A lelkünkben lakozó Erdély

Tudom, manapság, az Egyesült Európa részét képező Románia fiaként nem nagyon kóser nem tudom milyen nagy hazafinak mutatkozni. Nem tudom milyen nagy nacionalistának. De én vállalom ezt, amíg még nem túl késő. Amíg meg nem jelennek új szélsőséges politikai szervezetek Romániában. Mert már csak ez hiányozna nekünk…

Igen, vállalom jellememnek ezt a 60-as évek közepén, az általános iskolában kialakult – jó-rossz – oldalát.

Világos, azokban az években épült új iskola volt, melyben még érződött a frissen meszelt falak, a drapp színű melamin-borítású padokra kent lakk – melyekre aztán a világ összes hülyeségét felírtuk –, a klór és a tanító elvtársnők által „magukra kent” „finom levendula” kölni illata.

Gyermeki tudatlanságomban örültem mindezeknek alig két-háromszáz kilométerre a kommunista börtönöktől, ahol emberek haltak meg, további néhány száz kilométerre a tömegsíroktól, melyekbe a két világháború közötti Románia számos politikai személyiségének, professzorainak, papjainak, hivatásos katonáinak az élettelen, de még meleg testét vetették, akiket az új kommunista vezetők frusztrációi és bűnös politikái gyilkoltak meg.

A folyosó egy művészeti múzeum egész szárnyának megfelelő hosszúságú – legalábbis nekem akkor úgy tűnt – falain lógtak a szegen ezen ország történelmének „kiemelkedő uralkodói”: Decebalus, Mircea, Ştefan, Lupu, Cantemir, Vlad, Mihai, Bălcescu. Kívülről megtanultam a nevüket, naponta elolvastam őket a kővé dermedt arcképek alatt.

Versként tanultam meg őket, lépésről lépésre, a folyosó mozaikjára lecsapott vasalt disznóbőr bakancs csattogásának ütemére. Minden lépésre egy uralkodó, minden újabb lépésre egy másik: bozontos szakállúak, koronásak, palástosak, hullámos hajúak.

Olyan nagy hatással voltak rám, a Grant „kültelkéről” idejutott gyermekre, hogy elkezdtem lerajzolni őket: krétával az aszfaltra, ceruzával a rajztömb lapjaira, szénnel a poliklinika falára. Kezdetben eltorzítva, mint egy zsibvásári tükörben, aztán nagyobb tisztelettel, végül pedig összes, maradéktalan és méltóságteljes arcvonásaikkal „festve le” őket.

Így maradt meg a történelem a fejemben és a lelkemben.

Tudom, azt fogják majd mondani, hogy ez az elmémet kifacsaró, engem manipuláló, a lelkemet és az agyamat eltorzító történelem nem az igazi, a helyes, a tárgyilagosaké, a hivatásosaké, a témában járatosaké.

Azt, hogy az egész egy ordenáré, kommunista-nacionalista manipuláció, meg azt, hogy Decebalus valójában térdre rogyva könyörgött egy centuriónak, hogy ne vágja le a fejét, meg azt, hogy Ştefan (III. (Szent) István moldvai fejedelemről van szó – a szerk.) kurválkodott, hogy Mihai (II. (Vitéz) Mihály havasalföldi fejedelem – a szerk.) kalandor, Bălcescu (Nicolae Bălcescu 1848-as forradalmár – a szerk.) kétségbeesett hektikás volt, akinek már nem volt mit vesztenie.
És, hogy pontosan megértsem, meddig ment el a történelem misztifikálásában a kommunista hazugság, megtanultam olvasni: bizonyítékokat, forrásokat, tanúvallomásokat. Iskolába mentem, megtanultam/olvastam a történelmet… És – főleg – azt értettem meg, hogy egy tisztességes emberi életben a nemzeti megaláztatást lehetetlenség elviselni.

Ezért mondom azt, hogy a hazafiság – az a lélekből jövő, nem a látszat – mindenki DNS-ében benne van: többé, vagy kevésbé, genetikai információtól, kultúrától és képzettségtől függően.

Azt, hogy

ha a magyaroknak minden joguk megvan, hogy védjék nemzetüket, akkor a románoknak legalább annyi joguk megvan, hogy  védjék azt, amivé lettek,

ráadásul még egy betartandó alkotmányt is.

Márpedig, ha Romániában – a hatalom, vagy az ellenzék valamely képviselője (Traian Băsescu kivételével, aki a reagáló kevés politikai vezetők egyike volt) – senki sem fogja jelezni, törvényes keretek között, az RMDSZ-nek, hogy a Szövetség múlt hétvégi kongresszusa keretében a magyar vezetők nem megfelelő nyilatkozataival és bejelentéseivel átesett a ló túlsó oldalára, akkor senkinek sem kellene majd csodálkoznia, ha a 2020-as választásig megjelenik majd legalább két szélsőségesen nacionalista párt, melyek a romániai magyarság kulturális-politikai szervezeteinek felszámolását fogják hevesen követelni.

Nyugati szomszédunkat semmi sem jogosítja fel arra, hogy megpróbálják kisebbíteni az e földeken több mint 2000 éve létrejött román kultúrát, civilizációt, történelmet, a románok létezését.

Nem mi találtuk itt, Európában őket Krisztus után 1000 évvel, Ázsia széléről érkezve, hanem ők minket,

amikor mi már több mint ezer éve léteztünk és csaknem ezer éve keresztények voltuk – ezt Kelemen Hunor RMDSZ-vezető arrogáns szavainak apropóján mondom: „100 éve Romániában, 1000 éve Erdélyben, lehetőségként használtuk fel a román centenáriumot, elmondtuk, hogy mivel járultunk hozzá mi, magyarok az ország fejlődéséhez az utóbbi 100 évben és nagyon világosan megfogalmaztuk, mit várunk el a román államtól. Hosszú távon meg kell oldani a többség-kisebbség viszonyt és ennek a megoldásnak az autonómia törvénybe foglalása a kulcsa.” (Az eredeti szöveg: „(…) A tisztelet jegyében indítottuk az 1000 év Erdélyben, 100 év Romániában programsorozatunkat. A román centenárium évét lehetőségként használtuk: elmondtuk, hogy mi, magyarok mivel járultunk hozzá az ország fejlődéséhez, és azt is világosan megfogalmaztunk, hogy mit várunk el a román államtól. A többség-kisebbség viszony hosszú távú és tartós rendezésének a kulcsa a különböző autonómiaformák Alkotmányba és törvénybe foglalása. Ezt nem Románia ellenében kérjük, ez nem irányul senki ellen. Ez annak a közösségnek a tartós jövőjét tudja szavatolni, amely az elmúlt száz évben is hozzájárult ennek az országnak az építéshez. A múltat elosztani nem tudjuk, de talán képesek leszünk a jövőt közösen megtervezni. (…)”; forrás – a szerk.)

Nem azt mondom, hogy a hazafiságnak a történelmi igazság erőszakos kikényszerítése egyik formájának kellene lennie,

hanem inkább a múltbéli ismeretlen dolgok, a tudatlanság, az érdekek és az igazságok értékelésének megértése. Azt mondom, hogy a helyes, európai, civilizált hazafiság/nacionalizmus büszkeséget, öntudatot és a nemzet iránti tiszteletet jelent – nem arroganciát és vadimista erőszakosságot, gyilkosságot és vasgárdista politikát, Tudose féle ostobaságokat, mint az, hogy „ha lobog a zászló, ők is mellette lobognak”. Nem, ezek közül semmit.

Azt mondom, hogy a hazafiság a másik összes érzékenységének megértését, hőseinek és érveinek megismerését jelenti.
És ebből következően megérteni a történelmet, mely ha bennünket, egyszerű embereket egy helyre sodort, hogy – kölcsönösen – megbocsássuk (de ne feledjük) nagy elődjeink bűneit, akkor meg kell tennünk azt az erőfeszítést, hogy ne generáljunk a történelem végéig új és új konfliktusokat és szörnyűséges bűnöket.

Akár tetszik, akár nem, az igazi történelemből egyetlen egy van, márpedig Erdély, akármennyi frusztrációt okozna is nekünk a történelmi igazság, nemzetté és néppé válásunk jelképe volt a múltban, az a jelenben is és az lesz a jövőben is.

És azoknak, akik nem szereztek tudomást, vagy elfelejtették e tájak történelmét, ígérem, hogy visszatérek a történészek/történelem által ezzel kapcsolatosan elfogadott bizonyítékokkal – ha ez, a hiúságokon túlmenően, jelenteni fog még valamit.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.