A hatalom birtoklása sohasem garancia a tévedhetetlenségre, büntethetetlenségre, legitimitásra. „Hatalom” nélkül is lehet valaki „hatalmon”, vagyis anélkül, hogy az azzal járó hatásköröknek megfelelően gyakorolná a hatalmat, más néven anélkül, hogy megfeleljen a „felhatalmazásának”.

Nem volt szükség az augusztus 10-e estéjén lezajlott fojtogató előadásra, hogy ráébredjünk, a jelenlegi kormányzat csődöt mondott. Az már elejétől fogva ragyogóan megmutatkozott a nyilvánvaló alkalmatlanság, intellektuális középszerűség, kültelki pofátlanság, az ország valós gondjai iránti érdeklődés hiánya révén. A múlt héten pedig mindez bestialitásban és szégyentelenségben csúcsosodott ki.

* A választáson elért siker az a szofizmus, mellyel a kormánypárt – görcsösen – alátámasztani kívánja „feljogosítottságát”.

E siker nyilvánvaló statisztikai haloványsága mellett (3,5 millió „támogató” egy 18,3 milliós választói testületből), meg kell említeni az „apologéták” mentális téveszméjét: olybá tűnik, hogy azt hiszik, megválasztásuk után bármit megengedhetnek maguknak a következő választásig. A választás nyertese élet és halál ura, a tönk szélére viheti az országot, verhet, ölhet, a kormányzás „jogos” elvévé változtathatja a tökéletes önkényt. Tüntetések? Hagyjanak bennünket lógva! Maradjatok csendben a következő választásig és akkor majd meglátjuk, hogy kinek van igaza…

* A vezető káderek toborzási módszereként alkalmazott kontraszelekció kötelező

egy olyan párt és kormány esetében, mely szigorúan szolgalelkűség, személyes kiváltságok és félelem alapján működik. Következésképpen, előszedünk egy politikailag Vadim Tudor által szűztelenített bölcsészt és munkaügyi miniszterré nevezzük ki, egy videlei általános iskola titkárnőjéből belügyminisztert csinálunk, egy bájos, intellektuálisan összeomlott néni torkán pedig letoljuk a miniszterelnöki tisztséget (úgy hallottam, gyakran vannak tehetetlen sírógörcsei, ami annak a jele, hogy a lelke mélyén érzi, hogy… bántalmazzák), egy román nyelvből megbukott, a szóegyeztetés hiányát és a lexikális kisiklásokat mesteri fokon űző személyből oktatási minisztert csinálunk, az infrastruktúra gondolatának kritikusából pedig közlekedésügyi minisztert, egy „örökké parancsra váró” csendőri viselkedésű pancui ügyészből igazságügy-minisztert, néhány levelező tagozaton szerzett késői okleveles jogászra bízzuk a törvényhozást és így tovább. És ha beleütközünk valamilyen előre nem látott „ellenállásba”, akkor – az ellenzék támogatása nélkül – elmozdítjuk a saját kormányunkat, három kormányfőt is leváltunk alig másfél év alatt. Mindezt egy lakótelepi szeszélyekben járatos, hajdani teleormani sörárus bölcs útmutatásával, akinek egy büszke „liberális” nyújt segédkezet, akit még a saját párttársai és „szépecskének és tökfilkónak” írtak le politikai karrierje kezdetén. A Szociáldemokrata Pártban (PSD) uralkodó mentális (és erkölcsi) ködre jellemző az is, hogy adott esetben, ha Ecaterina Andronescu és Codrin Ştefănescu között kell választani (mindketten a párt meghatározó tagjai), akkor azonnal Codrin úr lenne a győztes (akit, amekkora nagy műgyűjtő, hallottam már „Van Dic”-et mondani, amikor Van Dyckról beszél és „empir”-t, amikor éppen a Napóleon alatti Empire stílusra utal…).

* Az alkalmatlanságból önhittség következik.

Az ostobának mindig igaza van és nem érti, hogy mi a bajod vele… Nem ismeri be a tévedését, amikor pedig bakot lő, a meg nem értett áldozat mentegetőzéséhez folyamodik: „tévedni emberi dolog”, „izgatott voltam”, mások az igazi vétkesek: a párhuzamos állam, a binom, az elnök, a szolgálatok, Brüsszel, Washington, Soros, az áruló értelmiségiek, a manipulált és ellenségek által lefizetett tüntetők és így tovább. A legjobb esetben kitalálták a „kommunikációs hiba” kifejezést. Vagyis valami szép és jogos dolog járt a fejünkben és annak pont az ellenkezője jött ki a szánkon. Tény, hogy néhány kis bakin és malentendu-n túlmenően hibátlanok vagyunk: a vállunkon hordozzuk az országot, az ország pedig, a hálátlan, csak morog.

* A kormánypárt képtelen megfelelően reagálni a demokrácia egyik alapintézményére, a tüntetésre.

Azt hiszi, hogy az utcai tüntetés, a strukturális követeléseket megfogalmazó meeting – elviekben – visszaélés. Kivéve azokat a meetingeket, melyeket maga a PSD szervez annak bizonyítására, hogy mennyire szeretik. Meeting-et akartok? Nos, adunk nektek egyet, hogy arról koldultok! Eltaposunk benneteket! Az a lényeg, hogy a kormányon lévőknek meg sem fordul a fejében, hogy egy népi tüntetéssel szembeni demokratikus, intelligens, konstruktív reakció a párbeszéd, a tárgyalás, a tüntetők által megfogalmazott kritikák józan mérlegelése, a kormányzás menetének kiigazítása. Nem! Az optimális, egyetlen reakció ellentüntetésekre, könnygázra, vízágyúkra, husángokra redukálódik. Vagyis bunkóságra és bestialitásra. Mentség? „Amazok” voltak az erőszakosak. Mintha hihető lenne, hogy egy külföldön élő román csak azért tesz meg több ezer kilométert, hogy lefejeljen egy rendőrt! Mintha a sérült tüntetők és csendőrök közötti 450-35-ös arány nem lenne önmagában egyértelmű. Mintha nem lett volna nyilvánvaló, még a „nem-szakemberek” számára is, hogy az erőszakosan tüntetők egyáltalán nem hasonlítottak a békésekre: kétség nem fér hozzá, hogy szakemberei voltak a „lármázásnak”, igazi „bajkeverők”, akiket – talán – vagy a saját huligán természetük, vagy – és ez a legvalószínűbb – az „eseményt” háttérből szervezők hajtottak, akiknek látványos ürügyekre volt szükségük, hogy elindíthassák a harcot…

* A kormányon lévők helytelenítik az erőszakot és az obszcenitást!

A harcias Rădulescu, más nevén „Géppuska”, Nicolae Şerban, aki arról beszél az egyik parlamenti képviselőnőnek, hogy képei vannak róla, amint anális szexet űz, az érzéki Bacalbaşa úr, aki bármikor kész arra, hogy a parlamenti szónoki emelvény magasságából bohókásan pornográf kijelentésekkel öblögesse a száját, Palada úr, aki élő tévéadásban kezd el bunyózni, hogy jobb belátásra térítse USR-s (Mentsétek meg Romániát Szövetség – a szerk.) kollégáját, Goţiut, mindezek valószínűleg fedett ellenzékiek. Hiszen nálunk, a PSD-ben nincsenek ilyen példányok. Ugyanakkor olyan híres újságírók támogatásának örvendhetünk, akik azt kérik az ellenfelektől, hogy „kínok között dögöljenek meg”, akik azt ígérik az ellenségeknek, hogy eltapossák őket, mint valami „férgeket”, vagy akik nekimennek az előadásukat megzavaró motorosoknak. Ezek remek polgárok, illedelmes fiúk, a párbeszéd, a finom, grimaszok és fésületlen szavak nélküli somolygás mesterei!

U. i.: Azok közé tartozom, akik teljesen helytelennek tartották a svédországi román által elindított és egyes közéleti életben meghatározó személyek által túlságosan buzgó módon átvett több mint triviális szlogent. Úgy tartottam, hogy ez olyan színvonal-süllyedés, ami az érintettek malmára hajtja a vizet (így is történt). De az augusztus 10-i bunkósági előadás után újra végiggondolom:

mégiscsak úgy kell beszélni, hogy a másik megértse…

Másrészt, egyre gyakrabban bánom, hogy nem követtem már régebben Maniu és Coposu urak remek utódjának, a parasztpárti Pavelescunak a minapi tanácsát: vagyis, hogy nem húztam el budit mosni Nyugatra, ehelyett hagyom, hogy nap, mint nap egy „legitim” vespasienne (utcai illemhely – a szerk.) vezessen.

A címet és alcímeket a szerkesztőség adta.