A sajtóban nagy figyelmet kapott egy Gorj megyei középiskola esete, ahol egyetlen jelöltnek sem sikerült az érettségi vizsgája. De az ügyben az a legzaftosabb, hogy a település polgármesterének sincs érettségije és élete során talán kétszer is elbukta. Idős ember lévén, persze a tanulás mellett érvelt, arra biztatva minden diákot, hogy ne kövesse a példáját. Ez egy pikareszk, de – úgy tűnik – nem egyedüli eset.

Ugyanakkor a polgármester minden jó szándéka ellenére némiképp téved és – meglepő módon – éppen saját életpéldáját tekintve van igaza.

Valóban, érettségi nélkül is lehet érvényesülni.

Az érettségi abban a pillanatban vált gonddá, amikor bevezették a vizsga szigorú megfigyelés alatt tartását, melynek következtében a kezdeti időszakban 50 százalék alá süllyedt a sikeres vizsgázók aránya. Később ez az arány folyamatosan nőtt, de nem haladta meg sokkal a 60 százalékot. Ebből aztán heves vita keletkezett. Egyesek a vizsga könnyítését követelték, vagy akár azt is, hogy érettségi nélkül is be lehessen kerülni egyetemre, azzal érvelve, hogy a fiatalok kilátástalan helyzetbe kerülnek. De miért az Egyetem lenne az egyetlen lehetőség? Miért nem látják már a fiatalok a jövőjüket a saját településükön, különféle mesterségekben és esetleg a mezőgazdaságban? Hogyan lehetséges, hogy egy olyan országban, ahol a mezőgazdaság többszörösen is a potenciálja alatt teljesít, az emberek olaszországi, spanyolországi gazdaságokba vagy németországi vágóhidakra mennek dolgozni?

Ellenvetésként fel lehetne hozni, hogy műszaki szempontból Romániának sohasem volt fejlett mezőgazdasága és hajdanán csak azért volt előkelő helyzetben, mert a technológia még nem volt túlságosan fejlett. Mint ahogy azt is fel lehet vetni, hogy a tulajdonviszonyok meghatározó jelentőségűek. Azok mennek el, akik csak a saját munkaerejükkel rendelkeznek.

Márpedig úgy tűnik, Romániában semmi jövője sincs egy elegendően értékes tulajdonnal és végzettséggel sem rendelkező embernek.

Ebből következik aztán ez a nyomasztó benyomás, hogy az ember érettségi nélkül fél-rabszolgai életre van ítélve. Egyesek azt hiszik, hogy a helyzetük nyugaton mindenképpen szolidabb lenne, így aztán tömegesen távoznak, holott ott is láttunk elég sok kíméletlen kizsákmányolási esetet.

Mindenhonnan az Európán kívüli migráció témája ömlik. De ez nem jelenti azt, hogy az Európán belüli migráció ne lenne nagyon súlyos kérdés. És nem az olyan országok számára, mint Németország vagy Franciaország, holott ezeknek kellene elsősorban panaszkodniuk (szórványosan és ködösen), hanem főleg a Romániához hasonló országok számára. Az a fő gond, hogy a legtöbb ember (ezt mutatják közvetve a különféle távozási szándékra vonatkozó felmérések) már nem tartja kívánatos dolognak a saját országában, a saját családja és közössége körében való maradást, ha az nagyon szerény gazdasági feltételekkel párosul, és kevés lehetőség van a gyors előrelépésre. Ha Románai polgárai (az erre vonatkozó lehetőségük ellenére) elvből elutasítanák a távozást, elkerülhetetlenül létrejönne egy olyan társadalmi és politikai nyomás, mely némileg választ adna a források szűkösségére. De az etikai komponens lenne a lényeges, az embereknek az a szubjektív meggyőződése, hogy jó dolog az adott körülmények között felépíteniük életüket. Hiszen ha pont az ellenkezőjéről vannak meggyőződve, nevezetesen arról, hogy sohasem jó az adott körülményekre korlátozódniuk, akkor

pszichológiai és erkölcsi szempontból örök emigránsokká változnak.

Az európai eszme egyik úttörője, Richard von Coudenhove-Kalergi egyik régi és sok tekintetben elavult (ami nem mindig rossz dolog) könyve az etika által a társadalmak egyensúlyaiban és hatékonyságában betöltött szerepre hívta fel a figyelmet. Kalergi olyan radikális nézőpontot alkalmaz, mely elfogadhatatlannak tűnik a mai társadalomtudományok számára, de az az előnye, hogy a jelenlegi udvariaskodó elméleteknél jobban megmagyarázza azt, ami a szemünk láttára történik.

Arra a kérdésre, hogy Európa milyen eszközökkel oldhatja meg a társadalmi élet nagy gondjait, ő azzal válaszolt, hogy kettő van erre: az etika és a technika. Az első a belső szabadság elérésében és ezáltal az önkorlátozásban segíti az embert, a második a külső szabadságot és a természet uralását biztosítja számára. „Európában – írta a múlt század 20-as éveiben – csak két embertípus képes boldog lenni: a gazdagok, akik bármit megtehetnek és elérhetnek és a szentek, akik semmivel sem akarnak többet tenni és elérni, mint amennyit a sors megadott nekik.” Márpedig ebben a kontextusban, folytatja Kalergi, „az etika ideálja az, hogy szentek közösségévé változtassa Európát. A technika ideálja pedig az, hogy a gazdagok közösségévé változtassa Európát”. A könyv többi részében pedig Európa helyzetét és valós lehetőségeit tárgyalja abból a szemszögből nézve, hogy összehangolt hatásukat tekintve milyen stádiumban van korszaka etikája és technikája (Gyakorlati idealizmus, 1925).

A Kalergi által javasolt elméleti modell kitűnően ráillene az Európai Unión kívülről érkező migráció és a különösen az Afrika demográfiája által gyakorolt nyomás nagy témájára, de egyelőre maradjunk szűken a román emigráció kérdésénél. A fentebbi nézőpontból az derül ki, hogy

egy olyan társadalomnak, mint a román, kettős hiányossága van: etikai és technikai.

Vagy pontosabban mondva, az önkorlátozás etikája – mely egyáltalán nem zárja ki a gazdasági haladást (hiszen, természetesen, a szentség ideálja nem működik a radikális tisztaságában) – az ellentétévé változott. A volt kommunista rezsimekből érkezett ember, akit fél évszázadon keresztül nem önként vállalt külső korlátozásokra kényszerítettek, most korlátlanságra törekszik. A jelen szociológia fogalmaival kifejezve, a románok annak a szándékuknak adnak nagy arányban hangot, hogy külföldön keressenek maguknak munkát.

De ha az emberek már nem elégednek meg azzal, hogy a falujukban vagy a vidéki kisvárosukban éljenek, akkor az érettségi egy tőlük elzárt „vízumnak”, vagy egy nehezen átléphető drámai küszöbnek tűnhet. Márpedig az érettségi nélküli polgármester bebizonyította, hogy egy magát – a távozás elutasításával – önkorlátozó ember, paradox módon, jó és termékeny életpályára tehet szert. Most nem a pártja vagy a konkrét teljesítménye számít, hanem maga az a tény, hogy megtalálta a helyét a saját közösségén belül. Fel kellene szabadítani az érettségit az őt övező drámaiság alól, de nem a leegyszerűsítésével, hanem annak a gondolatnak a támogatásával, hogy a közösségi élet elegendő számban képes más lehetőségeket nyújtani a méltóságteljes életre.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.