Az erdélyi magyar zeneoktatás fellegvára volt, de csak másfél évig tűrték a működését

A második világháború utáni erdélyi közhangulat és a kommunista államhatalom intézményszervezése már önmagában is izgalmas téma, de ez csak hatványozódik, ha az egyes intézmények mindennapi életét, anekdotákkal átszőtt történetét akarjuk megismerni. Még akkor is, ha olyan kérészéletű létesítményről van szó, mint a 1948–1950 között működött kolozsvári Magyar Művészeti Intézet. Erről győződhettünk meg Sófalvi Emese zenetörténész előadásán a Györkös Mányi Albert Emlékházban. Az előadáson az egykori intézmény növendékei is részt vettek, akik saját emlékeikkel egészítették ki az elhangzottakat. Egy olyan kor elevenedett fel ezáltal, mely nemcsak Kolozsvár, hanem

az erdélyi magyar zeneművészeti élet egyik legpezsgőbb időszaka volt.

A Magyar Művészeti Intézet megalapítását Kolozsvár tekintélyes zenei múltja is indokolta, a kincses városban alakult meg ugyanis az első zeneoktatással foglalkozó egyesület Erdélyben, a Kolozsvári Muzsikai Egyesület. Éppen jövőre lesz kétszáz éve annak, hogy megalapításával beindult az intézményes zeneoktatás a kincses városban, ami időszerűvé teszi a Magyar Művészeti Intézet múltjának szélesebb körű megismerését.

Sófalvi Emese muzikológus a kolozsvári előadáson, a Györkös Mányi Albert Emlékházban

Az egyes felsőoktatási intézmények tevékenységeinek egybevonásával 1948 végén egy román és egy magyar művészeti intézetet létesített az államhatalom, melyeket a szocializmus jelszavaihoz híven, „a nép és a haladás” szolgálatába állítottak. Az időszakra az általános kulturális pezsgés volt jellemző, ekkor alapították például a Népoperát is. A Magyar Művészeti Intézet keretein belül zeneművészeti, képzőművészeti és színháztudományi tanszékeket indítottak.

A tehetséges diákok felkutatására a pedagógusi kar vidéki kiszállásokat is szervezett, így hamarosan az intézethez szegődött 38 pedagógus 195 növendéket taníthatott. A román tagozaton mindeközben 70 diák tanult 67 pedagógus irányítása alatt – ismertette a számadatokat Sófalvi Emese. Az oktatás az egykori balettintézetben, a mai Mócok útja 5. szám alatt, összesen 20 teremben zajlott. A zenei fakultás az 1941-ben egyetemi rangra emelt Magyar Konzervatóriumtól vette át az ingóvagyont, többek között kottákat, festményeket, büsztöket és kilenc darab zongorát. A zongorák száma a mai viszonyok között is kielégítőnek mondható.

A tekintélyes tantestület külföldön diplomázott Kodály-tanítványokból, gyakorló művészekből állt,

akiknek elsődleges célja a háborút nyögő Erdély kulturális életének fellendítése volt. Közvetlen kapcsolatuk volt a magyar zenei élettel, de szerves részei voltak a kolozsvári művelődésnek is, például kísérőzenéket is szereztek a színház számára. Nemcsak szakmai, hanem emberi példát is mutattak a tanítványoknak, hangzott el. Az intézet akadémiai és előkészítő évfolyamokkal működött (utóbbiakban az oktatás az 1948-ban létesült Zeneiskola osztályaival párhuzamos rendszerben folyt). A tanrendet a magyar zenei hagyományok mentén állították össze, kiemelten oktatták Kodály Zoltán és Bartók Béla műveit, koncertjeiken is rendszeresen műsorukra tűzték.

Elismert szaktekintélyek oktattak az intézetben 

A méltatott tanárok közül Sófalvi Emese kiemelte Jodál Gábort, aki a színház által játszott Antigoné című darabhoz szerzett zenét. Ebből néhány részletet is hallhattunk felvételről, egy 1959-ben letisztázott partitúra alapján. Kuriózumnak számított, hogy a részletek először csendülhettek fel az 1949-es bemutató óta. A posztimpresszionista zeneszerző munkáját öncélúnak és dekadensnek tartották a kritikusok. Sófalvi Emese szerint azért izgalmas, mert Kolozsváron írták kolozsváriaknak, a szerző jól ismerte az előadókat, a közönség pedig magát szerzőt.

Alig másfél év telt el a Magyar Művészeti Intézet megalapítása óta, ilyen rövid idő alatt is szálkává vált a Román Kommunista Párt szemében, mely minden vonalon meghatározta a mindennapokat. Egy lejárató kampány indult, mely szerint az intézet dekadens elemeket és a polgári értékrendre jellemző komponenseket emelt be a „népnevelésbe”. A polémia a hírlapok hasábjaira is átterjedt.

– írja Eiskovits Miksa az Utunk-ban 1950. május 27-én.

A Magyar Művészeti Intézet átszervezéséről – ami egyet jelentett a megszüntetésével – 1950-ben érkezett meg a felső utasítás. Egyesítették a magyar és román művészképzést, és megalakult a Gheorghe Dima Zeneakadémia. A korabeli társadalom, beleértve a megszüntetett intézet közösségét is nem csapásként, hanem inkább lehetőségként fogta fel az átszervezést. Nagyon kevesen ismerték fel, hogy az átszerzés mit is jelent a kolozsvári magyar zeneoktatásra nézve.

– idézte Sófalvi Emese a Magyar Művészeti Intézet irattárában fennmaradt bejegyzést.

A Világosság ezt írta 1950. november 4-én:

A zeneakadémián 1985-ig működhetett az önálló magyar kar, ekkorra fulladt ki a háború utáni kulturális lendület. A Magyar Művészeti Intézetnek nincs utódintézménye, így ingóvagyona a zeneakadémiát gazdagítja. Volt, aki távozott az intézmény életéből, de a legtöbben alkalmazkodtak az új körülményekhez, és változatlan színvonalon folytatták munkájukat.  

A címlapfotón a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémia magyar nyelvű oktatói láthatóak 1960 körül.