Hamarosan elmúlik a Centenárium éve, és azt tapasztalom, hogy nem fordítottak túl nagy figyelmet arra, hogy megvonják Románia utóbbi 100 évének mérlegét. December 1. alkalmából, például, katonai parádékat, beszédeket mondó politikusokat, különféle egyéb ünnepségeket és tüntetéseket láthattunk a tévében, az írott sajtóban, vagy a helyszínen. Szintén láttunk számos, az esemény alkalmából állított emlékművet és az eseménynek szentelt múzeumi kiállításokat, meg egy különleges logót is. Látszólag a fagyos időjárás volt az egyetlen kényelmetlenség, amit a forralt bor és a hagyományos román ételek enyhítettek, ha valaki ezek mellett döntött.

Az első benyomásokon túlmenően megfigyeltem, hogy társadalmunk hibáiból nem javítottunk ki túl sokat, holott valószínűleg meg kellett volna tennünk, ugyanakkor büszkélkednünk is kellene bizonyos előrelépésekkel, amelyeket az utóbbi évszázadban elértünk. Megpróbáltam leltárba venni az általam tapasztaltakat, az olvasóra bízva, hogy kérdéseket, megjegyzéseket vagy kiegészítéseket fűzzön ezekhez.

Mindenekelőtt őszintén el kell mondanom, hogy elég nagy elvárásaim voltak ezzel a készülődéssel szemben.

A Centenárium meghatározásával és a Románia történelmével kapcsolatos hiányos ismeretekkel kezdem,

a nem túlságosan érthető logótól az ezzel, de az 1918-ban történtekkel kapcsolatosan is hallott és olvasott, túlságosan sok baklövésig. Az is csalódást okozott nekem, hogy a történészek szinte teljesen hiányoztak a képből, holott nekik köszönhetjük az esemény mélyebbre ható megismerését, és megérdemeltek volna egy ennek megfelelő médianyilvánosságot (ha már történelmi időket élünk…). De mindnyájan tudjuk, hogy milyen volt a posztdecemberi (1989 decemberéről van szó – szerk.) kormányok hozzáállása az oktatáshoz és a kultúrához.

Az iskolában, a IV., a VIII. és a XII. osztályban azt tanultuk, hogy 1918-ban valósult meg Románia de facto egyesülése a következő tartományokkal: Besszarábia, Bukovina, Erdély, Máramaros, Partium és Bánság (tehát több egyesülésünk van). A sajtót és egy december 1. környékén készült felmérést olvasva azt tudhattam meg, hogy „a modern Románia megszületésének 100. évfordulóját”, „100 évnyi Romániát”, „Nagy-Románia létrejöttének 100. évfordulóját”, az „Egyesülést”, a „Nagy Egyesülés 100. évfordulóját” ünnepeljük, és azt hiszem, a felsoroltak elegendőek ahhoz, hogy bizonyítsuk a román oktatás ezzel kapcsolatos kudarcát.

Tudom, hogy ezzel nem mondtam semmi újdonságot, talán egy kicsit frusztrált vagyok, de

megdöbbentő, hogy olyan tisztségviselőink is vannak, akik 12 osztályt végeztek,

és ezen évek közül háromban meg kellett volna tanulniuk és ismerniük kellene egy általános műveltségünkkel kapcsolatos fontos részletet (lásd Viorica Dăncilă volt tanárnő esetét). Azt már meg sem említem, hogy a VII. és a XI. osztályban az első világháborúról tanultunk, és Románia nem tartozott a térképen újonnan megjelent államok közé… Szemet hunyhatnék, azt remélve, hogy a román „költőnek született”, december 1. pedig a szóképek nemzeti ünnepe is volt, de kétlem.

De az a fontos, hogy azonnal ugrottunk kijavítani a németeket, amikor Erdély „annektálásáról” beszéltek. Egyes magyarázatok szerint, az „Anschluss” kifejezésnek számos jelentése van, tehát ez a kétértelműség vezetett a németországi sajtóban megjelent cikk szerencsétlen értelmezéséhez. Szerintem aránytalanul válaszoltunk egy olyan tévedésre, mely összehasonlíthatatlanul kisebb az idehaza, általunk mondott ökörségeknél, melyeket senki sem ítélt el, néhány értelmiségi kivételével, akiket egyik kezünkön is megszámlálhatunk (Ioan Aurel Pop, Lucian Boia, Cristian Pîrvulescu). Zárójelben említem, hogy II. (Vitéz) Mihály (Mihai Viteazul) vagy az 1916-os román hadsereg esetében

sokkal inkább lehet annektálási kísérletekről beszélni, ezt csak azoknak mondom, akik még mindig hisznek a „nemzet egyesítéséről” vagy az első világháború esetében az „Erdély felszabadításáról” szóló tézisekben.

Mindnyájan olvastunk Sellenberkről (micsoda egyesülés volt ott!), és feltételezésem szerint azt is tudjuk, hogy a nemzetközi jog szerint, amikor Románia megtámadta Ausztria-Magyarországot, akkor Erdélyt is megtámadta, megpróbálva erőszakkal megszerezni. Az erdélyi elit 1918 őszéig hű maradt a dualista monarchiához, aminek az az egyszerű oka volt, hogy nem volt reális alternatíva, képviselői pedig annak az államnak a polgárai voltak, a hazaárulást pedig büntették… méghozzá elég súlyosan. Ezeket a példákat azért említettem, hogy kiemeljem azt a kettős mércét, amellyel a határon belül magunkat megítéljük a „kintiekkel” szemben.

Egy másik szomorú aspektus, szerintem, a nacionalista diskurzus jelenléte (méghozzá egy rossz minőségűé). 2018-ban vagyunk, és mindig találkozom utalásokkal a „nemzeti újraegyesítésre”, „Nagy-Románia megszületésére” vagy a „Nagy Egyesülésre”. A történelemkutatás már rég túllépett a propaganda stádiumán és mindnyájunknak meg kellene értenünk, hogy

Románia modern államként 1859-ben, Alexandru Ioan Cuza alatt jött létre (kezdetben más néven), és 1878-ban lett független, I. Károly idejében.

Nélkülük, az akkori politikai osztály és azok nélkül, akik életüket adták, hogy Románia létezzen a térképen, illetve gazdaságilag és területileg növekedhessen, az 1918-as egyesülések nem történhettek volna meg. Hamarosan megünnepelhetjük a 160 évnyi Romániát, és minden szinten nagy a csend… Jó, hogy a politikai projektként 1940-ben kimúlt „Nagy-Romániát” még mindig emlegetjük! Az Európai Unió tagjai vagyunk, nemrég még mi voltunk a legnagyobb Európa-barátok, közben pedig megőriztük retrográd, 1928-hoz méltó diskurzusunkat (a manapság teljesen irreleváns háborús dalokról ne is beszéljek…). Január 24-én vajon csak kiaggatunk majd néhány zászlót és felkészülünk egy minivakációra?

Elnézést kérek a túl sok évszámért – tudom, hogy az emberek az „évszámok megjegyzésének fontossága” miatt menekülnek a „történelem” nevű tantárgytól, márpedig a történelem nem erről szól. Az események, a források, az eszmék tesznek képessé, legalábbis engem, hogy megjegyezzek neveket és éveket, de egy történelmi jelenség megértését is. Ezen kívül a források elérhetőségétől és hozzáférhetőségétől függően összehasonlítom a történelmet a jelen eseményekkel, mert igyekszem tanulságot is találni a múltunkban.

Úgy vélem, hogy bár a történelem nem ismétli meg önmagát, az olyan viselkedési típusok, mint az adminisztratív gondatlanság, a politikai kontextus értelmezésében elkövetett hibák, valamint a döntési tévedések visszatérő jelenségek lehetnek, de egy kis intelligenciával, illetve történelmi ismeretekkel el is kerülhetők. Azért mondom mindezeket, mert a december 1-i sajtót figyelve és tudva ezt-azt a 20. századi Románia történelméről, gyakran déja-vu érzésem volt. Mert úgy tűnik, hogy nem tanultunk eleget abból, amit az utóbbi évszázadban társadalomként átéltünk.

Az ünnep jelentőségére vonatkozó diskurzusok protokronista reflexről árulkodnak,

de inkább a nagyon gyenge oktatási rendszernek tulajdonítható, mint egyfajta – szerencsére hiányzó – hivatalos diskurzusnak. Folyamatosan megszenvedtük az oktatásba való gyenge és rossz befektetéseket, a legmegdöbbentőbb kontraszt pedig Spiru Haret, az ember, a román oktatás hatékony megreformálója és „Spiru Haret”, az egyetem között van, amelyet Románia leggyengébb egyetemének és valóságos „oklevélgyárának” tartanak. Az 1918-as egyesülés témájával foglalkozó viták figyelemre méltóan gyenge megjelenése a médiában és az első világháborúval kapcsolatos emlékművek és az abban az iszonyatos konfliktusban elesettek hősi temetőinek restaurálásával kapcsolatos beruházások szinte teljes hiánya kihangsúlyozzák a múlt emlékezetével szembeni tiszteletlenséget, vagy enyhébben fogalmazva, a történelmi múlttal kapcsolatos amnéziát.

Összehasonlításképpen megjelentek új, vitatható esztétikájú és címkézett szerződések alapján készült emlékművek. Értem én, hogy fontos ünnep, de tényleg

nem ártana egy kis tisztelet azok iránt, akik azért haltak meg, hogy mi ilyesmiket engedhessünk meg magunknak.

Egy másik meg nem tanult lecke a közberuházásokkal kapcsolatos politikára vonatkozik. Sohasem voltak túl nagy segítségünkre az autarchikus vagy legalábbis etatista tendenciáink: akkor sem, amikor a „mi magunk” politikát választottuk, sem Ceauşescu idejében, és – minden bizonnyal – most sem, a PNDL-vel (Országos Helyi Fejlesztési Program – szerk.), miközben nagyon sok helyről kaphatunk pénzeket (EU, EBRD, „Juncker-terv”, külföldi befektetők, diaszpóra és más hasonlók, amilyen sorrendben tetszik).

Nagyon egyszerű az ok – egy szegény, fejlődőben lévő, gyengén technologizált állam nem rendelkezik nagyon sok potenciális honi tőkével, ha utol akarja érni a Nyugatot. Ezért az ország iparosítása gyakorlatilag egy helyben topogott a két világháború közötti időszakban („Nagy-Románia” úgy született meg és múlt ki, hogy lakossága nagyjából 80 százaléka a mezőgazdaságban dolgozott), a 80-as évek az éhezés korszaka volt, nem versenyképes és raktáron maradt, de fellengzős statisztikák számára gyártott termékekkel, most pedig a „párhuzamos államtól” rettegnek, amelynek útja keresztezi [így!] a klánérdekeken alapuló, de az „ügyészek által elnyomott” politikai osztály útját (természetesen, csak megközelítőleg adtam vissza a csodás kifejezéseket).

Különböző stratégiák és körülmények, de

az eredmények mindig ugyanazok: túl kevés és rossz beruházás.

Az egyik katonai parádén láttam egy traktor által húzott páncélost és olvastam a felszállni nem tudó F16-os repülőkről. Máshol elmaradt a parádé, vagy a katonák megfeledkeztek a fáklyákról, amelyekkel fel kellett volna vonulniuk.

Jellemző, igaz? És, hogy következetes maradjak, én is felteszem a kérdést: vajon hány ember halálát lehetett volna elkerülni, ha a két világháborúban korrupciómentes, jól felszerelt, kiképzett és irányított hadseregünk lett volna? Vajon mikor fogjuk megtanulni, hogy a bolygó egyik legkonfliktusosabb kontinensén élünk, ahol Oroszország a potenciális veszély már néhány… évszázad óta? A két világháború között elhanyagoltuk a hadseregünket, bár szinte minden szomszédunk revizionista volt. Ma a Krímből orosz „repülőgép-hordozó” lett, Transznisztriában pedig egy jól felszerelt hadsereg állomásozik, amely elég provokatív hadgyakorlatokat szokott végrehajtani.

Mi még mindig bérekre és nyugdíjakra költjük pénzünk zömét, a fentebb leírt következményekkel. Meg kell említenem még a csaknem 4000 ISU-engedéllyel nem rendelkező oktatási intézményt, vagy azt, hogy a kórházak 85 százalékát be kellene zárni, mert gyógyítás helyett inkább megölik az embereket? A két világháború között az egészségügy nemzeti prioritás volt, mert nagyon sebezhető egy betegekkel teli és/vagy magas halálozási arányú állam.

De ezzel az „Egyesülési Centenáriummal” kapcsolatos legsúlyosabb aspektus az, hogy történelmünk egyik legszomorúbb és – paradox módon – legkedvezőbb időszakában került rá sor: a diaszpóra anormális és megdöbbentő növekedése közepette.

Mintha egy egyesülést, a románok egységét ünnepelnénk, de több millió polgár hagyta el az országot!

Olvastam az iszonyatos számot, hogy hétmillió román távozott el (egyeseket „eladtak”, másokat eladtak)… És elnézést a fekete humorért, de nálunk hagyomány felebarátaink elűzése, elsősorban Ion Antonescu, Gheorghe-Gheorghiu-Dej, Nicolae Ceauşescu rezsimjeivel és a posztdecemberivel kezdve (ide számítottam a nemzeti kisebbségeket, mert a – ma – az etnikum felett álló fogalomról, az állampolgárságról beszélek). Az eltávozottak közül sokan tragikus pillanatokat éltek és/vagy élnek át, a kényszer szakítva el őket szülőföldjüktől, családjuktól.

Olvastam és hallgattam egyes diaszpórában élők, de egyes „hátrahagyottak” történeteit is. Augusztus 10-én a Győzelem (Victoriei) téren is voltam és egyaránt éreztem egyesek vágyát, hogy végleg visszatérjenek, de a kormány ezt „bátorító” stratégiáját is… Róluk egyetlen szó sem hangzott el december 1-én… Számomra a tüntetések folytatódása volt az egyetlen vigasz, amelyekben a diaszpórából is részt vettek egyesek, de ez túlságosan kevés, még akkor is, ha ez volt annak a fagyos szombatnak a legőszintébb és leghazafiasabb pillanata.

Nagyon zavart a december 1-i tüntetések bírálata.

1918 demokratikus államként érte Romániát, bár a mainál kevésbé volt demokratikus (a szavazati jog nem volt általános, például), ma pedig azt állítjuk, hogy országunkat ebben a stílusban kormányozzák. Tekintettel arra, hogy a tüntetés a lakosság demokratikus, nemzetközi szerződések, alkotmány és nemzeti törvények által szavatolt megnyilvánulása, ebben a sorrendben, hogy tiszteletben tartsuk az alaptörvényben rögzített alkotmányos rendet, ki és milyen joggal állíthatja azt, hogy nemzeti ünnepen nincs rendben a tüntetés?

Ha a nemzeti ünnep a demokrácia felfüggesztését feltételezi egy általánossá tett giccs és a politikai osztály egyre nagyobb szemetének a lakosság toleranciájának mosásban összement szőnyege alá rejtése kedvéért, akkor fenntartások nélkül támogatom a megszüntetését! Amúgy Tăriceanu szenátorhoz és volt kormányfőhöz hasonlóan azt javasolom a kritikusoknak, hogy fogjanak egy könyvet (genfi megállapodás, Románia alkotmánya) és tájékozódjanak, hisz a fake news korszakában élünk.

A szenátor úr, akárcsak a mainstream pártok és szatelitjeik összes politikusai, könnyedén osztogatja az oktatással kapcsolatos tanácsokat, holott el kellene számolnia azért, mert cinkosságával züllött le az oktatási rendszer parlamenti (az egyetlen törvényhozó fórum, ne feledjük, mert még a végén jól leteremt bennünket Tudorel Toader úr!) mandátumai és kormányfősége alatt. És ha már amúgy is a román politikus jó kormányzási fejezeténél tartunk, felmerül bennem a kérdés, hogy vajon hányan hallottak közülük a hatalmi ágak szétválasztásáról, mert

nagy hajlam tapasztalható a közintézmények átpolitizálására és a sürgősségi rendeleteken keresztüli kormányzásra,

mintha háborúban lennénk és behálózna bennünket valamilyen ötödik hadoszlop („párhuzamos állam”).

Mikorra számíthatunk az alaptörvény szövegének olyan jellegű módosítása, mellyel kiiktathatók lennének az ilyenfajta totalitárius reflexek? És nem, nem úgy lesz, mint 2013-ban, amikor a PSD és a PNL által uralt koalíció az alaptörvény szövegének módosítására létrehozott bizottságot eltemetve gúnyt űzött a választókból, miután a szóban forgó politikai szervezetek brainstorming akciókat folytattak az egyszerű emberekkel. Különösen a szóban forgó politikai szervezeteknek kellene a választók felé fordulniuk és figyelembe venniük az akaratukat, bár tudatában vagyok annak, hogy túlságosan merészek az álmaim.

Ennek ellenére kijelentettem, hogy számunkra mint társadalom számára kedvező időszakban élünk. Azt is ki merném jelenteni, hogy több okból még az 1918-asnál is jobb. Tagjai vagyunk a NATO-nak, tehát geopolitikailag már nem potenciális ellenségek vesznek körül minket, Oroszország kivételével, mely a klasszikus szárazföldi inváziótól eltérő eszközökkel fenyegeti Európa biztonságát. Tagjai vagyunk az EU-nak, tehát óriási gazdasági ÉS kulturális fejlesztési forrásokhoz férhetünk hozzá, plusz az európai közösségből érkező befektetésekhez, melyek kiegészítik a szerény és az adótörvények évente legalább 100 módosítása által ostromlott honi tőkét.

Ugyanakkor az európai jogrend és az olyan intézmények szakmai segítsége, mint a Velencei Bizottság, felbecsülhetetlen forrásokat jelentenek a jó kormányzás és a jogállamiság megerősítése terén.

(Még mindig) demokrácia vagyunk,

mely a kormánypártok sztálinista reflexei ellenére mégsem látszik visszatérni a két világháború közötti időszak erőszakos tetteihez, egy királyi diktatúrához, vagy egy katonai, antiszemita és nacionalista diktatúrához (a gyászos emlékű holokauszttal együtt) vagy a kommunizmushoz; informatikai forradalomban élünk, melyben a közlekedési infrastruktúra hiányosságai, vagy a földrajz ellenére képesek vagyunk kommunikálni és közel maradni egymáshoz (egyfajta „kibernetikai Nagy Egyesülés”).

A könnyű kommunikálás adu is abban, hogy államként (és a civil társadalom kezdeményezéseit kiegészítő módon) kifejlesszük a soft power-t Moldova Köztársaság, a szerbiai, ukrajnai, magyarországi és máshonnani románok felé, de (és főleg!) a diaszpóra felé, azt a célt követve, hogy minél több románt hozzunk be az Európai Unió határai közé és – talán – akár Romániába is (ha már nacionalisták vagyunk, akkor legalább legyünk smart módon azok). Volt nekünk ilyen esélyünk 1918-ban? Milyen gondolat fejezheti ki jobban egységünk, mint egy ilyen eszmény egy olyan ünnepnapon, mint december 1.? De addig is még tanulnunk kell a hibáinkból, és minél hamarabb meg kell kezdenünk megváltozni, hiszen a diaszpóra folyamatosan nő, ami semmilyen formában sem jó! Mégiscsak az állam lassú széthullásáról beszélünk. És legyen világos:

mi vagyunk az állam, mi vagyunk Románia, mint ahogy az őseink voltak Románia 160 évvel ezelőtt vagy 1918-ban.

Hiába emlékezünk meg holmi földdarabok kibővítéséről, ha megfeledkezünk azokról az emberekről, akik ezt elérték, és a változás által érintettekről!

Azzal kezdhetjük, hogy szerepet vállalunk a politikai életben, realista standardokat jelölve ki és javítgatva magunknak, hogy szelektívek legyünk a politikai osztállyal és észben tartsuk, hogy a demokrácia nem korlátozódik a szavazásra, hanem a választottakkal a Yahoo-n, Gmail-en, Facebookon, telefonon és meghallgatásokon keresztüli kommunikálással folytatódik. Ha nem megyünk el szavazni, ha nem a megfelelő embert választjuk és nem annak panaszkodunk, akinek kell, akkor mitől várnánk a jobbulást?

Hiába vádoljuk a nyugdíjasokat és a segélyen élőket, hogy a PSD-re szavaznak, amikor a pártok a felmérések alapján kormányoznak, és rendkívül hűek választói bázisaikhoz. Ez látható a gyermektámogatások kis összegén, meg azon, hogy milyen alacsony az oktatás és az egészségügy támogatása a nyugdíjemelések gyakoriságához képest, miközben nincs semmilyen egyensúly a két politika között. Végül ne veszítsük el a jövőbe vetett reményt és a magunkkal szembeni bizalmat, hiszen különben már nem beszélhetnénk Romániáról.

Közelednek a választások és itt az ideje helyreállítani az országot. És a következő 100 december 1-e legyen szebb, mint a legutóbbi 100 volt!