Adjatok nekik biokalácsot!

Amikor azt mondta, hogy a történelem bohózatként szokott megismétlődni, Karl Marxnak alapos oka volt elhallgatni a komédiát fenntartó kenőanyagot: ez a haladás illúziója.

Ezt bizonyította újra nemrég rendkívül élénken Emmanuel Macron, a palota ablakai alatt kenyeret követelő tömeg miatt neheztelő Mária Antónia szerepében. Adjatok nekik kalácsot!, parancsolta – állítólag – a királyné, a következő 200 évre biztosítva a frissítés révén való jót cselekvés nevetségességét. A hasonló üvöltésekkel szembesülő Macron uralkodói utasítása: adjatok nekik biokalácsot! Az Elysée-palotában tanyázó haladár fogadni mert volna, hogy a csőcselék elájul majd a csodálattól, amikor megtudja, azért szenved, hogy a bolygónak jobb legyen.

Macron és nyugati elitbeli társai megtették azt a lépést előre, amellyel visszafejlődésbe kergetik a népeket. A számtalan átlagembert, az ismeretleneket és beavatatlanokat, az aprócskákat és közepeseket, a középszerűeket és banálisakat alkalmatlanokká és bukottakká nyilvánították.

Ez az elfelejtett emberiség üvölt mindenfelé,

hogy már nem bírja az adókat, a muszlim szomszédokat, a gyermekek iskoláztatását, az élet árát és – végső soron – már nem látja az élet értelmét. Erre egy újabb sértés a válasz: egyikre sincs már pénzetek? Tessék egy friss környezetvédelmi adó, egy újabb migránstranszport és egy újabb kör felesleges választás. Ízlik a haladás?

Franciaországban az Ország Főtúlképzettje abból az előfeltevésből indul ki, hogy az ózonréteg feltétezett szenvedései fontosabbak, mint alattvalói mindennapi keserve. Németországban egy zsenialitásig középszerű kancellár átveszi a progresszivizmus összes ediktumát, határokat töröl el, szemrebbenés nélkül felszippant egymillió migránst, cigarettát sodor saját nemzete történelméből és kiosztja magának az erényességi aranyérmet. De a progresszivista tobzódás Nagy-Britanniában éri el a csúcspontját.

2016-ban a nép kiszavazta az országot az EU-ból. Az elit felháborodott kiabálásokkal fogadta az ítéletet: mit tettetek velünk, idióták? Hogy merészeltétek? Ezért hagytunk benneteket szavazni? Adunk mi majd nektek Brexitet, hogy az orrotokon jön majd ki! És kétévnyi sötét procedurális művészetkedés után a nép döntését eltorzították, a népet magát pedig hazaküldték a nyakában egy táblával, amelyen ez áll: távoztunk, tehát maradunk!

Hiszen ha az EU-ból kilépés azt jelenti, ami a London és Brüsszel által aláírt szerződésbe van írva, akkor többé egyetlen EU-tagállam sincs már az EU-ban és minden EU-n kívüli állam az EU tagja.

A demokrácia a szülőhelyén végzi be megalázottan és átverten.

Azt a nemzetet, amely a parlamenti demokráciát adta a világnak, egy anglo-nemzetközi oligarchia vezeti. Ha önök figyelmen kívül hagyják az öltönyök szabását és a nyelvtani szabályokat, akkor érezhetően csökken a különbség azzal a „politikai osztállyal” szemben, amelyet Romániában úgy gyűlölnek.

Egyértelművé vált az EU hozzájárulása az európai demokrácia elfojtással történő fejlesztéséhez: a bürokratikus sámánizmus. Vagyis azoknak a körkörös formuláknak és eljárásoknak a labirintusa, amely menet közben számolja fel önmaga értelmét és változtat bármit valami mássá mindaddig, míg a fehéret el nem ismerik a fekete sötétebb változatának. És ha szükséges, akkor fordítva.

A bonyolultság mítosza az a címke, amellyel megpróbálják legitimálni ezt a demokratikus ideg számára végzetes kezelést. Így aztán bármilyen közpolitikai döntés túl bonyolult, a vészkijáratok színétől az EU-ból kilépés értelmezéséig. Annyira bonyolult, hogy már nem lehet a tömeg kevés eszére és túlságosan sok szavazatára bízni. Egy tanács vagy bizottság mindig felette áll majd a túlságosan korlátolt emberi elmének. Egy törvénykönyv, egy szabályozás és – főleg – a mellékletei megtisztítják majd a tökéletlenségeitől a világegyetemet.

A bürokráciának és a vallásosan haladáspárti fanatizmusnak ebből a kábító elegyéből következik annak világnak a definíciója, amelyben élünk. Eszerint

a nemzetek és az azokat alkotó társadalmak feleslegnek, ballasztnak és forgácsnak számítanak.

Ezek már nem a megtestesült demokráciát jelentik, hanem a bennünket a paradicsomtól elválasztó babonák, atavizmusok és alsóbbrendűségek összességét. A paradicsom pedig már nem itt és most, a demokrácia elismert hibáiban és abban az egyszerű szabályban van, amely szerint a szavazat dönt, de nem azért, hogy az intelligenciámat és az álmaimat visszaigazolja. Nem! A dogmán keresztül épített és ediktum révén elérhető progresszió a paradicsom. A progresszivizmus által foglyul ejtett nyugati demokrácia a nyugati demokrácia felszámolásának legbiztosabb rendszerévé vált.

A nemzetek visszaminősítése után a második szörnyűség, amelyre korunk támaszkodik, az az elitek globális aggregációja. Az a sokkoló újdonság, amellyel együtt kell élnünk, hogy az elitek már nem a közigazgatások, a kormányok és a pártok részei. A közigazgatások, a kormányok és a pártok részei az eliteknek. Ilyen körülmények között többé már nincs demokratikus fellebbezés. A globális elit közös és sztratoszférikus véleménye liturgia. Aki magáévá teszi, az santo subito et ante-mortem. Aki elutasítja vagy nem tapsolja meg idejében, az Adolf Hitler, egyéni adagokban, bűnökben és aktákban.

Ennek a gigantikus fordulatnak katasztrofális a végpontja. Egy önmagával egyetértő tébolyda jelentéktelensége vár ránk. Addig abban a gyászos kiváltságban van részünk, hogy

feljegyezhetjük a demokrácia ünnepi eltűnését, a cenzúra fesztelen visszatérését és a pozitív bigottság újjászületését.

Az efféle erényes szolgalelkűséggel szemben a jóérzés az egyetlen akadály – az, ha elég erősek és merészek vagyunk hűnek maradni a demokrácia elemi elveihez, bármit tanácsolnának vagy jutalmaznának az idők, a vezérek és az előnyös szövetségeik. A többi spekuláció és illúzió, készpénzben, életekben és szabadságban kifizetve, később. Nem sokkal később. Egyelőre azt a kényelmetlen erőfeszítést kellene megtennünk, hogy felfogjunk és elfogadjunk néhány egyszerű és súlyos dolgot.

Az első lépés egy kérdés: azok, akik az EU zászlója alatt tüntetnek, tudják, hogy mivel foglalkoznak az eszményképeik? Értesültek arról, hogy a tisztelt Unió Nagy-Britanniában éppen most töri ki a demokrácia nyakát? Annyira biztosak abban, hogy Lengyelország és Magyarország megkergültek és vissza akarnak térni a fasizmushoz? Végül mióta logikus azt hinni, hogy a PSD törvénysértései szentek rezervátumává változtatják az EU-t?

A pfújolásokat megköszönve térjünk rá a kellemetlen dolgok következő körére. Ezek abból a közismert mondásból fakadnak, mely szerint bűnös ember igazat szól.

Könnyen észrevehető, hogy

annak a világnak az egységes diskurzusa, amelyben élünk, az erényesség szüntelen bizonyítása.

A migrációtól és kisebbségektől a bebüdösödött bolygóval szembeni kötelességig, az ellenséggé vált műanyag elleni harcig, a változtatható nemhez fűződő jogig és a rasszizmus vagy korrupció kiszimatolásának kötelességéig minden, amit magunkról megtudhatunk, az az, hogy a progresszivizmuson keresztül megváltást nyerhetünk. De ha a szent szerződésekben ez így van, akkor a valóságban miért van pont fordítva? A demokrácia miért elfogadhatatlanabb az elitek gnózisával szemben, miért bűn a szabad szólás, és a sokféleség miért olyan kincs, amely a gondolkodás egyneműségét feltételezi?

A Nyugatot elárasztó háború hamarosan bennünket is elér és elnyel. Az előkészítés már megtörtént. Romániában is egyre több okos ember hiszi azt, hogy a demokrácia adu a csőcselék kezében és hamis kitűző az oligarchia hajtókáján.

Valóban, a demokráciának gyanús konzisztenciája volt és van Romániában.

Ne heroizáljunk feleslegesen: a kommunista diktatúra alatt nagyon kevés román akarta a demokráciát. Ha akarta volna, akkor ez látható, hallható és érezhető lett volna. A legtöbben tisztességes életet kívántak maguknak, rendszertől függetlenül. Éppen ez tette lehetővé az 1989. decemberi megbundázott rendszerváltást és azt a demokratikus improvizációt, amiben ma élünk. De azoknak, akik a demokráciához hűnek mondják magukat, nem kellene megszabadulniuk egy átveréstől, hogy egy illúziót béreljenek ki helyette. Attól még nem lesz igazi demokráciánk, hogy fétissé változtatjuk az Európai Bizottságot. Ez nem elég.

Ezzel szemben teljes őszinteséggel kellene kezelnünk két nagyon is udvariatlan megállapítást.

Először:

az európai demokráciára nem az illiberalizmus, hanem a liberalizmus jelenti a nagy veszélyt.

Nevezetesen az EU utópisztikus és antidemokratikus liberalizmusa.

Másodszor: a szélsőségességért nem a nemzetek és az úgynevezett populisták a hibásak, hanem az EU és menetelése az állammá válás felé.

Tényleg nem látszik? Egy szabadkereskedelmi európai közösség a lehető legnormálisabb dolog. De egy Unió terve arrogáns őrültség. Aki – rendelettel és törvények révén – Európai Egyesült Államokká szeretne változni, az megfeledkezik az amerikai leckéről: közös nyelv és nemzet nélkül lehetetlen. Plusz egy kegyetlen polgárháború nélkül. Különben minden újabb nap, minden sótlan diskurzus és minden újabb ünnepség ellenére az EU szélsőséges utópia marad. Vagy egyszerűbben fogalmazva, egy kicsinosított szélhámosság, amely a nagyság illúziójával ruház fel egy francia–német lúzerekből álló szövetséget.

Igaz, az ilyenfajta megállapítások kiátkozással járnak, rosszul mutatnak az életrajzban és sakk-mattba kergetik a támogatóikat. Olyan jól be van állítva és el van állítva a tükrök és illúziók játéka, hogy bárkit, aki fel meri emelni a hangját, azonnal Putyin karjaiba, a PSD ölébe és az akolmeleg nacionalizmus kellős közepébe helyeznek. Na és? Azoknak, akik 30 évvel ezelőtt azt kiabálták, hogy „meghalunk és szabadok leszünk!”, azoknak most azt kellene suttogniuk, hogy „szabadok vagyunk és gondolkodunk!”

Kár! 100 évvel születése után túlságosan diszkréten és túlságosan irodalmiasan ünnepeljük Alekszandr Szolzsenyicint, figyelmen kívül hagyva, hogy olyan világban élünk, amely a próféciáit igazolja. A Gulágból kikerült és Nyugaton leköpdösött Szolzsenyicin gyorsan felfogta, hogy

a kommunisták által Keleten már rég leterített szabadság Nyugaton is ki fog múlni.

Nem baj! Az élet megy tovább! Méghozzá finom láncokban, a semmi felé. Jó étvágyat a biokalácshoz!