„Változást” akarunk, de változni nem

Jelen szöveg az Adevărul oldalon közölt cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

A mindennapi élet, a mindennapos tapasztalat azt mutatja, hogy a románnak – sajnos – nem annyira elvei vannak, mint inkább kísértései. A román szerint „jobb a békesség”, megvárja, hogy rá kerüljön a „sor”, hozzáidomul a korokhoz.

Nem lázad, mert semmi sem tudja felháborítani.

A rend megrettenti. Ha a dolgok a normális kerékvágásba kerülnek, végzetes lehet számára. Úgy tűnik, a rendetlenség sokkal kényelmesebb, kedvezőbb, hasznosabb neki.

A románt lenyűgözi a madzaghúzogatások koreográfiája, a „haverség” jótékony zsibongása. A tények számára meddők, tudatának megnyilvánulási formája a látszat.

A román ambíciói a legtöbb esetben jóval meghaladják érdemeit,

jó tulajdonságait, képességeit (ennek élő bizonyítéka az imposztorok, a gyenge akaratúak és középszerűek nagy száma, abszolút minden területen), ezért csak jogtalan ugrásokkal képes rajtuk túllépni. Személyes sértésnek tekint bármilyen kikényszerített (vagy csak hivatkozott) értéket, bármilyen erkölcsi szabályt vagy értékelméleti szűrőt. A román nem magyarázatokat, hanem egyhangú egyetértéseket akar. Társadalmi-egzisztenciális kiindulási pontja a lépcsőkön való tolongás, a kétértelműség mániája és a fáradtság kényszerképzete. A román harcmező és ellenség nélkül a „szomszéd” elé képzeli magát, közben tragikus módon a nyelvén érzi a szőlő savanyú ízét. Tehát, lázadásra semmi oka, csak elégedetlenkedésre. Lehangolt, nem felháborodott. A „szomszéd” egyszerre „ellenség” és minta. Az ő helyét szeretné átvenni, őt kedveli titokban, miközben ujjal mutogatja neki a rosszat, a – korrupt vagy sem – kecskéjére sóvárogva (vagy legalább a túlvilágra kívánva azt). A román nem egy ügyért harcol, hanem egy szeszélyért vergődik: hogy legyen valaki – hogy ő is „lehessen” egy kicsit, megmutathassa, hogy kicsoda ő. A cinkosság és a sógor-komaság tehetségével megáldva, „lázadásának” a locsogás és az irigykedés az egyedüli formái.

Ahhoz, hogy valami mégiscsak megváltozzon Romániában, a népet kellene megváltoztatni,

mert az az igazán legyőzött nép, mely már önmagától sem képes megvédeni magát – egy nép, amely a saját árnyékával harcol, közben pedig lerombolja történelmét.

U. i. A félreértéseket elkerülendő: a „román” csak egy szókép, egy stílusfordulat – szinekdochénak (a szavak jelentésének szűkítésén vagy bővítésén alapuló szókép – a szerk.) nevezik. Mint ahogy, például, a „megivott egy pohárral”, „van egy Dalija”, „olvasta Eminescut” azt jelenti, hogy „kiitta a folyadékot a pohárból”, „vagy egy Dali által festett képe”, „olvasta az eminescui műveket” – és nem azt, hogy poharakat evett, örökbe fogadta Dali egyik leszármazottját vagy az Eminescu bőrén lévő foltokat tanulmányozta.

Tehát ezt úgy kell érteni, hogy nem minden román ilyen,

de egy társadalmi vagy nemzeti lenyomatot nem feltétlenül az egyhangúság határoz meg, hanem a többség. Tehát nem a kisebbség, és még kevésbé a kivételek. Íme, ezért folyamodtam szinekdochéhoz: a szembesülés sürgetése okán.