Hogy egy politikai haszonleső hamis antiszemitizmus-vádakat hangoztat az államelnökkel szemben, nem jelenti azt, hogy a román kulturális elit és sajtó egy része mentes lenne a judeofóbiától. Vagy, hogy megértette volna a történelmét.

Felmerült önökben a kérdés, hogy a hiteltelenné vált pészédés (PSD = Szociáldemokrata Párt – a szerk.) zsarnok mikor próbál majd egy újabb diverzióval elmenekülni a nép ítélete elől? Következésképpen mikor fog felmászni annak a nyilvános obszcenitási hegynek a csúcsára, amivé a hivatalos Romániát változtatta, holmi buzgó szekértolókat rángatva ki abból a mocsárból, amelyben évek óta dagonyáznak, akik képesek kitalált vádak demagógiájával érvényesíteni a céljait?

Nos, íme, a PSD-s vezető tárházában található bábuk és imposztorok közül a román-izraeli Ilan Laufer vállalta, hogy kormánytagsága meghiúsítására

az ország elnökével szembeni fantazmagórikus antiszemita vád bosszújával válaszoljon.

Talán hidegen hagyott volna e bűnözőkkel összebútorozott, pofátlan senki – hogy világosabban lássuk, kiről is van szó – manipulatív aljassága, ha a túl nagy politikai ambíciókkal és túl csökött jellemmel rendelkező alkalmatlan semmirekellő nem sározta volna be – az elnökkel egyetemben – az antiszemitizmus áldozatait is. Mint ahogy a holokauszt áldozatait is.

És ha nem halt volna meg az elmúlt napokban két tőlem túlságosan messze lévő ember. Akiknek nagyon közelieknek kellett volna lenniük. Akiknek, gondolkodókként, mindnyájunkhoz közelebb kellett volna állniuk, mint az országot megkaparintó magabiztos analfabéták. Az élet és a kommunizmus kíméletlensége választott el tőlük. Ők egy ideig támogatták a kommunizmust, azt gondolták, akárcsak naiv apám, aki szintén filozófiahallgató volt, akárcsak Paul Cornea, akárcsak sokan mások, hogy a marxizmus az egyetlen igazi modern ellenszere a fasiszta embertelenségnek.

Viszonylag hamar megsejtették tévedésüket.

De, akárcsak az apámnak, a rezsim végéig el kellett azt viselniük, míg én, a Cenuşa-krematóriumnál, Babu Ursu költő és disszidens katafalkjánál – akiből Ceauşescuék és a soha meg nem büntetett szekusok csináltak mártírt – úgy döntöttem, hogy nem akarom, nem tudom, nem engedhetem meg magamnak, hogy kivárjam ennek a kommunizmusnak nevezett szörnyűségnek a végét. Így emigráltam.

De Petru Vaida (Kahana) és Sorin Vieru maradtak. Továbbra is szorgosan keresték az igazságot, folytatták az írást, egyetemi hallgatók, filozófiakönyveket és –folyóiratokat olvasók elméjének megvilágosítását. Mindketten

a tisztességes gondolkodók ama rendkívül ritka fajtájához tartoztak,

akik – diszkréten és szigorúan – utálják, hogy frivolsággal és kirívóságokkal, a hiúság ürességével, demagógiával, ellenségességgel, ripacskodásokkal és irigykedésekkel keltsenek hullámokat, melyek mind gondolkodásukban, mind viselkedésükben teljesen idegenek voltak tőlük.

Az önmagával és a munkájával szemben hiperigényes Petru Vaidával nemcsak Dimitrie Cantemirről volt szerencsém hosszú beszélgetéseket folytatni, akinek életművét remekül képes volt bemutatni és nemcsak az általa alaposan tanulmányozott német filozófiáról. Hanem az rá nagy hatást gyakorló frankfurti iskoláról és a „felvilágosodás dialektikájáról” is. Gyakran nem voltunk egy véleményen, mert anyám kedvenc rokona végig baloldali maradt. De erkölcsi és intellektuális integritása viszonyítási pont maradt számomra.

A másik, Sorel, ahogy a barátai nevezték, C-tin Noica diákja, a Riscul gândirii (A gondolkodás kockázata – a szerk.) írója, számtalan Platónnal, Arisztotelésszel, Wittgensteinnel, Fregevel kapcsolatos könyv, tanulmány, esszé és fordítás szerzője egyetemi hallgatók sok nemzedékét bűvölte el. A legtöbbjüket nem annyira a logikával kapcsolatos szaktudása nyűgözte le, mint inkább rendkívüli szelídsége és jósága.

Melyek nem zártak ki határozott demokratikus politikai opciókat, bátorságot és igazságba vetett hajthatatlan hitet. Sorin Vieru, nem véletlenül, a polgáriasság kockázatát választotta. Tehát

a maga nyugodt módján szembeszállt a ceauşiszta rezsimmel,

amikor mások hagyták magukat szekusok és besúgók által terrorizálni. Aztán a GDS (Társadalmi Párbeszédért Csoport – a szerk.) alapítótagja és a Babu Ursu Alapítvány vezetője lett, hiszen közeli barátja volt a meggyilkolt disszidensnek. És jászvásári (Iaşi) feleségének, aki a másik totalitárius rémálom túlélője volt és akit akkor is látogatott, amikor – a kommunista politikai rendőrség által megfélemlített – többi tekintélyes értelmiségi gondosan kerülte a megbélyegzett Babu Ursu-családot.

Azt a rossz döntést hoztam, hogy az utóbbi években már nem kerestem a költő és filozófus Sorin Vierut, annak ellenére, hogy apám legjobb jászvásári barátjának testvére volt, gyermek- és ifjúkorukban pedig mindhárman a lehető legszörnyűbb tapasztalatokat élték át úgy, hogy nem hagyták általuk megnyomorítani magukat.

Rendkívüli mértékben lekötelezettje vagyok Olga Ştefannak, Babu Ursu lányának azért az interjúért, amelyet volt szíves vele egy sorsdöntő eseményről elkészíteni. Amely eseményt, megdöbbentő módon, Sorin Vieru egyetlen volt kollégája vagy tanítványa sem tartotta szükségesnek megemlíteni, felidézve a mestert, holott nemcsak életrajzát, hanem teljes életművét is elválaszthatatlanul meghatározhatta.

A jászvásári pogromról van szó,

melyet Sorin Vieru hatévesen, míg Anatol testvére, az én apám, valamint Sorana, Babu Ursu felesége tinédzserként élt át.

Felmerül bennem a kérdés: hogyan lehetséges, hogy olyan tekintélyes szerzők, akik miután kijárták a logikai osztályát és közmondásos jósága, tapintatossága és szelídsége iskoláját, felidézik Sorin Vieru bölcsességét, de figyelmen kívül hagyják, elfelejtik, vagy nem akarják megemlíteni ezt a sorsdöntő epizódot? Vajon nem fogták fel, hogy ez nemcsak illusztris professzoruk fejlődése szempontjából volt sorsdöntő? Hanem Románia számára is?

Tehát miből fakad a hallgatásuk? Nemtörődömségből? Rossz történelmi helyezkedésből? Abból a meggyőződésből, hogy a több mint tizenháromezer zsidó halálával járó 1941. júniusi pogrom marginális esemény volt, egyértelműen kevésbé fontos, mint Păltiniş, a görögök, Noica, Frege, Carnap vagy Wittgenstein? Vagy azért, mert a protokronizmus és az antiszemitizmus mélyebb és katasztrofálisabb nyomokat hagyott az elitekben és a kollektív tudatunkban, mint amennyit el akarunk ismerni?

Ebben az esetben, attól tartok, hogy nem fogtak fel túl sokat tanáruk milyenségéből. És, sajnos, nem értették meg annak az országét sem, melyen közömbösségeinket és inadekvátságainkat kihasználva tolvajok és analfabéták, a fekete lyukak nagy, örök haszonélvezői uralkodtak el, eltorzítva emlékezetünket;

azok utódai, akik korábban, Antonescu alatt, zsidókat és romákat gyilkoltak meg tömegesen,

aztán mindenféle vallású és etnikumú románokat a kommunisták és Ceauşescu alatt, akinek pártját megörökölték.

Meghajolok azok emlékezete előtt, akik – sajnálatos módon – túlságosan távol voltak tőlem. Igyekszem közelebb hozni őket magamhoz. Újraolvasva őket, elmerengve az igazi gondolkodó terápiás hatású szerénységén és visszafogottságán. Azért, hogy jobban megértsem legfőbb bölcsességüket, a szeretet pedagógiáját, a gyűlölet elutasítását, ami – például – egyes, Romániában szörnyű tapasztalatokon átment zsidók román hazafiságában nyilvánult meg.

És azért, hogy megértsem, az ilyenfajta jó és bölcs emberektől való elszakadás miért nem játszott a legkisebb szerepet sem egy hamis antiszemitizmusváddal szemben álfelháborodásban tobzódó román sajtóban. Mely sajtó dugig van történelemhamisításokkal és undorító hízelgésekkel egy olyan szekus tábornok halála esetén, mint Iulian Vlad, vagy a kommunista rezsim olyan talpnyalóinak, ideológusainak és csicskáinak emléket állítva, amilyen Adrian Păunescu volt.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.