Nem mondanám, hogy tényleg így van, hiszen meglehet, hogy csak nekem tűnik így. Talán megöregedtem, anélkül, hogy észrevenném, és elkezdtem úgy gondolkodni, mint a „rozzant vénemberek”. Talán elavult, hajdanán általam is elítélt standardok alapján kezdtem el megítélni az embereket. „Ez van, aranyoskám, a korral jár!”, mentegetőzött nagymamám, amikor nem értette, mit és miért tesz egy-egy újonnan megjelent technológia.

Csakhogy engem nem a kütyük és a technológia aggasztanak.

Ezeket – hála istennek! – még megértem. Ami egy ideje nyomaszt, az a román nép erkölcsileg szenilissé válásának egyre akutabb benyomása. Mintha valami nem működne megfelelően abban a kényes és bonyolult mechanizmusban, amely meghatároz (végső soron az erkölcsi normák szubjektív, konvencionális ügyek) egy hipotetikus illemszabályt.

Azzal ellentétben, amit korábban hittem – pontosabban azt, hogy az erkölcsi normák bizonyos értelemben rugalmatlanok, esetleges módosításuk pedig lassúbb folyamat, mint egy kozmikus méretű boa emésztése, hiszen egy több nemzedéket átfogó időhorizont alatt történik meg –, a románok rendkívül illékonnyá váltak alapértékeik megfogalmazásában, kimutatásában és – nyilvánvaló módon – megtagadásában.

Alig öt nappal ezelőttig, amolyan esemény utáni rágyújtásként (a választások gyötrődése), toleranciáról beszéltem tüzesen (és eléggé mesterkélten, szerintem).

Nagyon trendi volt toleránsnak lenni.

És szeretni a felebarátodat, lett légyen az román, magyar, orosz, meleg, fehér, fekete, kék, zöld, hülye, zseni, PSD-párti, PSD-ellenes, magas, alacsony, kövér, sovány és így tovább. Annyi pszeudo-bölcselkedést olvastam erről a témáról, hogy akár könyvet is írhatnék róla. Sok köteteset.

Ez a csodálatos egyensúly azonban olyan okból esett szét, hirtelen, amelyről nem hittem volna, hogy valaha is hallok majd róla: a tűréshatáron túlfeszített nacionalizmusról van szó. Azt hittem, hogy ez az undorító dolog Vadimmal együtt sírba szállt, és többé nem lesz részünk abszurd összecsapásokban, melyeknek nem az emberi elme logikus, hanem a patologikus oldalához van közük. Tévedtem.

Hirtelen az egész nacionalista düh, amelyről azt hittem, hogy hamuvá változott, olyan helyen gyúlt lángra, melynek

már meghatározásából fakadóan is „no man’s land”-nak kellene lennie: az úzvölgyi hősök temetőjében.

Fogadni mernék, hogy a Románia területén lakók 99,99 százaléka soha még csak nem is hallott Úzvölgyéről. Egy olyan területen elhelyezkedő siralomvölgy (szó szerint), amely sokáig a senki földje volt, de amelyik – váratlanul – egyfajta sarokkővé vált a romániai szélsőséges frakciók számára.

Úzvölgye valójában a Hargita megyei Csíkszentmárton községhez tartozó apró tanyabokor. Nagyjából 14 háza, de alig HÁROM lakosa van. Mind székelyek. A helyiek, teljesen természetes módon, „Úzvölgy”-nek (az eredetiben is magyarul, apró hibával – szerk.) nevezik, és ezzel szemben senkinek sem lehet ellenvetése. Különben, a 2019-es Mennybemenetelig egyetlen románt sem érdekelte Úzvölgye. Ebben a hegyek közötti völgyben, ahova egy 20 kilométeres kövezett úton lehet eljutni, nincs áram, folyóvíz, internet vagy egyéb modern szeszély. Nincs idegenforgalom, nem lehet üzletelni, nincs már mit ellopni.

De ne siessünk előre. Van ott egy látens, bizarr „mágnes”, amely csak a kedvező alkalmat várta, hogy felszínre kerüljön: a temető, ahol az első és a második világháborúban elesett több ezer katona – magyarok, osztrákok, románok, csehek, szlovákok, oroszok, németek – alussza örök álmát. Egyeseket névről ismernek, mások névtelenek. Legtöbbjük fejéhez kereszt került.

De vannak olyanok, akiknek nem volt ilyen szerencséjük. Ismeretlen sírokban fekszenek, sőt – egyes történészek szerint – tömegsírok is vannak. Iszonyatos harcok voltak a térségben, különösen 1916-ban.

Az úzvölgyi temető eleinte az osztrák-magyar hadsereg temetkezési helye volt. Aztán, az első világháború után, a románok összegyűjtöttek a völgyecskékből a halottakat és a volt ellenségek mellé temették őket (ez egyelőre csak a román fél állítása/feltételezése – szerk.). Már nem volt ok nem egymás mellett lenni… Sokukat még egyenruha alapján sem lehetett azonosítani, hiszen akár két évig is árkokban hevertek, a farkasok és a sasok prédájául.

Normális esetben Úzvölgyének egyszerűen egy siralomvölgynek kellene lennie. Semmi többnek.

A bánatnak nincs nemzetisége. A bánat nem tagja sem az RMDSZ-nek, sem az ALDE-nek (majd meglátják, e pártok felsorolása nem véletlen). A fájdalom egyformán nyomaszt magyarul, de románul is. Nyilvánvalóan azon erkölcsi szabályok szerint, melyeket – naivul – bármikor érvényeseknek hittem.

De ezek az elvek nem működnek Úzvölgyében, a Hargita megyei Csíkszentmárton község RMDSZ-es polgármestere és a Bákó (Bacău) megyei Dormánfalva város ALDE-s településvezetője által a gyűlölet kerozinjával táplált hiúságok között szétzúzott területen. Valójában ők folytatnak siralmas háborút olyan emberek rothadó csontjain, akik a hatalom európai játékai által táplált nacionalista hiúságok nevében haltak meg.

Mindkét tábor magának követel kizárólagosságot a temető felett.

Elnézést a hasonlatért, de ez két bűnözői bandára hasonlít, akik egy bordély ajtajában ütik-vágják egymást az elsőbbségért. A vita nem számít, valójában a semmiről folyik, de az „elvek” felette állnak a logikának, a politikai vezetékeken keresztül alaposan táplált düh pedig teljes mértékben kiárad.

Európa néni kábán néz ránk, hiszen ebben a korban, amikor a posztkeresztény tolerancia a szemétdombra küldte a nacionalista ellenségeskedést (még a nemi identitással kapcsolatos viták is elavultaknak tűnnek), Romániában még mindig vannak, akik azt hiszik, hogy létezésüknek az a lényege, hogy elhelyezzenek egy nemzetiszínű rongydarabot holmi keresztekre, amelyeket olyan emberek fejénél helyeztek el, akiket sohasem ismertek, egy isten háta mögötti helyen, ahol sohasem jártak korábban.

Az „örök nyugalom” holmi hóborttá vált. Éljen a halotti szélsőségesség!

Ahelyett, hogy ezt a siralmas előadást mutatnánk be a világnak, talán felhasználhatnánk az energiát jó cselekedetekre. Szép lett volna azt látni, hogy a románok és a magyarok együtt takarítják ki a temetőt. Egyszerűen, csendben. De akkor hova lett volna a szórakozás, nem? Szégyenletes dolog az a tény, hogy a románok interneten (tehát látható, tüntető módon), bizonyos szélsőséges és politizáló „ernyők” alatt szervezkednek azért, hogy semmibe vegyenek egy kisebbséget. Ugyanilyen szégyenletes, hogy a másik tábor politrukjai, lehetőséget szimatolva a választási tőke növelésére, „állásfoglalásra” uszítják a magyarokat. Állásfoglalásra miről?

Azok közül, akik „emberi láncot” alkottak a temető kapujában, hogy a románok ne tudjanak bemenni, egyik sem úzvölgyi. Egyiküknek sincs ott rokona. Az egész elvi kérdés. Ugyanígy, az odáig annyi kilométert megtett románok közül egyiknek sincsenek halottai abban a temetőben. Fogadni mernék, hogy eddig sohasem gyújtottak gyertyát vagy tettek trikolór szalagokat egyetlen ismeretlen katonai keresztre sem, holott ezrével vannak Bákó, Vráncsa (Vrancea) és Neamţ megyékben. Ostoba dísznacionalizmus!

Köznapi esetnek tűnik. Pedig nem az.

Egy olyan betegség tünetét mutatjuk, amely még a szélsőségességnél is súlyosabb. Az ostobaság egyértelmű, ronda tünetét mutatjuk.

Régi, gyógyíthatatlan betegség. Ez az egész siralmas lármázás egy tébolyodott, félművelt Románia hatása, melyet az az anarchista eszme kerített hatalmába, hogy a társadalmi struktúrák, a törvények és az erkölcsi normák utálatos dolgok.

Mindenki legalábbis király a saját Facebook-os hírfalán, és – miért ne? – az egész virtuális világon. Így aztán mindent a földhöz csap, mert túlságosan megszenvedte életében, hogy tisztelnie kellett az okosabbakat, az időseket, a főnököket, a nőket és ki tudja még, ki mindenkit. Ő ezt sohasem akarta és íme, most szabad. Igazi valójában nyargalászhat az interneten, meztelen jellemmel, mindig keze ügyében tartott gyalázkodással és pofátlansággal.

Az ostobaság szimfóniájának vagyunk a tanúi. A téboly globalizálásának.

Nagyjából ennyink van. És nem fogadnék nagyobb összegben arra, hogy nem érdemeljük meg azt, amink van. Vagy, ahogy azt a csodálatos demokráciánk egyik „kipárolgása”, géppuska-Rădulescu képviselő már ki is mondta, „Vágjatok mindenkit kupán, erőszakoljatok, mert ma ez a trend Romániában”. Nec plus ultra… Még akkor is, ha egyáltalán nem értek egyet vele…

(Kiemelések tőlünk – szerk.)