Románia. Százéves háború. Centenárium

Az egyik oldalon az emberek vannak, akik túlságosan rettegnek ahhoz, hogy törekvéseik legyenek, a másik oldalon pedig a virágzó kasztban élő politikusok.

Nem az a nagy baj, hogy Dragnea és a haza Olguţái most porrá és hamuvá változtatnak mindent – az a nagy baj, hogy az utóbbi száz évben ez sohasem volt másképp. Goga

„semmirekellők országáról, jelentéktelen, Európa képességvizsgáján elbukott országról” beszélt,

még „erkölcsi agyhártyagyulladásról” és „csempész képviselőkről” is dübörgött – mindez 1916-ban volt. Egy évvel Goga után Mária királyné „oligarcha politikusok falkájáról” írt a naplójában, akiknek „nincs más eszméjük, csak egymás megbuktatása, egymás meglopása”. Ezt is írta a királyné: „Undorodom, de nincs hova mennem.” Caragiale: „Nincs már keresnivalóm egy olyan országban, ahol érdem a hízelgés és a lopás.” Mondjuk még el azt is, hogy az Averescu-kormány rögtön 1918 után megbukott, mert megtagadta Brătianu utasításának végrehajtását, aki azt követelte, hogy nevezzék ki Ştirbey herceget a Resicabányai Vállalat igazgatótanácsába? Az az ember csak egy kitüntető címet akart magának, ha már betehette a lábát Mitteleuropába. Beszéljünk a szélsőségesen szegény ország Erdély betelepítésébe beleölt pénzéről? Több százezer, odahaza jó gazda munténiait és moldvait tettek gyökértelenné és vetettek idegen környezetbe.

Sem az őshonosak, sem az újonnan érkezettek nem értették,

miért volt szükség ezrekre a természetellenes, évtizedekkel később Ceauşescu által újra elővett ostobaságokra. Vagy beszéljünk a már említett, ma trikolóros szoborral rendelkező Brătianu és Maniu közötti vitákról, mert utóbbi nem „értette”, miért kell a görög-katolikus egyháznak eltűnnie az ortodox egyház bendőjében, miért muszáj minden románnak ortodoxnak lennie? Arról, hogy miként változtak meg az erdélyi falvak és városok nevei, melyek nem hasonlítottak a déliekre? Ma nevetnénk rajta, de tudtad, hogy Székelyudvarhely hajdanán volt már hivatalosan I. G. Duca is? Mezőzáh (Zău de Câmpie) Moineşti volt – még egy postásoknak kiadott tankönyvben is megjelent ez, mert mind össze voltak zavarodva. És még mennyi más dolog, amit mára eldugtak a tankönyvíró történészek.

Mondd csak meg, ha Goga, Caragiale, Mária királyné bármiben is tévedett volna. Mondd csak meg, ha ma másképp van. Hogy nincs lopás, hízelgés, nincsenek semmirekellők odafenn.

Amíg nem mondunk igazat magunknak, nem leszünk képesek legyőzni

ezt az identitási inkonzisztencia érzést. Nincs ebben semmi szégyen, ez gyógyulás: ilyen alapon tanulnak a német iskolások is a nácizmus bűneiről, például. Senki sem azért írja bele a tankönyvekbe az igazságot, hogy meggyengítsen egy országot, ez csak egy szükséges kezelés, ugyanúgy, ahogy a gyermekbetegségeket kezeled. Egyszer kell átesni rajta, utána már nem tér vissza.

Ma ugyanezt tesszük – ahelyett, hogy a lehetőségeket látnánk meg ebben az országban, rémségeket képzelünk el. Ugyanolyan törekvésektől rettegő embereink vannak, ugyanolyan politikusok, akik a modernitást az itt maradtaknak néha-néha odavetett engedménnyé változtatják. Rögtön 1990 után, amikor rácsodálkoztunk, hogy milyen jó az élet Nyugaton, azonnal megjelentek a politikusok azzal, hogy azért van ez így, mert „azoknak” volt Marshall-tervük – most többet kapunk, mint a Marshall-terv volt, több tízmilliárd euró várja, hogy azzá változtassa ezt az országot, amit megérdemel, de nincs ki megszabadítsa a rendszert a bürokráciától. Egy 5 millió eurós támogatásért egy lengyelnek 200 oldalnyi dokumentumot kell kitöltenie: tervek, engedélyek, szakvélemények, minden; egy románnak több, mint kétezret, plusz az ellenséges tisztviselők seregével is meg kell küzdenie.

Mi ennek a következménye?

Nem ismerjük be, hogy saját magunkkal van gondunk, ehelyett a nagyvilággal perlekedünk.

És most következik a poszt-decemberi történelem legrondább momentuma: ezek az idióta szocialisták, miután közellenséget csináltak minden szomszédunkból, most szintet lépnek. Az európai intézményeknek mennek neki azzal párhuzamosan, amit már tavaly előkészítettek – „Romániából gyarmat lesz”, „a nemzetellenesek és a külföldi bankok a bűnösök” és az egész készlet. Láttad az Európai Parlamentben a vitát az itteni igazságszolgáltatásról? Nem sok hiányzott, hogy a ténsasszonyaink nekiugorjanak az európai hivatalosságok torkának, mert „miközben egyesek katedrálisokat építgettek, nekünk a hódítókat kellett feltartóztatnunk”. Olyan emberekkel perlekedtek, akik már nem értik, hogy mi a fenét keresünk még mi ott, az Unióban. És eljön a Centenárium, egy másik különleges momentum: a szegénységet egy „függetlenség és szuverenitás” melletti érvvé fogják változtatni azok tanácsára, akik azt várják, hogy a szocialista banda átadja nekik – például – a Szuverén Beruházási és Fejlesztési Alapot. Emlékszel, hogy miként kínlódott Dragnea a kampányban? „Én román vagyok, uram!”; aztán gajra vágta ezt az országot, melyet még Romániának neveznek.

És még ha meg is buknának ezek, ne reménykedjünk, hogy ünnepelhetünk:

az utánuk következőnek még sok évre lesz majd szüksége, hogy mindent helyrehozzon. Már csak néhány intézmény maradt megfertőzetlenül, maroknyi ügyész és egy idegenforgalmi attrakciókat hajhászó államfő. És még két-háromszázezer ember, akik makacsul itt akarnak maradni. És egy ország, mely olyan lehetne, mint egy menyegző, ha a fentiek nem szöknének meg az esküvői ajándékkal.

Akár tetszik, akár nem, így állunk most – Isten nem kénköves mennykőt küldött nekünk, hanem politikusokat. Nem tatárokat, nem janicsárokat, hanem itteni románokat. Száz éve ismételjük meg újra és újra ugyanazokat a galádságokat, majd egymás között füstölgünk ezek miatt, abban a hitben ringatva magunkat, hogy a gyermekeinknek majd jobb ország jut – aztán azt mondjuk nekik, hogy csinálják meg a házi feladataikat, angol nyelvi különórákat veszünk neki és végül – bármilyen kicsi is a nyugdíjunk – egy repülőjegyet is. Csak oda.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.