Jelen szöveg a dw.com oldalon közölt cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Melyek pillanatnyilag az Európai Unió és az emberiség előtt álló nagy kihívások? Yuval Harari három nagy kockázatot lát: a nukleáris háborút, a klímaváltozást és a technológiai forradalmat.

Harari azt reméli, hogy a következő 15 évben is fennmarad az Európai Unió, melyet az Euronewsnak adott legutóbbi interjújában a Vén Kontinens „békéje és jóléte számára fontosnak” nevez. De Harari rendelkezik elég történelmi információval és a feldolgozásához szükséges ésszel, hogy felfogja, nehéz „ekkora dimenziókban jósolni”. Nevezetesen az EU azon képességét illetően, hogy túlélje azokat a válságokat, melyeken áthalad. Véleménye szerint

csak az előrelátható, hogy a „váratlan beavatkozik a történelembe”, például az „1989-es kelet-európai forradalmak” formájában.

A jeruzsálemi Héber Egyetem történészének különösen a technológia szférájában zajló paradigmaváltás okoz gondot. A befolyásos izraeli gondolkodó, az egyik leginkább tisztelt kortárs szerző ezzel kapcsolatosan különösen a mesterséges intelligenciával és a biotechnológiával járó kockázatoktól tart. Harari, jogosan, riasztónak tartja azt a veszélyt, hogy az ilyenfajta intelligencia és a biotechnológia ellenőrizetlen fejlődése „lerombolja azt, ami az embert jelenti”. Véleménye szerint a felmerülő dilemmákból csak a globális együttműködés útján lehetne kijutni.

Ezzel szemben mit tapasztalunk? Jól hangzik a „globális együttműködés”, de az utóbbi hét évtizedben látványos kudarcokhoz és tévelygésekhez vezetett. És súlyosakhoz. Történészként és izraeliként éppen Hararinak kellene ezeket jól ismernie.

Az ENSZ-ben az úgynevezett együttműködés nagyrészt alibinek bizonyult, hogy a – nem utolsó sorban antiszemita – gyűlölet és terror valóságba történő átültetése megvalósulhasson. Nem kevés zsarnokság hamarabb befejezte volna szerencsétlen létezését, az elnyomással és a véres uralkodásokkal egyetemben, ha – a világszervezeten keresztül – nem élvezhették volna a Putyin Oroszországához hasonló báránybőrbe bújt farkasok vétójogát.

Nem kevésbé notórius az EU végzetes békülékenysége és önlejáratása a saját sokat hangoztatott értékeihez való kötődése terén.

Íme, miért csökkent jelentősen a nacionalizmusba ttörténő visszaeséstől való félelem. Melynek vitathatatlan az európai újraerősödése.

Harari jól látja a jelenség mindkét felét. A nacionalizmus „pozitív aspektusában” arra késztet „több millió idegent, hogy egymással foglalkozzanak és együttműködjenek”. „Veszélyes” szakaszában az „idegengyűlöletet” táplálja. De az izraeli történész figyelemre méltó módon nem ebben a „rossz részben” látja a nacionalizmus lényegét. Állítása szerint „a világ bizonyos részeit konfrontáló gondokat az okozza, hogy az emberek az idegenek gyűlöletére összpontosítanak ahelyett, hogy a honfitársaikat szeretnék”.

E jóérzésről tanúskodó megállapításnak a Romániára való alkalmazása annak megértését jelenti, hogy az állítólagos hazaszeretetéből oly nagy ügyet csináló ultranacionalista dragnióta kleptokrácia miért nem fog sohasem hazafinak számítani. Mert annak érdekében, hogy elrejtse igazi, a nemzetével szöges ellentétben álló érdekeit,

a dragnióta rezsim csak a nem-románokkal szembeni gyűlöletet terjeszti, az ország igazi igényei iránti gondoskodást nem.

E szemszögből nézve a dolgokat, nem kevesen a honfitársak iránti szeretetként határozzák meg a hazafiságot, szembeállítva a nacionalizmussal, mint a többiek etnikumával vagy etnikumaival szembeni gyűlölet kifejezésével. Bárhogyan határozzák is meg, a nacionalizmus régi és közismert barát, vagy esetenként ellenség. Sokak számára a legvérfagyasztóbb visszaélések előtt a kaput szélesre táró újdonságok sokkal rémületesebbeknek tűnnek.

A mesterséges intelligencia, például, vagy a biotechnológia újdonsága. Mely elkezdett nagyon is toxikus gyümölcsöket szállítani nekünk. Például a genetikai tervezés alapján kiválasztott és legyártott gyermeket. És az emberiség olyan fajtákra osztását, melyek – vagyontól függően – megengedhetik, vagy nem engedhetik meg maguknak a leszármazottak genetikai dizájnolását, nevezetesen a „genetikai tuningolást”, mint a maffiózó drága verdái esetében.

Vagy a nem kevésbé gyűlöletes „kínai biometrikus karperec”, melyet a diákokon alkalmaznak, hogy mérjék az unalmi fokukat vagy az álmosságukat, hogy aztán a pedagógus fegyelmezni tudja őket.

Én magam is számos alkalommal bíráltam a kínai rendszer gyászos eredményeit. A világon sehol sem járnak előrébb a polgár átlátszó és törhető üveggé változtatásában a felügyelete, értékelése és büntetése révén, viselkedése totális ellenőrzése, algoritmusok és a közösségi hálózatok és az információs technológia által gyűjtött adatok elemzése alapján.

Harari rátapint a lényegre, az ezzel a technológiával járó totalitárius veszélyt kiterjedtebbnek, vagy, hogy őt idézzem, „még az Orwell által elképzeltnél is szélsőségesebbnek” tekintve. Akinek a világában a „felügyelet csak a külső világra vonatkozott”. Miközben a jelenlegi technológia az egyént éjjel-nappal, megszakítás nélkül ellenőrizheti, a testi szintet is beleértve.

Ezt a technológiát „politikai célokra lehet használni”,

figyelmeztet a filozófus. Lehet? Harari rendkívül óvatosan fogalmaz.

Már nemcsak Kínában vagy Oroszországban használják régóta politikai célokra. Természetesen a technológia és a tudományos sikerek által okozott rémület és szorongás nem újdonság. Friedrich Dürenmatt svájci író zseniálisan tematizálta ezeket a Fizikusokban, arra a felelősségre hivatkozva, amelynek bármilyen tudományos eredménnyel együtt kellene járnia, de változatlanul hiányzik az őrült világunkból.

Márpedig Harari, aki a klímaváltozásról is véleményt mond, amelyhez úgy tűnik, nem rendelkezik elegendő szaktudással, a veszélyes technológiák „szabályozása” mellett érvel, az „ember megóvása céljából”. Ez szintén jól hangzik. De nem elég. Hiszen nem létezik olyan totalitárius rezsim, mely ne az ember „megóvására” hivatkozva indokolná meg a szabadság zsarnoki elfojtását, a terrort, a „szabályozásoknak” nevezett cenzúrát és a véres megtorló hadjáratokat.

Nem lett volna rossz, ha a Homo Deus szerzőjét, aki könyvében komor képet fest a „XXI. század vallásairól, melyek az eddiginél ismertebbeknél totalitáriusabb vallások”, explicit módon aggasztaná az általa említett jelentős kockázatok alapjánál elhelyezkedő fauszti hiányosság. Hiszen csak egy új „narratíva” hiányzik.

És jó „narratíva”. A hit ráció nevében történt eltörlése az űr kitöltésére készteti a modern társadalmakat, Isten imádatát az ember bálványozásával helyettesítette, a benne lévő összes rosszal együtt. És a technológiáival együtt.