Caligulának piros, a Birodalomnak zöld

Pre Scriptum. Két eset van. Ha elítéled Caligulát, mert rajtakaptad, hogy piroson ment át, akkor vagy úgy teszel, mintha nem tudnád, kit ítélsz el, vagy nagyon is jól tudod, de nincs semmid a Birodalom ellen.

Scriptum. Liviu Dragnea egy monumentális és nem piszkált nábob. A Dragnea-birodalommal szembeni hivatalos érdeklődés hiányára az az egyetlen magyarázat, hogy műholdról nézve tényleg nem látszik eléggé a vagyona. Mert amúgy, a talaj szintjéről nézve közismertek és szembeötlőek Dragnea palotái, uradalmai, cégei, totális hatalma minden felett, ami arrafelé él és mozog. Becsületes felhalmozás? Csak akkor, ha Dragnea ősei az utóbbi 760 évben házi joghurton éltek és egy veszett sikerű befektetési alapba tették összes megtakarításaikat. Így aztán

Dragneát, e teljesen jogos feltételezés alapján, hivatali visszaélésért kapták el. A nábobot nem bántották. Vajon miért?

Egy nagyszámú közönség/irányítható massza engedelmével, de főleg anélkül, eljött a naivitás beizzításának pillanata. Szóval: elkövette Dragnea a hivatallal való visszaélést? Minden jel szerint, igen. Ugyanilyen biztos: Dragnea a helyi Über Vajda tipikus példája. A nagy posztkommunista zűrzavarból született és felhizlalt pénz- és hatalomhalmozás, mely beletolta az új vezető és imposztor osztály zsebébe az állam költségvetését, az állami szerződéseket, a minisztériumokat, a törvényeket és az igazságszolgáltatási apparátus jóindulatát. Ha így állnak a dolgok, akkor miért hivatallal való visszaélés miatt ítélték el Dragneát és nem a román vagyon és világ ellen elkövetett végtelenül nagyobb visszaélés miatt?

Mert az igazságszolgáltatás, a maga figyelemre méltó bölcsességében, azt az utat választotta, mely a személy felé vezet és ott is marad. Nem a rendszer felé. Mert ha Dragnea birodalmának eredetét vizsgálták volna meg, akkor fennállt volna annak a veszélye, hogy minden irányban meglévő bűnös kapcsolatokat fedeznek fel.

Melyekben az összes kormány és párt érintett, és ez a sír szélére sodorta volna a rendszert.

Több tonnányi és több tucat tonnányi kereskedelmi és közigazgatási dokumentum vár elolvasásra és annak a sémának a feltárására, amely Dragneából nábobot csinált. A kutatás a történészekre, sőt, a régészekre marad, őket pedig az okleveles írástudatlanságot terjesztő oktatási rendszer eredménytelen termékei lesznek. Következésképpen a következő néhány (kevés) évezredben semmilyen veszély sem fenyegeti a rendszert.

Egy hivatallal való visszaélésért meghozott ítélet kényelmes és megfelelő. Csak Dragneát és a megalakomáról maradt morzsadarabkákkal etetett mikrofullajtárokból álló kört érinti. Szinte nincs egyetlen olyan parlamenti képviselő, miniszter vagy tisztségviselő, aki ne tartana fenn egy fiktív alkalmazásokkal megszánt baromfikból álló udvart. Ez a szabály és ez a kötelessége ennek vagy annak a nagylelkű, vagy az őt a tisztségébe beültető párt által kötelezett főnöknek. Ennek az az előnye, hogy amennyiben az igazságszolgáltatás megköveteli, a disznóságért történő elszámolás szigorúan személy szerint történik. A rendszer érintetlen marad.

Az igazságszolgáltatás az ő gyakran alábecsült eszességében óvatosan lépett. Szelektált. Kirakjuk Dragneát, de megóvjuk a rendszert.

Azt a rendszert, melynek – Isten és a jogállam nevében! – mi magunk is részei vagyunk.

E sorok írójának semmi gondja sincs ezzel a rendszerrel. Végső soron ez tökéletesen tükrözi azt a történelmi pillanatot, melyet – harc nélkül – vívtunk ki 1989-ben. És szintén ez írja le a román társadalom nemlétét, de a demokrácia kommunizmus felett aratott híres győzelmében való részvételének fokát is. Máshol van és másvalakié a gond.

A gond az, hogy nem üvöltözhetünk demokráciát a tereken, ha azt egy előttünk ismeretlen megállapodáson alapuló rendszerben tesszük. Egy olyan játékban, melyben a demokrácia két dolgot feltételez: Dragnea száműzését és a Dragneát világra hozó rendszer további zavartalan haladását az örökkévalóság felé. Ezt fel kellene fognunk és világos döntést kellene hoznunk, legalább mi, fundamentalisták egymás között: vagy belső demokráciát akarunk, vagy úgy hivatkozunk a demokráciára, hogy azt valahol kint, egy olyan oxigénpalackban gyanítjuk, melynek hazánkba kellene látogatnia. Ha csak Dragnea félreállításának öröméért vergődünk, és ezt tesszük meg végső célnak, akkor önkéntelenül is cinkosok vagyunk egy bohózatban. Az igazságszolgáltatás pedig masszív és éles fegyver egy végtelen belső háborúban.

Milyen szomorú! Milyen helyrehozhatatlanul szomorú!

A demokrácia és igazságosság felé irányuló román törekvés egy nemes, de kitartó hebegésen múlik.

Azon a reménytelen reményen, hogy a jó importálható és néhány külföldön elvárt lefejezéstől eltekintve további belső változások nélkül hatalomra segíthető. A fanarióta leszámolást, a (Ceauşescu-házaspárral végző – a szerk.) tergovistyei (Târgovişte) kivégzőosztagot és a jogállamiságot összekötő egyenes előre mutat, de állandóan hátra vezet.

Egy olyan rezsim után futunk, ahogy azt tettük már a történelmünkben, mely nagyon jól működik a képzeletünkben és nem tud meggyökerezni a földben. Ezúttal az EU-értékeket választottuk. Nem jó? De nagyon jó, ám csak akkor, ha felfogjuk, hogy miféle értékeket választottunk és meddig lehet azokkal dolgozni.

Felépíthetünk ezekre az értékekre alapozva egy identitást, egyfajta együttélési módozatot és egy gonosszal szemben ellenálló világot? Csak részben. Nehezen hihető, hogy valaha felbukkan majd az ember, aki az újszülött láttán, túl sok (orosz, kínai, muzulmán) látogatóval találkozván vagy a halál pillanatában azzal a reménnyel tekint majd az égboltra, hogy az Európai Bizottságot fogja ott meglátni.

Ezek a sorok nem az EU-tól való elválás mellett próbálnak meg kígyó módjára érvelni.

mélyebb okok miatt van az EU-ban a helyünk, mint amilyeneket kutatni van kedvünk. Lényegében véve azért, mert nincs máshol helyünk a világban. Mit jelent ez? Azt, hogy nem teremtettünk magunknak helyet, és azt is jelenti még, hogy jó, ha előbb rendelkezünk egy kultúrával, mielőtt nekiállnánk azt bírálni vagy módosítani. Tehát minden jogunk megvan megvédeni magunkat a korrupciótól, de nem tudva, hogy miként süllyedtünk el benne és miért nem tudunk már kievickélni belőle, az a veszély fenyeget bennünket, hogy megtestesült szlogenekké válunk. Nézőtéri európaiak.

Közös és kezeletlen gondunk az, hogy képtelenek vagyunk politikát csinálni. Érthetőbben mondva, belevesztünk egy véget nem érő belső háborúba, melyre rámondtuk, hogy egyenlő a politikával. Nincs ennél súlyosabb és veszélyesebb tévedés.

Romániában lehetetlenség a politika.

Mindaz, amit teszünk, a viharos vulgaritástól és a sorozatos árulásoktól az ellenálló sikkes csökönyösségéig és a vegytiszta pészédés (PSD = Szociáldemokrata Párt – a szerk.) juhászizmusig arról árulkodik, hogy a politikán kívülre estünk. És ez azért van így, mert a politika azoknak a nemzeteknek a racionális foglalatossága, melyek – hajdanán – érzékelhetetlen, de mélyreható megegyezésre jutottak. Olyan megegyezésre, mely kiküszöböli a lopáséhséget, a kölcsönös bántási vágyat és kiszorítást. Bizonyos közös előfeltevések, értékek és sikerek összegét. Általában egy vallást, egy család köré felsorakozott társadalmat, vagy – ami hozzánk közelebb esik – egy nacionalista és józan polgárságot. Mi sohasem építettünk ilyesmit.

Ennek bonyolult okai vannak, de tény, hogy nem tettük félre azt a végső humán állományt, mely képes kiadni egy hihető politikai nemzetet. Vagyis egy olyan társadalmi csoportot, mely közös kérdésekkel foglalkozik, nem a többiek átverésével vagy cool ideológiai délibábok kergetésével.

Egy szám körül ünnepeljük meg az Egyesülés 100. évfordulóját és nem egy magára ébredt nemzet közepében.

Hihetetlen következményei vannak ennek a pre- vagy extra-politikai helyzetnek. 30 éve itt vannak a szemünk előtt. Mindenekelőtt: a dühös dilettantizmus. A bal- és jobboldal nem létezik. A magukat jobbra vagy balra soroltatni akaró pártok holmi futólagos emlékek és olvasmányok nevetséges imitációi. A demokratikus fellengzősség és parafrázis hasonlóan megsemmisítő. Belső építkezés és identitás híján mindenki zászlókat, elveket és illúziókat kölcsönöz kutyafuttában, melyektől divatos marad, nem válik kerülendővé vagy feljebb kerül a saját erkölcsi rangsorában.

Így aztán az Oktatási Minisztérium – például – megérzi, hogy merről fúj a légkondi és elfogad egy nemzeti stratégiát a szülők átneveléséről, akik az otthonukkal és a gyermekeikkel törődnek ahelyett, hogy fejlett szexuális elméletekkel hülyítenék a csemetéiket. Egy szocialista kormány szocialista minisztériuma, videlei dámákkal és grillsütőkkel az íróasztalok alatt posztmodern progresszista platformokat hoz létre. Micsoda irányvesztett szolgalelkűség!

A másik oldalon a jóravaló emberek ellenállási tüntetéseken vesz részt, melyeken azonnali demokráciát követelnek és Dragnea elmeszelését értik ezalatt. Nagyon jó! Dragnea bukni fog és az, ami azután következik, a román demokrácia számára újabb tüntetésekre ad majd alkalmat. Pokoli az a gond, mely a jövőnket fogja helyettesíteni. És azt nem annyira a demokrácia hiánya fogja táplálni, mint inkább az az elképzelés, mely szerint a demokrácia az EU egyik váladéka, amitől egy csoport büszkévé válik arra, hogy elkülönül az általa demokratikusnak nevezett társadalom többi részétől.

Post Scriptum. Az ezeket a párhuzamos tükröket és keresztbe lődözött petárdákat használó játékokat szervezők az igazi bűnösök. Azok, akik kijavítás nélküli elégtételt árulnak. Azok, akik az igazságszolgáltatás nevében hívnak harcba, hogy a saját útjukat könnyítsék meg a rendszeren belül. Caligulának piros, a Birodalomnak zöld!

Az alcímeket a szerkesztőség adta.