Egy tiltakozó pössentés a juncker Marxra

Láthatjuk, hogy Zsermániában is születnek hülyék (jó-jó, Luxemburgban, de nagyjából ugyanaz: egyfajta még gazdagabb Németország). Az Európai Bizottság elnökének megjelenése Karl Marx Trierben (szülőhazájától, Luxemburgtól 20 kilométerre) felállított szobrának felavatásán és

az ott mondott lelkes beszéde több egy szimbolikus baklövésnél és Kelet-Európa érzékenységeivel szembeni bunkóságnál.

Az az egzotikus részlet sem igazán számít már, hogy az újdonsült bronz Marxot a kommunista Kína adományozta, hogy ne legyenek kételyek, ki kivel puszilkodik Európában. Mind a trieri városvezetés, mind Juncker pont jókor csulázott bele a babfőzelékbe: az EU 28 tagországából 11 volt kommunista, tehát különféle, ezen a téren szerzett kisebb-nagyobb traumákkal érkezett. Teljesen el kell szakadnod a valóságtól, ha a magas tisztségedből és a Lengyelországgal és Magyarországgal folyó ideológiai háborúkra való tekintettel csak ennyi telik ki belőled: egy újabb provokáció. Következésképpen, ha megengedtetik nekem egy kis bukaresti Pussy Riot-oskodás, finom kis polgári engedetlenségre bátorítom önöket egy posztkommunista pössentés formájában a szóban forgó szobor talapzatánál, ha esetleg Trierben járnának.

De még súlyosabb, hogy amikor magyarázkodni próbált, Juncker még mélyebbre ásta magát. Vagyis hibás diagnózist állított fel az EU-ról, amikor azt mondta, hogy „The EU is not a flawed, but an unstable construction. Unstable also because Europe’s social dimension until today remains the poor relation of the European integration. We have to change this.”

Bizonyíthatóan hibás az az állítás, hogy a „szociális dimenzió” elégtelen voltának tulajdonítható az EU instabilitása.

Lehetsz szocialista vagy liberális, akarhatsz több/kevesebb szociális védelmet a közösségi joganyagban – ez jogos és megvitatható téma. De tényszerűen hibás azt állítani, hogy a legutóbbi nagy válságok alapját, a pénzügyi-bankitól a bevándorlásig, az újjászületett nacionalizmustól (melyben a népek, amennyire az a hablatyolásából kihámozható, éppen a túlságosan gyors társadalmi integrációt nehezményezik) az orosz gázválságig (vagy más orosz ördöngösségig) olyan gond képezné, melyre létezne valamiféle „EU-s szociális programok” féle megoldás – nemhogy a Marx által megjósolt vagy előrejelzett féle. Akár tanulod valamilyen egyetemi kurzuson, akár nem, arra vonatkozóan, amit most sürgősen meg kell oldani az EU-ban, Marx gyakorlati haszna pontosan nulla.

De Juncker másképp gondolja, nyilván. Az EU-s vitorlás főnökének diagnosztikai és irányválasztási hibája tehát szakmai és sokkal súlyosabb a szimbolikus baklövésnél; akár le is mondhatna ezért, miért ne? Talán néhány euroképviselő felébred a jól megérdemelt májusi pihenőjéből és megkérdezi az elnöktől, ha elcsípi valahol a marx-party után, pontosan mire is gondol, hogy mi, európaiak is tudjuk.

Ami magát Marxot illeti, itt az ideje pontot tennünk néhány eléggé sehova sem vezető vita végére.

Igen, Karl Marx fontos az európai társadalmi filozófia történelmének egyik szakaszaként azoknak, akik ezt alaposan tanulmányozzák az egyetemen. Az, hogy különféle egyetemi emberek őszinte szenvedélyt éreznek a szemináriumokon Marx iránt, hogy különféle fiatal újságírók a Xinhua állami hírügynökségnek megfelelő hangvétellel írnak vezércikkeket a nagy nyugati lapokban, hogy Jannisz Varoufakisz euróhegyeket szed össze és elcsavarja a lányok fejét egy-egy újabb kommunista kiáltvánnyal, pontosan úgy, ahogy a Che Guevarás szuveníreknek is milliárdos globális piacuk van – mindezek megengedhetők, hiszen szólás- és vállalkozási szabadságban, vagyis kapitalizmusban élünk.

Csakhogy, ha nem lettek volna az őt utólag zászlójukra tűző politikai rezsimek, megmaradt volna egy elég nehézkes, áthatolhatatlan XIX. századi német írónak, amilyenből van elég – akikről Juncker nem hallott, és akiknek a szobra előtt nem tisztelgett volna. A marxizmus szaturnuszi karizmája abból fakad, amit a marxisták az agitátor-Marx nyomdokán haladva tettek, nem pedig a szerző szemináriumképes írásaiból.

Meglehet, hogy próféta volt, ahogy azt egyesek hiszik, csakhogy „tudományos” próféciáit a valóság eléggé megcáfolta.

Éppen az egy évszázad során különféle gyilkos radikalizmusokban megtestesült – igen, nagyrészt az agitátori írásai által legitimált, hiszen nem volt pusztán filozófus – politikai gyakorlati öröksége tette naggyá és a mai politikatudományban megkerülhetetlenné Marxot. Nem a Das Kapitalban lévő nyakatekert érvelések, hanem a militáns marxizmus jelenti azt a globális brandet, amely előtt az EB elnöke önkéntelenül meghajolt. Az utóbbi nélkül sohasem hallott volna az előbbiről, mint ahogy a bolygó 99 százaléka sem, mint ahogy nem hallottak, például, a sokkal inkább mélyenszántó és érdekesebb gondolkodóról, Werner Sombartról sem.

És paradox módon éppen ehhez az őt híressé tevő, osztálygyűlöletre és társadalmi erőszakra felszólító pamfletírói oldalától próbálja megfosztani (az apologéták nyomán) Marxot Juncker, úgy beszélve róla, mintha csak egy lenne a filozófusok közül. Nem nagyon megy ez, elvtársak.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.