A nemzet napján kollektív eseményeket ünnepelnek meg, melyek a kérdéses közösségek tagjai számára a történelmi büszkeség valamelyik pillanatát örökítik meg. Ez szép és jó. Nem számít, hogy azok a nemzeti közösségek nagyrészt képzeletbeliek és a XVIII-XIX. századoktól kezdve konstruáltak, jelentős adagnyi illúziókat, fóbiákat, idioszinkráziákat tartalmaznak, melyeket aztán nacionalisták szigorúan önző módon és a… nemzet rovására használnak fel. Továbbra is jogos és végső soron ártatlan dolog a nemzetekhez hasonló meta-csoportok önreprezentációs és önreprezentációjuk felújítására vonatkozó igénye. Éljen – tehát – március 15-e és december 1-e! Éljen július 4-e és július 14-e! Éljen! Kipipálva, lépjünk tovább…

Csakhogy ezeknek a napoknak nemcsak a saját nemzet számára van (pozitív) szimbolikus töltetük, hanem

(negatív) töltettel is rendelkeznek különféle szomszédos nemzetek számára –

abból az egyszerű okból, hogy a történelem eddig is és most is „stratégiai felmérés” és „környezeti hatástanulmány” készítése nélkül történik –, hogy a saját civil szervezeti szókészletünket használjam. Vagyis a történelmi események elég összevissza zajlottak, a tömegek valós igényeiből és elégedetlenségeiből fakadóan – de nem vették figyelembe saját döntéseik „másikra”, vagyis a mellettük lévőkre, vagyis a felebarátaikra gyakorolt (negatív) következményeket. Azoktól a felebarátokról van szó, akiket – a kereszténység szerint – úgy kell szeretniük, mint saját magukat…

A reakciós/konzervatív Habsburg-rezsim alóli felszabadulás természetes vágya által hajtva a forradalmár magyarok negyvennyolc március tizenötödikén önmagukat ünnepelték, megfeledkezve a világ többi részéről. Mely világ többi része aztán rájuk rontott, arra emlékeztetve őket, hogy abban az országban voltak még románok, németek, horvátok… Aztán a nacionalista/asszimilacionista magyar rezsim alóli felszabadulás természetes vágya által hajtva az unionista erdélyi románok magukat ünnepelték tizennyolc december elsején. Ők is megfeledkeztek a világ többi részéről. Mely világ többi része

azóta próbálja őket arra emlékeztetni, hogy vannak még az országban magyarok, németek és más együttélő nemzetiségek is.

Legalább már nem rontunk egymásra „trikolór” okokra hivatkozva – de ezt az 1848-hoz, 1918-hoz, 1940-hez, 1944-hez, 1990-hez viszonyítva pacifista hozzáállást tudatosan kell megőrizni, mert semmi sincs örökre szavatolva.

Véletlenül Erdélyben született, nulla vagy esetleg többes etnikai identitású, az itteni identitárius csoportok jogaiért polgári harcot – fenntartások nélkül – folytató emberi lényként elmondom, hogy személyesen mi társul bennem március 15-ével és december 1-ével – az említett események iránti teljes megértésem és elvi tiszteletem ellenére: úgy vélem, hogy mindkét ünnep a – vállalt, büszke, dölyfös, provinciális, rövidlátó – antitranszilvanizmus napja. Erdélyből nézve 1848. március 15-e az arrogáns – és tudatlan – magyar napja. Erdélyből nézve 1918. december 1-e a revansista – és balek – román napja. Ebből az derül ki, hogy a többetnikumú Erdélyben minden évben a hajdani nacionalista arrogánsakat és tudatlanokat, revansistákat és balekokat ünnepeljük meg. Kemények vagyunk, szó se róla! Ezért aztán – paradox módon – örvendek, hogy Erdélynek nincs saját „nemzeti” napja – és talán nincs is szüksége ilyesmire. Mit ünnepelhetnénk, a nemzeti napok logikáját utánozva? Erdélyiek által Erdély nevében hajdanán elkövetett vérontásokat, arroganciákat, revansizmusokat? Vagy mit? Inkább ne!

Ezzel szemben

minden évben van 363 közös napunk, az arrogancia vagy revansizmus valamiféle nemzeti ünnepnapja nélkül.

Ami elegendő idő ahhoz, hogy március 16-a és a következő év március 14-e között, illetve december 2-a és a következő év november 30-a között tegyük a dolgunkat. Márpedig tényleg van elég dolgunk a saját multietnikus portánkon, mely elég gondozatlan, de „Európának” tartja magát, nem igaz? A jól végzett dolog Erdélye (bocsánat a plágiumért!) (a szerző Klaus Iohannis elnökválasztási szlogenjére utal – a szerk.) lenne számomra ok arra, hogy jól érezzem magam azért, amilyen vagyok – anélkül, hogy valamiféle kollektív múltra kellene „büszkének” lennem. Mert a büszkeséget más hiányosságokat és frusztrációkat kompenzáló reakciónak tartom. Márpedig nekem elegem van a frusztrációk és frusztráltak, a provinciálisok és a provincializmusok Erdélyéből. Ezzel szemben azt szeretném, ha az erdélyi románok és magyarok a nem túl távoli jövőben az egyik évben tudatosan lemondanának a 03. 15-i és a 12. 01-i megnyilvánulásokról. Nem másért, de saját magunkat kell meggyőznünk, hogy mi, XXI. századi erdélyiek nem vagyunk sem a XIX. századi arrogánsak és tudatlanok, sem a XX. századi revansisták és balekok foglyai.

Többre is képesek vagyunk és érdemes megpróbálnunk! Románok, magyarok, németek, romák, szlávok, zsidók, örmények, egyéb Erdélyben letelepedett európaiak,

különféle identitások, vallások és nem-vallások – egy egész alkotóelemei, egy páneurópai saláta alkotórészei vagyunk.

(Elismerem, jobban szeretem a salátát, mint az európai tokányt!) Ezért Erdély több mint az őt alkotó etnonemzeti részek. Ebből implicit módon az következik, hogy Erdély nem lehet kevesebb az alkotóelemeinél – ezért aztán létfontosságú a „másik” létezése és egyéni és kollektív megnyilvánulási formái iránti feltétlen tisztelet. Mindezeket a hivatalos nyelvek, jelképek, zászlók, nemzeti napok, erdélyi közintézményeken belüli arányos képviselet apropóján mondom. Az erős, virágzó, elégedett, fenntartható, ellenálló román, magyar/székely, szász, roma közösségek alapfeltételei egy… erdélyi Erdélynek. Vagyis európainak. Európának pedig egyre inkább egy… őszinte és mégis pragmatikus európaiságra van szüksége, tiszteletben tartva és kiegyensúlyozva a helyi, regionális, nemzeti, nemzetközi identitásokat. Ezért van szüksége egy… erdélyi Erdélyre, és szeretni fog bennünket érte. Majd meglátjátok!

Tehát, trăiască 16 martie! Éljen december 2-a!

Az alcímeket a szerkesztőség adta.