Önmérsékleti lecke – a magyar nyelv román nyelvre gyakorolt hatása

Jelen szöveg a Dilema Veche oldalon közölt cikk fordítása.

Egy nyelv profilját az idegen elemek integrálásának képessége, de azok asszimilálásának módja is meghatározza. Ahogy arra az újlatin nyelvek és változatok csoportjának egyik tagjától elvárható, a román különféle korszakokban magába olvasztott elemeket a származásilag rokon nyelvekből, de ezen kívül nem-újlatin idiómákból származó elemeket is integrált. A román nyelvvel az idők folyamán kapcsolatba került nem-újlatin idiómák felől érkező hatások közül a szláv és a magyar különleges helyet foglal el, nemcsak azért, mert egyedi aspektust adtak a román szókincsnek az újlatin nyelveken belül, hanem azért is, mert e két nyelv szerepéről a román nyelv fejlődésében számos előítélet és túlzás szemszögéből folyt széles körű vita és értékelés, a legtöbbször olyan okokból, melyeknek semmi közük sem volt a nyelvészeti kutatáshoz vagy a történelmi tényekhez.

A XIX. századi puristák el akartak volna távolítani minden nem-latin elemet a románból,

még akkor is, ha régi, a nyelvbe tökéletesen integrálódott kifejezésekről volt szó, a helyesírási reformok pedig – egészen későig – a szláv hatás elfogadásától, vagy ellenkezőleg, annak elutasításától függtek. A román nyelvre gyakorolt magyar hatás sem úszta meg az előítéleteket és túlzásokat, ezek a nyelvészeti és történelmi kutatás bizonyos politikai és ideológiai céloknak történő alárendelését tükrözik. A XVIII. századtól kezdve megpróbálták – valamiféle csoda formájában – eltüntetni a Vlachokra vonatkozóan (a Blachi, Blazi stb. változatokkal együtt) a krónikákban szereplő információkat – melyek közül a Gesta Hungarorum és Béla király névtelen jegyzőjének krónikája a legfontosabbak (a Gesta Hungarorum volt "III. Béla király névtelen jegyzőjének krónikája", míg a "másik" mű, amelyre a szerző utalhat, Kézai Simon Gesta Hunnorum et Hungarorum című krónikája lehet – a szerk.) – és megfelelő helyekre áttenni őket. A múlt század 40-es éveiben a románok és magyarok közötti kapcsolatokat aszimmetrikus kapcsolatként mutatták be (Gunda Béla javaslatot tett a befolyás és az átvétel közötti különbségtételre, a románra – nyelvészeti és társadalmi-kulturális szinten – gyakorolt magyar befolyást szembeállítva az egyes román elemek magyarok általi átvételével). Kevésbé súlyos, de a túlzások sorozatához tartozik a szent könyvek román nyelvre fordításának és az istentisztelet nemzetiesítésének folyamatát kizárólag a kálvinista (és lutheránus) reform gondnoksága alá helyezése és azok differenciálatlan kezelése Erdély, Moldva és Havasalföld esetében.

Nem kevésbé igaz, hogy

az előítéleteket és túlzásokat mindig is ellensúlyozta a történelmi és nyelvészeti kutatás

és – végül – az előbbieket inkább csak múzeumi helyre nem jogosult furcsaságokként rögzítették.

A nyelvészek a magyar befolyást a leggyakrabban sine ira et studio kezelték (ahogy arra Alexandru Niculescu professzor a sokatmondóan „Romania Hungarica” – contacte lingvistice şi culturale româno–maghiare [„Romania Hungarica” – román–magyar nyelvészeti és kulturális kapcsolatok – a szerk.] címet viselő egyik 2005-ös tanulmányában rámutatott). Román és magyar kutatók egyaránt tanulmányozták a román nyelvre gyakorolt magyar hatás különféle aspektusait, ami cikkek, monográfiák és más hasonlók impozáns sorozatának megjelenéséhez vezetett, az Alexics György által 1888-ban szerkesztett, Magyar elemek az oláh nyelvben című tanulmánnyal kezdve, Simeon Mîndrescu 1892-es Elemente ungureşti din limba română (A román nyelv magyar elemei – a szerk.) című kötetével folytatva, melyekhez hozzáadódnak Nicolae Drăganu, Blédy Géza, I. Pătruţ, Kelemen Béla, V. Bogrea, V. Breban, Kis Emese, P. Neiescu és mások munkái, újabban pedig Alexandru Gafton, Vasile Arvinte, Alexandru Niculescu és Pál Enikő tanulmányai (hogy csak néhányat említsek közülük). E munkaeszközök mellett van egy szótárunk is a román nyelvben szereplő kölcsönzésekről, melyet Lajos Tamásnak köszönhetünk (az 1966-ban megjelent Etymologisch-historisches Wörterbuch der ungarischen Elemente im rumänischen).

Lexikális szinten

A magyar befolyás méretének megértéséhez olyan megközelítésre van szükség, mely figyelembe veszi a diakronikus aspektust, a nyelvjárási elterjedtséget, a népi vagy kiművelt átvételi státuszt, az érintett nyelvi szinteket. A dokumentumok és a krónikák által nyújtott – pártatlanság nélkül olvasott – adatok alapján kijelenthető, hogy a magyarok a IX. század vége felé hatoltak be a Kárpát-medencébe. Bármilyen kísérlet a magyar befolyás e dátumot megelőző időszakra helyezésére vegytiszta spekuláció (vagy annak kellene tekinteni). A magyar elemek hiánya a román dél-dunai változataiból a nyelvjárási szétválást követő időszakra helyezi a magyar befolyás kezdeteit. Kevésbé fontos, hogy azt fogadjuk el, hogy több szakasz létezik a román nyelvre gyakorolt magyar befolyás megnyilvánulásában (Mîndrescu, Ivănescu és mások), vagy ellenkezőleg, úgy véljük, hogy nem működik a történelmi szakaszok ilyenfajta elhatárolása (Niculescu), amennyiben a magyar befolyás kezdeteit ésszerűen a XI. és XII. század közötti időszakba helyezzük.

Szintén a régi szövegek (leggyakrabban fordítások) és a XVI. századi eredeti dokumentumok alapján

elég pontosan meg lehet határozni a román nyelvre gyakorolt magyar befolyás nyelvjárási elterjedtségét is.

Már korán kétfajta, földrajzi kiterjedésüktől függő kölcsönzési kategória körvonalazódik: egyrészt létezik egy olyan kölcsönzés, mely az összes románok által lakott régiókból származó szövegekben megjelenik (ban [bán – a szerk.] – „Havasalföld legmagasabb rangú tisztségviselője” –, bir [bír – a szerk.], birui [bírni – a szerk.], cheltui [költeni – a szerk.], chip [kép – a szerk.], făgădui [megfogadni – a szerk.], fe(a)l(iu) [féle – a szerk.], gînd [gond – a szerk.], hiclean [hitlen – a szerk.] (viclean változattal), hotar [határ –  a szerk.], lăcui [lakni – a szerk.] (locui változattal), meşter, mântui [ment – a szerk.], neam [nem – a szerk.], oraş [város – a szerk.], pîrcălab [porkoláb – a szerk.], samă [szám – a szerk.] (seamă változattal), tîlhar [tolvaj – a szerk.] és így tovább, tehát általánosan használatban van a dáko-románban, másrészt egy korlátozott, az erdélyi területre szorítkozó forgalmú kölcsönzés (adămană – adomány [Erdélyben, Máramarosban kamatot is jelent – a szerk.], aldui – áldani, batăr – bátor [egyes helyeken legalább, akár jelentéssel – a szerk.], bănat – bánat, beteag – beteg, buduşlău – bujdosó, buduşlui – bujdosni, cealău – csaló, pesti – [időzni/késlekedni jelentéssel – a szerk.], sucui – szokni és hasonlók. Az első kategóriába tartozó kifejezések közül egyesek használatban maradtak, gyakran módosítva szemantikai konfigurációjukat (például a neam már nemcsak a családi vagy fajtakapcsolatokra utal, hanem a románban „etnikai közösség” értelmet is nyer); mások, melyek a román középkori államokra jellemző helyzetet tükröztek, archaizmusokká váltak, kikerülve a használatból (mint például a ban, a pîrcălab és hasonlók).

A második kategóriából egyesek kibővítették nyelvjárási elterjedtségüket és az egész dáko-román területen használatba kerültek: ilyen a marhă, a marfă etimológiai változata, melynek „marha”/„barom” és „vagyon” az elsődleges jelentése és mely a XVI. században főleg a Bánság–Hunyad térségből (vagyis intenzív magyar hatás alatt álló térségből) származó szövegekben jelenik meg és mely megőrzi „vagyon, főleg marhákból álló gazdagság” jelentését a Bánságban, Délnyugat-Erdélyben és a Partiumban, a szemantikai kiterjesztésből következő „cserére szánt termék” értelemben az egész dáko-románban); más szavak megőrizték a regionalizmus státuszukat (például a sucui).

A régi román szövegekben megtalálható magyarból vett kölcsönzések helyzete megmutathatja,

hogy milyen (népi vagy kiművelt) úton kerültek be a szóban forgó kifejezések a román nyelvbe. A már a XVI. századtól az egész román területen kimutatható kifejezések gyakran a népi kölcsönzések kategóriájához tartoznak (nagy termelékenységgel, szakmákkal és termékeikkel, kereskedelemmel, városi élettel és hasonlókkal kapcsolatos szemantikus mezőkhöz tartozva), míg a Bánság-Hunyad térségi kálvinista-román szövegekre jellemző (csekély termelékenységű és hasonlóan szűk diakronikus és nyelvjárási elterjedtséggel rendelkező) kifejezések kultizmusoknak tekinthetők (ilyen például a gheman – gyémánt, a jembă – zsemle [egyes helyeken fehér kenyér jelentéssel – a szerk.], a sucui, melyek mind jelen vannak a Szászvárosi Ószövetségben).

Bár a magyar befolyás zömmel lexikális szinten nyilvánult meg, kölcsönzések formájában (de tükörfordításokként is), más nyelvi szinten is megtalálhatók a nyomai. A fonetikai (és fonológiai), de morfológiai szinten is jelentkező megnyilvánulásai kifinomultabbak, tekintettel arra, hogy bizonyos hangok helyzetének megerősítéséről (ilyen például a /h/ esete, melyet nem a latinból örököltünk, de a szláv és a magyar kölcsönzésekkel elterjedt a románban), bizonyos belső tendenciák felerősítéséről (mint amilyen a foghangok palatalizálásáról, a magánhangzó nyitottabb kiejtéséről, vagy az affrikáta frikatizálásáról vagy bizonyos igeosztályok leltárának kibővítéséről (minden magyar származású ige a IV. ragozással [-ui], vagy [-i] végződéssel integrálódott a román nyelvbe) van szó.

Az ideológián és politikumon kívülre helyezett nyelvészet az önmérséklet leckéjét tanítja nekünk, mert nem a szélsőséges hablatyolásra figyel oda, hanem arra, ami tényleg megtörténik a nyelvben. Ez egy egyszerű lecke, mely – elvben – két józan ésszel belátható megfigyelésből indul ki: nem tekinthetünk el egy olyan befolyástól, mely egy nyelv reprezentatív szókészletében tükröződik és jó lenne, ha előbb gondolkodnánk és csak azután beszélnénk.

A szerző a Bukaresti Egyetem Bölcsészkarának docense és az Oxfordi Egyetem Nyelvészeti, Filológiai és Fonetikai Karának adjunktusa.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.