Miért gányolnak a románok?

Jelen szöveg a Republica oldalon közölt cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Köztudomású, hogy a hosszú utak tökéletes alkalmat nyújtanak a gondolatok elkalandozásához. Felvázolom a kontextust: én, a feleségem és az unokák az A2-esen a tenger, napsütés és dőzsölés felé. Iszkolunk, nincs elvesztegetni való idő, mindenki pezseg a türelmetlenségtől. Nyugodtabb állapotban lévén elmagyarázom nekik, hogy

ez az út nem igazán felel meg egy autópálya kritériumainak

és – mint az látható – egyes szakaszain hepehupák és gödrök vannak. Vagyis nem igazán kényezteti a felfüggesztéseket és gumikat és azért megyünk óvatosabban itt-ott.

A rádióban hírek mennek. Hegyezem a fülem és lecsillapítom a hátam mögötti csiripelést. Érdekesnek hangzik a szöveg. A Bukaresti Repülőtereket Kezelő Nemzeti Vállalat (CNAB) aláírt egy szerződést egy vállalkozóval a nem-tudom-hányas pálya felújításáról, a dolgok időtartama…

Nevetek. A feleségem nem szól semmit, de csodálkozva néz rám.

„Néhány évvel ezelőtt láttam az egyik Discovery-n egy filmecskét pont ugyanerről a témáról”, mondom neki.

„Milyen téma?”, kérdezi.

„Ez a pálya-felújításos, nem hallottad?”

„Na persze, mert nincs más dolgom, mondja. Ezek sok mindent mondanak, ki figyel oda rájuk?”

És felvilágosítom: „A frankfurti reptér, én mondom, Európában a második vagy harmadik legnagyobb. Egy szörnyeteg, hogy úgy mondjam, zümmögnek a gépek, mint valami kaptárban, köröznek a leszállásra várva. Na, és eljön az ideje az egyik pálya felújításának. Jó néhány kilométer, mert oda óriások is érkeznek, nemcsak sétagépek.”

Feleségem kíváncsiságtól tágra nyílt szemmel figyel, a kicsik a maguk dolgával foglalkoznak, egy kicsit halkabban fenekednek egymásra, éppen csak annyira, hogy ne kelljen rájuk szóljak.

„El tudod képzelni, hogyan zajlik ez náluk, amikor nekiállnak egy ilyen munkának.

Németek, mindenki tudja, milyen a német munka. Szinte látom is őket egy asztal körül, az ásásért és betonozásért felelős mérnököt az aszfaltost, a gyártóüzemeseket, a közlekedésügyieket, mert valahogy oda kell vinni az anyagokat. Az emberek megszervezik a szállítást, valószínűleg a jelzőlámpákat, a konvojkísérőket, ilyeneket.”

Még mindig nem érti, hogy mit akarok.

„Ezek a németek, ha nem tudnád, akkor én most elmondom, nagyon jól tudják, hogy minden reptéren a pályák termelnek. Pénzt. Ezért aztán nincs értelme halottan tartani őket, muszáj gyorsan elvégezni, amit fel kell rajtuk újítani és sürgősen életet kell lehelni. beléjük Ez a helyreállítás nem foltozással történik, vagyis úgy gondolom, hogy teljesen feltörik a régi pályát és az egészet újracsinálják, ásnak, rétegeket és aszfaltot raknak le, szóval sima ügy, az ilyesmivel nem lehet játszani.”

„Igen, és?!”, mondja.

„Nos, nem hallottad? Ezek az itteniek egy hasonló munkára kötöttek szerződést egy építővel és a megvalósítási határidőt is meghatározták.”

Egy újabb „Igen, és”-re vártam, de nem érkezett. Csak a szemei kerekedtek kérdően.

„14 hónap!”

A feleségem nevet. Mögöttem az egyik unokám behúz a másiknak, nekik megvan a maguk dolga.

„Tényleg? 14 hónap? Talán autópályát építenek!”, mondja.

A fejemet rázva sávot váltok, mert mögöttem ránk mászik egy BMW-s.

Második eset. Csak hogy lássák, milyen nagy mozgásterünk van, ma vigadunk, holnap…

Tegnap egy kormányzati ember, méghozzá kormányfő-helyettes a 3 stadion munkálatainak helyzetével kapcsolatos hírrel keltette fel az érdeklődésünket. Azokról van szó, melyeknek felépítését legkésőbb jövő tavaszra ígértük, mert nagy legények akartunk lenni és – magunkra büszkén – azt ígértük, hogy biztosítani fogunk egy (több) stadiont, melyek pont alkalmasak lesznek arra, hogy nálunk játsszanak le 4 mérkőzést a „húsz-húszas” Európa-bajnokságból.

Valamivel több mint egy évvel ezelőtt, némiképp érdekelt lévén, feltúrtam az internetet, hogy kiderítsem, mivel eszik ezt az UEFA-szabványoknak megfelelő stadionépítést. Nem untatom önöket a részletekkel, de annyit elmondhatok: ahhoz, hogy kóser legyen, a koncepciótól a kulcsrakész átadásig terjedő végrehajtási idő nagyjából 52 vagy 54 hónap lenne.

A mieinknek, akik profik az ötéves terv négy és fél év alatti teljesítésében, nagyjából két évük volt erre.

Ezt aztán ezért-azért jól ellazsálták, mert így megy ez nálunk. Nálunk ezekhez a dolgokhoz hozzáadódik még egy: a három stadion helye nem tar, a meglévő stadionok lebontásával kell kezdeni. Nem nehéz belátni, hogy ehhez is idő kell.

A kormányzati úriember tegnap kimondottan lelkesnek tűnt. Olyan jól, „rendkívül gyorsan és hasznosan” megy a dolog, hogy már csak egy sarokban vagy egy kis munka és kész. 95 százalék elkészült, le is kopogjuk!

Egy kicsit elgondolkodtam azon, hogy „hasznos” lenne-e felvetnem egy újabb melléktémát, a pénzkérdést. A fentebb említett UEFA-dokumentumban elég releváns leírások vannak arról, hogy hány hely van a lelátókon, milyen létesítmények, és mindez milyen költségekkel járt. Ha jól emlékszem, az említett stadionok között van a wolfsburgi és az Espanyol Barcelona csapaté. Már nem tudom, melyik került többe, de az összeg 62 millió euró körüli volt.

Nyilvánvalóan furdalt a kíváncsiság, hogy nagyjából mennyibe kerülhetett a mienk, a Nemzeti.

Nem mondom meg, nagyon jól tudom, hogy „a mi olvasóink intelligensebbek az övéiknél”, nem kétlem, hogy ha nem tudják, könnyen kideríthetik majd (a megfejtés: 207 millió euró; forrás itt – a szerk.).