Ahhoz, hogy egy társadalmat zavaros időszakokban ellenőrizni lehessen, szervezett keretre van szükség az emberek érzelmeinek kifejezésére. A PSD–ALDE (Szociáldemokrata Párt–Liberálisok és Demokraták Szövetsége – a szerk.) tüntetése párba állítható a #rezist tüntetésekkel és ezt a szerepet játssza egy jelentős romániai társadalmi csoport számára.

Az ilyenfajta eseményeknek kell az embereket szavazásra is mozgósítaniuk, hogy a hatalom birtokosait, politikusokat és az államapparátushoz tartozókat legitimálják. A mozgósítást jelen pillanatban egy olyan benyomás fenntartásával biztosítják, hogy létezik egy versengés a #rezist és a PSD–ALDE hívei között, egy harc, amelyből a végén az egyik vagy a másik támogatói csoport kerül ki győztesen.

E szöveg első részében szemelvényeket közlök a szakirodalomból, a második részben pedig a 2018. június 9-e esti közkommunikációs aktust értelmezem.

Szemelvények a politikai kommunikációs szakirodalomból

Két könyvészeti forrást használtam fel, mindkettő megtalálható a Központi Egyetemi Könyvtárban.

* Hariuc C., E. Banciu, 2006, Comunicare politică (Politikai kommunikáció – a szerk.), Ars Docendi Kiadó, Bukarest

* Drăgan I. és munkatársai, 1998, Construcţia simbolică a câmpului electoral (A választói mező szimbolikus felépítménye – a szerk.), Európai Intézet (IE), Jászvásár (Iaşi).

Az első forrásokból a következőket tudhatjuk meg:

* „A pluralista demokráciák által a tekintélyelvű rezsimekkel és a totalitárius rendszerekkel szemben kimutatott felsőbbrendűség nem az ideológiai elvek győzelmével kapcsolatos, hanem annak a képességnek [tulajdonítható], hogy – megfojtásuk nélkül – képesek kezelni azokat az érzelmi dinamizmusokat, melyeken a társadalom átmegy.” (37. o.).

* Például, „a népnek a politikai intézmények feletti figyelmes ellenőrzésére vonatkozó mítoszok” magyarázzák és tompítják a társadalmi elégedetlenségeket és feszültséget (39. o.). „Ezek hiányában a vagyoni, a jövedelmi és a források kormányzati elosztására gyakorolt befolyásban jelentkező egyenlőtlenségek nyugtalanságot válthatnak ki; meglétük esetén egy lehetséges lázadást az „alkotmányos” bírálat vagy az egyetértés helyettesít”.

* „A szimbolikus kommunikáció öt nagy tárgykategórián keresztül folyik a politikai színpadon”:

– Mítoszok (származási, legitimálási, identitási), „mindnek az a célja, hogy kielégítsék az ismeret nyugtalanító űrjeit vagy megtiltsák a behatoló és destabilizáló megkérdőjelezéseket. Ilyenek a társadalmi szerződés, a nép nép általi kormányzása fogalmak”.

– „Értékek (szabadság, igazság, egyenlőség, szolidaritás és hasonlók) […] Az értékek iránti elkötelezettség az önbizalom érzetét kelti az alanyban, de semmilyen módon nem árt a viselkedéseinek.”

– „Imázs- és szerepjátékok” […], vagyis az önbemutatás színrevitele.”

– „Liturgiák. A politikai folyamatokban jelentős szerepet játszó ceremóniák és rítusok.”

– „Anyagi tárgyak […] Emlékművek, szobrok, jelképek népesítik be és strukturálják a népek imagináriusát.” (38-39. o.).

– „A mítosz egy széttöredezett társadalmi szövet helyreállításának egyik leghatékonyabb eleme. […] Lehetővé teszi az erőszak előre meghatározott keretek között történő kitombolását, rendszeresen biztosítja egy rendszert vitató lázadás megnyilvánulását, ez a felforgatás hozzájárul a meglévő rend fenntartásához.” (37. o.).

* „A rítus az a motorikus tevékenység, mely szimbolikus módon egy közös vállalkozásba vonja be a résztvevőket. […] Ezzel konformitást hirdet és felidézi a konformálódás elégedettségét és örömét. […] Ilyen értelemben

rendkívül jelentősek azok a politikai rítusok, melyekben a tömegek közvetlenül vesznek részt.

A hazafias ceremóniák a legreprezentatívabbak.” (39. o.)

A második könyvészeti forrás a politikai diskurzusnak a tudomány és a vallás elismert tekintélyeire való hivatkozással történő legitimálás jelentőségére mutat rá. Egy elnöki beszédet elemezve, mely politikai szerződést javasolt a szavazóknak, a szerzők a következőket írják:

* „A megszólaló [a politikai szerződést definiáló] a ’keresztelő’, aki a jövőbeni beteljesedett létezésükre tekintettel nevet ad a dolgoknak. […] Ennek az aktusnak az az azonnali értéke, hogy bizonyítja a politikus józanságát, realizmusát és őszinteségét és átláthatóságot kölcsönöz a szavának. Ezen kívül kivetítődik az aktus keresztény hagyományban és a tudomány modern mítoszában meglévő szimbolikus értéke. A ’keresztelő’ (a pap, a tudós) birtokolja a tudást és az univerzum törvényeivel összhangban levő cselekvés hatalmát. Tekintélye természetes és a létezés prepolitikai, sőt preracionális rendjével kapcsolatos.” (141. o.)

Ugyanebben a kötetben az alábbi megállapítás szerepel a kommunizmusból a liberális demokráciába átvezető átmeneti időszakról:

* „A hatalom szakrális típusú legitimálása (a forradalom gondviselésszerű hősei […]) és annak diabolizálása vagy a ’Gonosz’ kiűzése a „kommunizmustól megváltásként (kigyógyulásként)” (315. o.).

* Az a tény, hogy „a piacgazdaság felé vezető átmenet társadalmi nehézségei – reaktív logikával – újra feltámasztják a kollektivizmus mítoszait. Az önmeghatározási bizonytalanságok és nehézségek pedig a nacionalizmus és az etnicizmus mitológiáinak (az „egység” mítosza, az „összeesküvés” mítosza vagy ellenkezőleg, a külföldi segítséggel történő megmenekülés mitológiája, komplexusai és szindrómája) erőteljes visszatéréséhez és a „Nyugat, mint az ígéret földje mítoszok” hatékonyságának csökkenéséhez fognak vezetni (317. o.).

A PSD–ALDE-s tüntetésen elhangzott beszédek értelmezése

A PSD–ALDE-s tüntetés felszólalóinak beszédei, ahogy azok az Antena 3 televízió honlapján (itt) megjelennek, igazolják az esemény rituális jellegét. Az esemény tervezői ebben az esetben kizárólag a vallási tekintélyforrást veszik igénybe. A #rezist-tüntetésekkel ellentétben, ahol a felszólalók nem a téren beszéltek, hanem az újságokon és a civil platformokon keresztül, decentralizált módon, senki sem vállalta a formális vezéri szerepet, megfelelve ezzel a résztvevők túlnyomórészt individualista mentalitásának, a PSD–ALDE politikai liturgiának hagyományos, a támogatók kollektivista mentalitásának megfelelő struktúrája van.

Beazonosíthatjuk a Főpap, a Pap, a Kórista, a Mártír/Tanúságtévő és a Jó Hívő szerepeket. Mindezeknek a kifejezéseknek semmilyen vallásos konnotációjuk sincs, a vallási rítusokat utánzó formák. A szerepeket az esemény folyamán a lista utolsó tagjától az elsőig haladva gyakorolják, a tisztaság ünnepe felé vezető crescendóban, ami a fehér fénynek a politikai Főpap beszéde utáni meggyújtásában nyilvánul meg. Ennek a politikai liturgiának az Úr feltámadását szolgáló elem szimbolisztikája a kulcseleme, míg a #rezist tüntetésein a fény eleme explicit módon alárendelődik a román- és az EU-zászlók szimbolisztikájának, ezzel a résztvevő közönség túlnyomórészt szekuláris jellegére mutat rá.

A továbbiakban idézetekkel illusztrálom a politikai rítusban vállalt szerepeket és azokat a mítoszokat, melyekre utalás történt:

A Főpap

* A párhuzamos állam mítosza: „Szintén szánalommal üdvözlöm mindazokat is, akiket a párhuzamos állam küldött a térre.” (L. Dragnea)

* A Securitate szimbolikus értéke, mint a gonosz hatalma: „Olyan rendszer ez, mely illegitim, a szabadságon és a szavazással kifejezett akaraton kívüli és azokkal párhuzamos módon használja az állam intézményeit. A szabadságainkkal, az alkotmánnyal párhuzamosan, vagyis mint a Securitate.”; „Ez egy aljas testvériség, olyan szerződés, mely ki akarja iktatni a játékból a demokráciát. Ez a párhuzamos állam portréja, melyet egyszerűen Securitaténak nevezhetünk.” (L. Dragnea)

A papok

* A Románia testének tagjait alkotó emberek egységének mítosza: „A kormány továbbra is a románok jólétéért fog harcolni, nem engedünk a nyomásoknak és a visszaéléseknek. A második üzenet: Nekünk szeretnünk és össze kell hoznunk őket, Romániának egységre van szüksége, nem gyűlölködésre és széthúzásra.” (V. Dăncilă)

* A nép szuverenitásának, Románia szabadságának mítosza: „A szabadságért tartjuk ezt a tüntetést. Azokkal jöttem találkozni, akik úgy gondolják, hogy Romániának szabadnak kell maradnia, Románia szuverén ország, Romániának szabadon kell élnie.” (C. P. Tăriceanu). Tovább viszi a Főpap gondolatát: „Azt mondják, hogy a demokrácia árva, az új Securitaténak két szülője van: Traian Băsescu és Klaus Iohannis.” (C. P. Tăriceanu).

A kóristák

Az egyik a Főpap és a Pap felszólalását készíti elő pozitív érzelmek keltésével. Ehhez a nemzeti költő mítoszát használja fel: „Üdvözlöm önöket a centenáriumi évben, a Nagy Egyesülés évében, a 100. évfordulón azért találkozunk, hogy megvédjük méltóságunkat, szabadságunkat és azt a jogunkat, hogy szabadok legyünk ebben az országban. Odajutottunk, hogy a szabadságért kell harcolnunk. Meg kell őket leckéztetnünk. […] Azt szeretném, hogy elszavalnánk néhány sort a költőtől, Mihai Eminescutól: Mit kívánok neked, édes Románia… Éljen a szabad Románia.” (V. Firea)

* Egy másik negatív érzelmek keltésével készíti elő a Főpap és a Pap felszólalását. Ehhez a rossz előjel, a kuvik mítoszát használja fel: „Azzal kezdeném, hogy rendkívül sokan vagytok, és nem látom Kövesit, ezért azt javasolom, hogy kiáltsuk együtt: Hova bújt, Kuvik asszonyság? Van még: Ebédlős és már nem „rezisztál”. Gyere elő, te pribék kuvik. Mi a többség vagyunk, ti meg a Securitate” (meg nem nevezett felszólaló) (A kuvik motívum utalás arra, hogy a korrupcióellenes hatóság, a DNA vezetője, Laura Codruţa Kövesi állítólag bagolyrajongó – a szerk.).

A Jó Hívő

* Egy jó hívő dicshimnuszt zeng a fényről és dicséri a népet, mely hordozza azt. A szellemi fény, a tisztaság mítoszát használja és a fényt hordozó népre hivatkozik a demokrácia jelképeként. A nép fogja hordozni azt a fényt, melyet a Főpap szerepet betöltő személytől fog megkapni. Simona Halep felmentést kap a politikai liturgián való részvétel alól, mert sikeresen teljesítette a rá rótt feladatot: „Annyira sokan vannak és annyira fehérek (a szervezők utasítása szerint mindenkinek fehér ruhában kellett megjelennie a tüntetésen – a szerk.). Önök a demokrácia jelképe, melyet ez a tér nyújtott nekünk. Köszönet a szervezőknek, önökre nézek és szinte el sem hiszem. Teleorman, Dâmboviţa, Kolozs, Konstanca, micsoda csodálatos ajándékot nyújtott nekünk Simona. Bravó, Konstanca. Ezen az estén, ezen a téren a demokráciáért és a szabadságért fognak beszélni és kiáltani. A visszaélések és az igazságtalanság ellen fognak harcolni. Ezzel az óriási jelenléttel a párhuzamos állam ellen fognak harcolni.”

A Mártír/Tanúságtevő

* A gonosz elleni harc mítosza: „Azért jöttem, hogy elmondjam, hogyan néz ki a párhuzamos állam, mert én láttam, meglátogatott az otthonomban, vendégként érkezett a polgármesteri hivatalba, bilinccsel vezettek ki onnan, megvesztegetés elfogadásával vádoltak meg. Megaláztak, igazságtalanul vádoltak, észbontó vádakkal és nem én vagyok az egyetlen politikus, aki ilyen helyzetbe került.” (O. Vasilescu)

Befejezés

A politikai kommunikáció tudománya eszközöket biztosít a politikusoknak a tömegek ellenőrzésére, általában machiavellisztikusnak tekintett gyakorlatokat szisztematizálva és finomítva. Meg kell jegyezni, hogy az államok stabilitásának és geopolitikai kontextuson belüli versenyképességének biztosítására nincsenek más módszerek, tekintettel arra, hogy a polgárok tudása korlátozott és nem rendelkezhetnek racionális gondolati sémákkal a valóság kielégítő értelmezésére. „Az egyének értelmező sémákat (kereteket, „rámákat”) alakítanak ki, melyek segítenek nekik elhatárolni az eseményeket és beintegrálni azokat a korábbi tapasztalatok struktúrájába.” „Referenciális típusúak, melyek érzéseket, érzelmeket, benyomásokat vesznek igénybe, illetve kritikus, racionális típusúak” lehetnek (Haricu és Banciu, 2006, 160. o.). Magának a politikai mítosznak két megjelenési formája van, az egyik „a társadalmi kohéziós funkciójára helyezi a hangsúlyt”, a másik az „erő-eszme” funkcióra és „a társadalomváltoztatási projektekre mozgósító tényezői minőségére”. Az elitek „nem tudatosan modellezik a politikai mítoszokat és rítusokat, hogy azok az érdekeiket szolgálják”, hanem egy adott szimbolikus kereten belül vállalnak magukra bizonyos szerepeket (Haricu és Banciu, 2006, 40. o.):

„Egyetlen politikusnak sem lenne esélye a választási versenyben, ha nem folyamodna ilyenfajta eljárásokhoz,

melyek célja időnként lázba hozni az emberek politikai képzeletét.” (37. o.)

Vitatható a megoldás, amelyre a politikai kommunikáció tudománya jut. E megoldás valós, ami a választók egy adott pillanatban létező állapotát illeti, de úgy tűnik, hogy alkalmazásának a liberális demokráciák destrukturálása, mítosszá változtatása a következménye, ahogy azt szaktankönyvek is meghatározzák.

Polgárokként a tartalmi, alapvető liberális demokrácia érdekel bennünket, melyben az a polgárok által a hatalom birtokosai felett gyakorolt ellenőrzésen keresztül működik. Az államban valamilyen feladattal rendelkező szereplők legitimitásának növelésére a polgárok racionális motiválásával is vannak módszerek, szimbólumokhoz való folyamodás nélkül:

* a hatalom policentrikus rendszerben történő átengedése a civil érdekbirtokosoknak.

* minőségi szolgáltatások biztosítása a központi intézményeknek befizetett pénzért cserébe.

Röviden, az általunk biztosított forrásokért jelentős részt akarunk a hatalomból,

és minőségi szolgáltatásokat. Az a fő, hogy mindenkinek minél több olyan forrása legyen a magánszférájában, amivel azt kezd, amit akar. Ez a cserekapcsolat és a hatalom birtokosaival való együttélés csak egy működőképes állam keretei között lehetséges, ahol a kulcsfontosságú intézmények kölcsönösen ellenőrzik egymást, a szimbolikus kommunikációt pedig nem térítik el a természetes identitárius és tömegmozgósító szerepeitől, hogy ezen intézmények közül egyesek megsemmisítésére használják, ahogy azt a PSD–ALDE teszi az igazságszolgáltatás esetében.

A válsághelyzetből csak a gazdasági, kulturális és szellemi termelés növelésével lehet kikerülni, melyek nélkül a szimbólumok idővel megkopnak, az állam pedig helyrehozhatatlanul destrukturálódik. A termelés növelése pedig nem politikai liturgiákkal zajlik.