Az irredentizmus kísértete az RMDSZ-kongresszuson

Az RMDSZ legutóbbi, kolozsvári kongresszusát a mélyben húzódó jelentéseivel egyetemben kell értelmezni, annál is inkább, mert Románia nemzetközi helyzete még mindig az elszigeteltséghez áll közel.

A Moldovai Köztársaságban könnyen megfigyelhető Románia regionális politikájának bénultsága. A moldovai parlamenti választás eredményei megerősítik, hogy Kisjenő (Chişinău) megmaradt a „becsődölt államok” kategóriájában és egyre esélytelenebbé válik az Európai Unió felé vezető út.

Az RMDSZ-es összejövetel üzeneteit a magyarországi politikai helyzettel összefüggésben kell értelmezni.

Orbán Viktor kormánya 2010-től kezdődően szisztematikusan felépítette a „kárpát-medencei magyar misszionarizmus” retorikáját,

amellyel a birodalmi Magyarország iránti nosztalgiát szítja.

Ez a narratíva a trianoni szerződést (1920) „katasztrófaként” kezeli, amelyet nem az etno-politikai tényhelyzetekkel magyaráznak, hanem egy hamis „nagyhatalmi diktátummal” (Franciaországról, Angliáról, az Egyesült Államokról van szó). Az „ezredéves Magyarország ellenségeinek önkényes akaratából” bekövetkezett katasztrófának ezt a témáját (elhallgatva Ausztria–Magyarország etnikai helyzetét) az utóbbi években a globalista internacionalista ellenség (Soros, Juncker, Timmermans és így tovább) mitológiájával kapcsolják össze.

Az RMDSZ kolozsvári eseményére visszatérve, az alábbi kijelentéseket érdemes kiemelni:

* „A magyarok jelképe a magyar nemzet jelképe és ez a piros-fehér-zöld zászló. Mi a saját jelképünknek tekintjük a magyar nemzet jelképét”;

* „Romániát mi többnemzetű országnak tekintjük, melyben a magyar közösséget államot felépítő, államalkotó tényezőnek tekintik. (…) Mi senkinek sem vagyunk az ellenségei, részei vagyunk a magyar nemzetnek és ezt teljesen normális és természetes dologként éljük meg. Ugyanakkor a román állam polgárai is vagyunk. Ez a kiindulási pontunk akkor, amikor ma a kollektív és egyéni jogainkért küzdünk, amikor szabadon és büntetlenül akarjuk használni nemzeti jelképeinket”;

* „A többség-kisebbség kapcsolatot hosszú távra kell megoldani és ennek a megoldásnak az autonómia törvényesítése a kulcsa…”.

Ezek a kijelentések nem véletlenszerűek és annak formalizálása, hogy

az RMDSZ magáévá teszi a FIDESZ nacionalista-konzervatív elképzelését, feladva az átmeneti korszak elején elfoglalt középre igazodást.

A FIDESZ taktikai szakaszcélja azt a nemzetközi benyomást kialakítani, hogy „Erdélyben létezik egy etnikumok közötti gond”, az ezzel kapcsolatos nyugati sztereotípiákban alapozva.

Ez a stratégia állami szinten azt jelentette, hogy Magyarország hivatalos képviselői tüntetőleg bojkottálták Románia nemzeti ünnepét. A stratégiai cél annak a benyomásnak a kialakítása, hogy Magyarország ténylegesen társszuverenitást gyakorol Erdély felett (lásd a magyar állami befektetéseket is a gazdaságba, sajtóba, oktatásba vagy sportba), az RMDSZ nyilatkozatai pedig pontosan ezt akarják elérni: azt akarják jelezni, hogy Erdélyben több nemzet létezik, az egyiknek Bukarest a szimbolikus viszonyítási pontja, a másiknak Budapest.

Romániát „többnemzetű államnak” nevezik, nem „többetnikumúnak”. A különbség tartalmi: azzal, hogy a román nemzettől különböző nemzet gondolatát karolják fel, az RMDSZ vezetői egy eltérő politikai pálya gondolatát is előrevetítik, hogy „önrendelkezési jogot” követelhessenek.

Az RMDSZ elképzelése egyáltalán nem európai

Más szavakkal, az RMDSZ vezetői azt mondják, hogy a romániai magyarok nemcsak egy etnikai-felekezeti csoport, melynek jogait be kell tartani és be is tartják, hanem olyan nemzet, melynek joga lenne az önrendelkezésre, amikor a történelmi körülmények azt meg fogják engedni.

Az szinte nyilvánvaló tény, hogy az RMDSZ-es vezetők nyilatkozatai ellentétesek Románia alkotmányának szellemével, de az Európai Unió alapját képező elvekkel is. Románia alaptörvénye és az Európai Unió alapvető jogi chartája a polgári, nem pedig az etnikai-felekezeti nemzet koncepcióját fogadja el.

A kongresszuson tett kijelentéseivel az RMDSZ vezetősége a FIDESZ-szel szembeni politikai alárendeltségét nyilvánítja ki, másodlagossá téve a román állam iránti hűségi kapcsolatot (ők csak Románia polgárai, de nem tartoznak a román nemzethez mindazzal, amit ez feltételez).

Az RMDSZ által hirdetett vízió nem modern, és nem is az Európai Unió értékei ihlették, még akkor sem, ha látszólagos európai nyelvezetbe öltöztetik, hanem egyenesen a XIX. századi faji nacionalizmusból ereszkedik alá.

Az RMDSZ kongresszusán meghirdetett Jövő Erdélyben című programalkotó dokumentumban újra feltámasztják a „transzilvanizmus” elméletét.

Az olvasóknak tudniuk kell, hogy a szóban forgó elmélet, mely „Erdély különlegességéről” szól (és melyet az összes komoly szociológiai kutatás megcáfolt), Magyarország fő védekezési tézise volt a párizsi békekonferencián (1919-1920), hogy megakadályozza a nemzetek önrendelkezési elvének alkalmazását, nevezetesen Nagy-Románia nemzetközi elismerését.
Ha eltekintünk a politikai alkudozás naivitásától és logikájától, meg kell állapítanunk, hogy az RMDSZ XIV. Kongresszusán Orbán Viktor (akárhogy néztük az eredeti szöveget, bizony ez a név szerepel, noha Magyarország miniszterelnöke nem volt jelen a kongresszuson – a szerk.) de facto felmondta az 1996-os Románia és Magyar Köztársaság közötti egyetértési, együttműködési és jószomszédsági szerződést. Ez az Európai Unió domináns értékeinek újabb semmibevétele.

Úgy tűnik, Budapesten azt gondolják, tovább lehet növelni a Romániára gyakorolt nyomást az RMDSZ-nek a PSD–ALDE (Szociáldemokrata Párt–Liberálisok és Demokraták Szövetsége – a szerk.) koalícióval kapcsolatosan meglévő zsarolási potenciáljának, illetve az Európai Unión belüli szuveranista kormányokkal és pártokkal meglévő affinitásoknak a felhasználásával, melyek jelentősen előretörnek majd az európai parlamenti választáson.

Az, hogy e mozgalmak többségét Moszkvából támogatják, nem újdonság,

hanem egy újabb kísérlet arra, hogy belülről verjék szét az Európai Uniót és a NATO-t. Az szintén nem titok, hogy Magyarország a XX. században Moszkva támogatásával kívánta elérni a trianoni szerződés megsemmisítését.

Az állam hatóságainak legnagyobb hibája retorziók alkalmazása lenne, ugyanis már előkészítették azt a kommunikációs mechanizmust, mellyel áldozatként mutatkozhatnának nemzetközi szinten. A magyar etnikumúak jogosan igényelhetik kulturális identitásuk megőrzését és átadását a jövendőbeli nemzedékeknek és erre az erdélyi románok ígéretet is tettek az 1918. december 1-i gyulafehérvári nemzetgyűlés határozatában.

De határozottsággal kell kezelni bármilyen elszakadáspárti kezdeményezést, mely az etnikai kritériumokon alapuló területi autonómiát céloz meg, mert ellentétes Románia alkotmányával, valójában a jogállamiság megsértése.

Az etnikai kritériumokon alapuló területi autonómia jelentős politikai feszültségekhez vezetne Erdélyben, amit az egyszerű emberek biztosan nem akarnak maguknak, de amit egyes, irredenta érvekkel szerzett választási sikerekre vágyó politikai vezetők – úgy látszik – nem tartanak kizártnak.

Mit tehetne a bukaresti hatalom és az ellenzék

A bukaresti kormányok gyengesége a rozoga parlamenti egyensúlyból is következik. Ha a hatalom és az ellenzék ki akar kerülni a zsákutcából, meg kellene állapodniuk egy új parlamenti választási törvényről.

Áttérhetnek egy vegyes, erősebb többséghez vezető rendszerre, de nem kellene kizárni azt a lehetőséget sem, hogy 7-8 százalékos választási jutalomban részesíthetnék azt a pártot, vagy politikai/választási koalíciót, mely megszerzi a szavazatok 40 százalékát.

Ezáltal Románia kormányai erősebb többséggel rendelkeznének és csökkenne egyes kisebb pártok zsarolási potenciálja (ez a pártelméletből átvett fogalom!).

A kiválasztott változattól függetlenül, a romániai demokrácia egészségét stabil kormányokkal kellene fenntartani, mely már nem függne konjunkturális többségektől.

A szerző történész és a SNSPA politikatudományi professzora.

Az alcímeket a szerkesztőség (is) adta.