Elfeledett erdélyi életutak nyomában: a helikoni íróparlament mártírjai

Az Erdélyi Helikonról valószínűleg legtöbbünknek ugyanazok a nevek és kulcsszavak ugranak be. Elsőként Kemény János neve, aki 1926 júliusában, Marosvécsen, a transzilvanizmus szellemiségében életre hívta az új irányzatok, esztétikák és ideológiák gyűjtőmedencéjének számító „szabad írói parlamentet”, mely eleinte 28, később, az 1944-es megszűnéskor 55 főt számlált.

Másodjára talán a legismertebb tagok juthatnak eszünkbe: Bánffy Miklós, Kós Károly, Kuncz Aladár, Áprily Lajos, Reményik Sándor, Tamási Áron vagy Tompa László – és akkor még mindig csak az alapítók egynegyedét soroltuk fel. A későbbiekben olyan személyiségek csatlakoztak még, mint például Szabédi László, Dsida Jenő, Jékely Zoltán, Karácsony Benő vagy Szemlér Ferenc (a teljes lista itt böngészhető).

A mártíromság viszont nem túl gyakori asszociáció

a helikoni közösséggel, pedig tény, hogy a népes társaság közül négyen – Karácsony Benő, Járosi Andor, Ligeti Ernő és Lakatos Imre – már nem érhették meg a II. világháború végét, ugyanis etnikai vagy szellemi hovatartozásuk miatt elhurcolták őket. Bár megérdemlik, hogy foglalkozzon velük az utókor, hiszen értékes tagjai voltak a Helikonnak, életművük kutatásra szorul. Még a népszerűbbnek számító Karácsony Benő publicisztikáira is érvényes ez a kijelentés.

H. Szabó Gyula házigazda, a Kriterion igazgatója

Mindezek jegyében a Kriterion Könyvkiadó a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét alkalmából előadás-sorozatot szervezett, melynek keretében a négy felsorolt szerzővel kapcsolatos legújabb kutatásokról értekeztek az életüket és a két világháború közötti romániai magyar irodalmat jól ismerő szakemberek. A szakmai előadásoknak köszönhetően felelevenedett az erdélyi magyar értelmiség két világháború közötti dilemmái például a transzilvanizmusról, humanizmusról, az egyetemes társadalmi és kulturális jelenségekről, ugyanakkor a több mint hetven évvel ezelőtti Kolozsvár közhangulata is felidéződött.

Karácsony Benő: a sziporkázó humor és a játékosság mestere

A feltételezett elhalálozás sorrendjét követve, elsőként Karácsony Benőről esett szó, akiről Albu-Balogh Andrea (Nagyvárad) beszélt. Karácsony Benő életműve nem teljes, sok a homályos életrajzi adat is. Ezek közül a legnagyobb, hogy a kolozsvári érettségi után pontosan hol kezdte el jogi tanulmányait. A lexikonok szerint a nagyváradi jogakadémiát látogatta, de az előadó kutatásai ezt nem igazolták. Nagyváradon fennmaradt a jogakadémia teljes iratgyűjteménye, ezekben viszont nem szerepel Karácsony Benő neve. A kolozsvári Ferenc József Akadémia a második lehetséges tanulmányi helyszín, de levéltára hiányos és nehezen hozzáférhető, magyarázta az előadó. Miután Karácsony édesapja megbetegszik, fia joggyakornoki állást vállalt szülővárosában, emellett a Gyulafehérvári Hírlap munkatársa lett.

Albu-Balogh Andrea, a Partiumi Keresztény Egyetem adjunktusa

Az életmű fontos részét képezhetnék azok a publicisztikák, melyeket itt írt, de többségét álnévvel jegyezte. A Klärmann Benő és Koró Béni név biztosan őt takarja, szóba kerülhet még a Demos vagy a Karika álnév és a K.B. monogramm is. Albu-Balogh Andrea a Gyulafehérvári Hírlap 1906-1911 között készült számait vizsgálta meg, és megállapította, hogy a lapban tetten érthető Karácsony stílusa, egyéni hangvétele és humora. Például a város tűzbiztonságáról írt cikk hangulata megelevenedik Pjotruska című regényének egyik fejezetében is. Érdekes adalék az élemtűhöz a Gyulafehérvár mindennapi életét versekbe szedő „dalok”, melyekkel az író görbe tükröt tartott a város lakói elé.

Karácsony Benő halálának körülményei sem tisztázottak. Az biztos, hogy a zsidótörvények tönkre tették. A hatóságok felszólították, hogy hagyja el a kolozsvári házát – feleségét kórházban kezelték ekkor, fia Budapesten tanult –, majd a kolozsvári gettóba szállították. Bár Járosi Andor evangélikus lelkész mindent megtett a kiszabadításáért, nem járt sikerrel. Az auschwitzi gázkamrákban lelte halálát, feltehetőleg 1944 nyarán. Felesége júliusban halt meg a kolozsvári idegklinikán, fiát ugyanabban az évben a nyilasok elhurcolták, kényszermunka közben, egy balesetben vesztette életét. 

Lakatos Imre – ember az embertelenségben

Filep Tamás Gusztáv (Budapest) előadásából egy kivételesen nagy műveltségű ember, Lakatos Imre portréját ismerhettük meg, akinek mindössze egy Spinoza-tanulmánya maradt fenn kvázi önnálló kötet formájában. Kevesen tudnak munkásságáról, pedig Filep szerint nélküle nem lett volna a Helikon az, ami volt. Életrajzi adatai között sok a pontatlanság. Azt tudjuk, hogy a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen orvosi diplomát szerzett, majd Párizsban tevékenykedett újságíróként. Itt ismerkedett meg Kuncz Aladárral, aki a Fekete kolostorban is megemlíti barátját.

Filep Tamás Gusztáv kisebbségkutató és művelődéstörténész

Az I. világháború kitörésekor Svájcba menekült, végül 1909-ben hazatért Erdélybe. Kuncz halálakor, 1931-ben lett tagja a Helikonnak, bár előtte is besegített a szerkesztésbe. A Kuncz halálának alkalmából összeállított tematikus emlékszámot már ő szerkesztette. Filep Tamás Gusztáv szerint szélesebb volt a műveltsége, mint Kuncznak, hiszen a francia, a német és az angol kultúra, művészet, természettudomány és bölcselet valamennyi fontos irányzatát és gondolkodóját ismerte – ez meglátszik a Helikonban megjelent írásain is. 

Ő is a nácizmus áldozatává vált, 1944 őszén végezték ki Auschwitzban.

Jancsó Elemér visszaemlékezéseiben így jellemzi: „...a két világháború között Erdély egyik legnagyobb műveltségű közírója volt. Gondolkodásában, érzésvilágában semmi törés, ellentmondás nem volt. Másokat megzavart, tévutakra csábított Európa válsága, a tiszta emberi érzések elárulójává tett vagy az egyéni érdek, vagy a faji gyűlölködés. Ő mindig ember maradt az embertelenségben...” 

Az előadó arra emlékeztetett: Jancsó hatvan évvel ezelőtt írta, hogy Lakatos Imre írásait kötetbe kellene szerkeszteni, erre azonban mindezidáig nem került sor.

Járosi Andor, az erdélyi magyar élet „rejtve működő motorja”

A mélyen humanista Járosi Andor evangélikus esperes zsidómentő tevékenysége ma már nem újdonság, legalábbis Kolozsváron gyakran emlékeznek meg róla. A lexikonbeli szócikkek is kiemelik, hogy tiltakozott a fasizmus eszméje és a zsidók deportálása ellen, minden eszközt megragadott, hogy segítsen az üldözötteken. Tiltakozott a sárga csillag viselése ellen, hivataloknál kilincselt a mentesítésért, hamis keresztleveleket állított ki, és otthonában bújtatta a zsidókat, többek között Kádár Imre író, színházi rendező, intendáns lányát.

Járosi Andor teológiai dolgozatai mellett szépirodalommal foglalkozott, könyvismertetőt, színi- és hangversenyméltatást és bírálatot közölt többek között a Pásztortűzben és az Erdélyi Helikonban is. Az egyházi sajtóban alig van nyoma szerteágazó tevékenységének, mely az „erdélyi magyar élet egyik, sokszor rejtve működő, de igen hatásos motorjává” tette (ahogyan Makkai Sándor írta róla).

Veres Emese Gyöngyvér, erdélyi magyar néprajzi szakíró, újságíró

Veres Emese Gyöngyvér (Budapest) a Járosiról szóló előadásában az utóbbi időszakban előkerült levelezéseit ismertette, melyek révén tűpontos képet kaphatunk, miféle idők jártak több mint hetven évvel ezelőtt Kolozsváron. Az előadó szerint ma már nehéz megfogni Járosi Andor személyiségét, de az egyértelműen megállapítható, hogy sokaknak – és nem csak az egyházhoz közel állóknak – jelentett lelki támaszt. Ezt alátámasztja az, hogy Reményik Sándor és Bartalis János is verset írt róla, illetve hozzá.

Az előadó több részletet is felolvasott Járosi szikár, címszavakban megfogalmazott leveleiből. Levelezőtársainak (Kiss Béla Andor, Benczúr László, Koren Emil, Túróczi Zoltán) részletesen beszámol az aktuális kolozsvári és erdélyi helyzetről, az értelmiség attitűdjéről, arról, hogyan ürült ki apránként a város, mert mindenki elmenekült. Ahogyan ő fogalmazott egyik levelében: „Édes Erdély, itt vagyunk, ha baj van, elhagyunk”.

A városba bevonuló oroszok hurcolták el málenkij robotra a Gulagra, Magnyitogorszkban halt meg, 1944 karácsonyán.

Ligeti Ernő, a két világháború közötti kisebbségi sors krónikása

Ligeti Ernő szintén az önkényuralmi rendszer áldozatának tekinthető, és ebben sorsa megegyezik a helikoni íróparlament mártírjainak sorsával. Ő is az Erdélyi Helikon rendkívül művelt, idegen nyelveket beszélő tagja volt, aki nyomon követte a nyugat-európai kulturális és politikai élet eseményeit. Ő írta meg a két világháború közötti erdélyi magyar irodalom belső életrajzát Súly alatt a pálma címmel, munkássága révén mégsem került be a kanonizált írók közé. Írásaira 1945 után alig reflektálnak, de a rendszerváltás után sem gyakran kerül elő a neve. Ezen változtat a Filep Tamás Gusztáv tollából született könyv (Filep Tamás Gusztáv: Ligeti Ernő. Egy urbánus transzszilvanista. MMA Kiadó, Budapest, 2019.), mely a teljes életmű ismeretében igyekszik megtalálni Ligeti helyét az erdélyi irodalom értékrendjében.

A könyvet a szerző jelenlétében Gidó Attila (Kolozsvár) mutatta be, aki előtte Ligeti Ernőről tartott előadást, kitérve az általa alapított Független Újságra és Ligeti Ernőnek a zsidósághoz fűződő viszonyára. A Független Újság 1934 végén jelent meg először, elsősorban a baloldal felé nyitó, de a szélsőséges eszmék ellen állást foglaló lapként. Mivel Ligeti Ernő tagja volt a zsidó szabadkőműves páholynak (előtte a magyar Unió páholynak), a Független Újság előfizetői ebből a körből kerültek ki. Legalább hatezer tétellel jelent meg, míg 1940 őszén be nem tiltották a magyar hatóságok az összes baloldali lappal, illetve a zsidó és a román (kivétel a Tribuna Ardealului) újságokkal együtt.

Gidó Attila történész, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet kutatója

Ligeti egyébként inkább tartotta magát magyarnak, mint zsidónak, még az állami zsidóüldözés előtt változtatta nevét Lichtensteinről Ligetire. Transzilvanistának számított, hiszen magáénak vallotta a Kuncz-féle transzilvanizmus nézeteit, felszólalt az erdélyi városok románosítása ellen is. Elsősorban európai kitekintésű publicisztikákat írt. Ligeti felkerülhetett volna a mentesítési bizottság által összeállított, 117 zsidó személyt érdemi alapon felmentő listára, de nem kért belőle. Érdekesség, hogy a helikoni íróközösségből senkit sem vettek fel a listára. Budapestre költözése után a Magyar Nemzet munkatársa volt, majd 1945-ben a nyilasok elfogták, és családjával együtt kivégezték.

Gidó Attila Filep Tamás Gusztáv könyvének méltatása során elmondta: hiánypótló kötet, melynek erőssége, hogy a szerző mindvégig közvetlen az olvasóval. Ligeti Ernő a könyv révén méltóbb helyet foglalhat el az erdélyi irodalmi emlékezetben.

Az előadás-sorozat végső tanulságaként megfogalmazódott, hogy rengeteg hasonló kutatómunkára lenne még szükség, hogy ne merüljenek feledésbe az erdélyi irodalom korabeli nagyjai.