezt tudatosítja magában, közben ezáltal a saját ízlését is pallérozza.

Az Amit nem vettünk észre középpontjában a halál, a gyász, az emlékezés áll. Mi inspirált a témaválasztásban, vannak ezzel kapcsolatos személyes, családi vagy ismerősi körből származó élményeid?

Igen, és tisztában vagyok vele, hogy ez érzékeny téma. Maga a cselekmény fikció, ebben a formában ez sosem történt meg velem, de jó néhány jelenet családi emlékek kollázsából épül fel. Az én életemben is volt valaki, egy nem vér szerinti nagymama, akinek a halála megviselt. Azt nem mondanám, hogy kifejezetten ez ihletett volna:

az idő előrehaladtával, végzős koromra valamiért nagyon elkezdett foglalkoztatni az emlékezet kérdése. Mindannyian az emlékeinkből épülünk fel, mindaz, ami vagyunk, tudatos és tudattalan emlékeknek az összessége.

Az érdekelt, hogy valaki, aki már nincs köztünk, aki csak az emlékeinkben él, hogyan képes továbbra is érvényesíteni a befolyását az élők körében. Ezért a film valódi főszereplője maga az elhunyt, Klára néni.

Akit sosem látunk.

Igen, úgy is hívom, hogy a láthatatlan főszereplő, mert minden miatta és érte történik ebben a filmben.

Bármily kényes a téma, a film képes az ebből adódó feszültséget humorral oldani, de ez a humor együttérző, nem röhögöd ki a szereplőidet, pedig vannak köztük olyanok, akik a való életben igencsak idegesítőek lennének. Hogyan lehet ezt elérni, mire kell figyelni – vagy pusztán az ember személyiségén múlik?

A humor, különösen a helyzetkomikum segít „kiegyensúlyozni” az igazán nehéz és komoly témákat. Azt hiszem, az a kulcs, hogy az ember bánjon empatikusan a karaktereivel: mindenkinek igaza van, és senkinek sincs igaza. Különben is úgy gondolom, hogy a mi művészfilm-központú gondolkodásunkban a komikum, a humor túlságosan leértékelődött – pedig igazán jó vígjátékot nagyon nehéz készíteni.

Több fiatal alkotó, amikor lehetőséget kap egy kisjátékfilm elkészítésére, úgy érzi, hogy mindent bele kell zsúfolnia, amit szeretne elmondani a világról. Te viszont nagyon ökonomikusan kezeled a témát, a vége is nagyon visszafogott. Nem kísértett meg a nagyotmondás, az, hogy valami nagyon erős üzenetet helyezz el a végére?

Eredetileg novellaként írtam meg a történetet, sokáig nem is tudtam, hogyan zárjam le. Első-, másodéven voltak olyan naiv képzelgéseim, hogy ha rendezek egy filmet, akkor majd egy bizonyos zenével fogom zárni, mert abban benne van az egész univerzum. De itt nem az volt a lényeg, hogy mi legyen a vége, meg hogy milyen üzenetet közvetítsen, hanem hogy „útközben” szóljon valamiről. Azt hiszem, alkatilag sem vagyok alkalmas az ilyesfajta nagyotmondásra.

Amikor középiskolában angolórán arról kellett beszélni, hogy mi szeretnék lenni, ha nagy leszek, azt válaszoltam, hogy filmrendező, azt viszont leszögeztem, hogy háborús filmet semmiképpen nem készítenék. Nem mintha bármi bajom lenne a háborús filmekkel, csak mivel szerencsére nem éltem meg háborút, nincs személyes kötődésem hozzá – márpedig anélkül nem tudnék történetet mesélni.

Ez önkorlátozás is, mert ilyen alapon valószínűleg sci-fit sem fogok rendezni soha. Én inkább megfigyelek, lejegyzek dolgokat a mindennapi életből, van egy kis füzetem, abba néha leírom más emberek történeteit.

Gyűjtöd a sztorikat?

Igen, de ezek a sztorik legfennebb kisjátékfilmre elegendőek, inkább anekdotáknak nevezném őket. Ha úgy tetszik: lopok abból, amit látok.

Ha már személyes tapasztalat: olyan időszakon vagyunk túl – vagy inkább még benne –, amely korlátozza az embert, de inspiráló is lehet. Mit tehet egy filmalkotó karantén idején?

Én forgatókönyvet írtam, de filmet nem készítettem, egy-két telefonos kísérlettől eltekintve. És annak, amit írtam, nincs feltétlenül köze ehhez a helyzethez. Most kicsit ellentmondok magamnak, de tudatosan szerettem volna elszakadni a valóságtól, amely körülvesz, és egészen mást csinálni. Forgatni már csak azért sem lehet ilyenkor, mert minden forgatás olyan, mint egy tömegrendezvény, a stáb viszonylag kis helyen zsúfolódik össze.

Apropó stáb: profikkal és amatőrökkel egyaránt dolgoztál.

Igen, ez kicsit rizikós is volt, mert nagyon különböző emberek találkoztak, csak az egyetemről több évfolyamról vettek részt a munkában, és szerepelnek professzionális meg amatőr színészek is a filmben. El kell mondanom, hogy rengeteget köszönhetek a vágómnak, Csurka László Csongornak, valamint az operatőrnek, Gyenes-Kristófi Gergelynek, a női főszereplőnek, Kali Andreának, de Virginás Andrea is sokat segített oktatóként. Nálunk általában a rendezőt helyezik piedesztálra, ez részben érthető is, de egy filmforgatás alapvetően csapatmunka, amelyben mindenkinek megvan a helye.

A rendezői pozíció nagyon fura, mert mindenki teszi a maga dolgát, más játszik, más állítja be a lámpát, más filmez, valamit mégis csinálnod kell folyamatosan. Amikor először rendez az ember, nehezen találja meg, mi az ő dolga, mert az ő dolga semmi és minden egyszerre.

A forgatás négy napig tartott, nagyjából három órát aludtam éjszakánként, életem legnehezebb négy napja volt. De megérte, és nemcsak a díj miatt: jó volt látni, hogy sokan igazi buliként fogják fel az egészet, bizonyos jeleneteket azért kellett többször újravenni, mert a szereplők folyton elnevették magukat. Úgyhogy a legnagyobb kitüntetés, amit kiérdemeltem ezzel a filmmel, az a legjobb hangulatú forgatás „díja”.