Az oligarchia a győzelem felé halad

Akkor válik újra lehetségessé a változás, ha tanulni fogunk valamit a vereségekből.

Hideg van. És a tények közül nagyjából ennyi az egész, amit mindenki elfogad.

Egy depolitizált, pártokban minimálisan bízó, vállalt politikai értékek nélküli, ezzel szemben mélységesen megosztott társadalom paradoxonát éljük át. Ez valószínűleg a diverziókon keresztüli kormányzás miatt is alakult így. Még mindig fenyeget bennünket a terroristák réme. Amikor az ellenfél nyomasztó méretű, amikor félünk, automatikusan beindul a túlélési reflex. Ez alapjában véve egészséges, de van egy katasztrofális másodlagos hatása, amikor a végtelenségig ismétlődik a történet: bármi más másodlagossá válik. Ilyenfajta körülmények között már nem jön létre a pluralista logikát követő politika. A társadalmi megosztottságot a különféle túlélési stratégiákkal kapcsolatos konfliktus produkálja. De nem a politikum által produkált konfliktusoknak, hanem a politikum hiánya drámájának vagyunk a tanúi.

A nagy csinnadrattával bejelentett centenárium, az általa előtérbe állított egész szimbolisztika révén nem tesz egyebet, csak kontrasztba állítva

bemutatja azok csúcsra járatott képtelenségét, akik a hatalom birtokában képtelenek kivezetni bennünket

az állandó botrány, a folklórkinccsel bemázolt strukturális instabilitás csillagzata alól. A DNA (Országos Korrupcióellenes Igazgatóság – a szerk.) körüli szuronyharcot nehéz e kontextusból kiemelve elemezni, melyben a hatalom vektorai a politikai vagy jogi felelősségük előli menekülésükre fordítják energiájukat.

Az Igazságügyi Minisztérium tárcavezetője által bemutatott Kövesi-ellenes vádirat formális, kommunikációs szempontból katasztrofális dimenziójával sikerült kizárnia a racionális vita bármiféle lehetőségét. Mitológiába taszítottak minket. Ahol a percepció felülírja a valóságot. És az említett diskurzus stílusa jóval visszavetett minket az időben, a bikkfanyelvnek egy olyan múltjába, melyben a törvényességre hivatkozás csak ürügy volt. Ebből fakad a sokakban kialakult restaurációs érzés. De minek a restaurálása? Ahhoz, hogy válaszolhassunk erre a kérdésre, meg kell néznünk, honnan indultunk.

Párt- és állami, vagyis

kartonoligarchák, belügyi és külügyi szolgálatok által kisajátított kapitalizmus,

az ellenfél démonizálására és a cinkosok idealizálására szakosodott televíziók. Szabadidős foglalkozásként egy-két fociklub és elhúzódó vakációk a Riviérán. Ezekben a napokban szibériai szél járja át az egész országot, mely tökéletesen illik ahhoz a térséghez, ahonnan ez az 1990-es években lemásolt és a körülményekhez igazított oligarchikus politikai-gazdasági modell érkezett. Azoknak, akik abban bíztunk, hogy a Románia EU-n belüli első évtizedével is egybeeső Băsescu-elnökség alatt meg tudjuk változtatni ezt a modellt, az a szomorú kiváltság jutott, hogy végignézhettük ennek a próbálkozásnak a kudarcát. Ez egy hosszabb távon demoralizáló kudarc, mert a restauráció érzése csak annak a ténynek a megállapítása, hogy az oligarchikus mechanizmusból semmi lényegeset nem sikerült eltávolítani.

A meglepő megtisztulási folyamaton átesett oligarchikus osztály azonban erőteljesen visszatér és nyugalmat akar.

Nem rombolásért támad, hanem alkudozásért, a büntetőügyi nyugalom megvásárlásáért.

Egy európai intézmények, az amerikai partner és az utcákra kellő számban kivonuló emberek által legitimált DNA-t nehéz kezelhetetlen mértékű ár nélkül kiiktatni. De egy főleg helyi kiskirályocskákkal és esetleg néhány központi politikusokkal megelégedő DNA többé már nem veszélyeztetné a szolgálatok engedélyével létező oligarchák hatalmi rendszerét.

Alapjában véve már ebben a helyzetben vagyunk, vagy legalábbis nagyon hamar ide fogunk jutni. Attól tartok, a DNA körüli nagy diverzió nemcsak arra vonatkozik, hogy erre a témára igyekeznek a figyelmet terelni, amikor mindenkinek a rossz kormányzásról kellene beszélni. A nagy diverzió azzal az érzéssel lehet kapcsolatos, hogy a DNA még képes valami lényegeset változtatni a politikai elit felépülése szintjén. Kövesit és a DNA-t nem azért kell imagológiailag megsemmisíteni, mert ők valamilyen nagy veszélyt jelentenének a jelenlegi erőviszonyok közepette, hanem főleg azért, hogy amnesztiában részesítsenek – nem jogilag, hanem a percepció szintjén – bármilyen múltbéli vagy jövőbéli elítéltet. Feltehetjük a kérdést, hogy a DNA elleni veszett kampány felgyorsítása, mely kampány azért a maga során szintén elég sok kivizsgálandó elemet tartalmaz, vajon nem annak a jele-e, hogy

a mérkőzés lezajlott, az elítéltek győzelme pedig már bekövetkezett.

Az itteni nyilvános botrányok nem ritkán már a kulisszák mögötti megegyezések után következnek.

Emellett a – nehezen bizonyítható – forgatókönyv mellett szól az az élvezet, mellyel Iohannis elnök megcibálta Toader miniszter fülét és bejelentette, hogy javaslata ellenére nem fogja leváltani a DNA vezetőjét. Az államfő politikai nyeresége jelentős, összehasonlítható azzal, amikor a parlamenti választás közvetett vesztese a tavalyi tüntetők reménységévé változott. De ez akkor is, most is a mindkét esettel kapcsolatos nyilvánvaló elnöki felelősséggel szembeni önkéntes vakság miatt történt. Ám míg 2016-ban az elnöki párt rossz kezelése választási kudarchoz vezetett, amely felhígítja a felelősségeket, a felelősség most sokkal közvetlenebb.

Csak egy hónap telt el Dăncilă asszony Iohannis általi gyors kinevezése és Toader miniszter Kövesi asszony leváltását célzó eljárásának beindítása között. Az a tény, hogy

az új kormányt informálisan a Szociáldemokrata Párt elnöke vezeti, csak még súlyosabbá teszi az elnök tettét,

aki feltételek nélkül fogadta el ezt a helyzetet. Most ennek a következményeit látjuk. De az elnök Kövesi asszony végső védelmezőjévé változik és ettől politikailag újra feltöltődik, ami leleplezi a Dragnea, mint informális kormányfő elfogadása mögötti cinikus számítást. De ebben valójában semmi új nincs: a román oligarchia vastörvénye az állandó botrány mögé rejtett kulisszák mögötti bundát feltételezi.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.