„Nem ünnepelhetünk boldogan, ha közben belerúgunk a magyarokba”

Először is nem kellene mások ellen fordítanunk.

A Nagy Egyesülés Centenáriuma nem magyarok elleni ünnep.

Nem ünnepelhetsz a boldogságtól vigyorogva, hogy beledöfhetsz valakibe, aki nem örvendezhet. Mert ez így már nem ünnep, hanem egy hazafiságnak beállított valamibe bújtatott bunkóság. Nem ünnepelhetsz valamit úgy, hogy azzal valaki más szomorúságáról emlékezel meg. Sőt, rámászol és rákényszeríted a boldogságodat. Ez primitív és megalázó gesztus, mind az elviselőre, mind az elkövetőre nézve. Tökéletesen hasonlít arra a – mifelénk nagyon is ismerős – helyzetre, amikor egy részeg alak kiviseli magát, a poharadba is tölt, meg a fejedre is, egymilliószor elmondja ugyanazt a dolgot csak azért, mert az az érzése, hogy nem vibrálsz pontosan ugyanazon a frekvencián, melyen ő éppen akkor szirbázik. Nem örvendezel vele együtt? Miért nem örvendezel? Ahaaaa! Ez azt jelenti, hogy nem kedveled! Nos, akkor hangot váltok! És az egészből parázsló botrány lesz, oda-vissza vetett gyűlölködő tekintetekkel, fenyegetőzésekkel, pohártörésekkel, amely tökéletes terep a bunkó örömének megágyazásához. Ő így érzi jól magát, ettől véli úgy, hogy jó kis napja volt. A verekedéstől.

Nem várhatod el a magyaroktól, hogy egy lábon ugrándozzanak örömükben,

mert összeomlott a birodalom, melynek részei voltak. De közülünk is részesei voltak egyesek, méghozzá örömmel. És ezt be is vallják, titokban, minden adódó alkalommal. Főleg akkor, amikor azt állítják, hogy kétségbeejtőnek tartják az olténiai, munténiai vagy moldvai honfitársaikat. Nem várhatod el a magyaroktól, hogy ők legyenek a muri lelke, ahol csak román zene szól, ahol azt üvöltözik, hogy örökre mi vagyunk itt az urak, azoknak pedig, akik itt vannak a környezetünkben és nem üvöltöznek a boldogságtól, azonnal távozniuk kellene a saját országukba. Mert hogy ők nem idevalósiak, ez nem az otthonuk, tehát menjenek vissza oda, ahonnan jöttek. Egyszerűen ebből nem lehet ünnepet csinálni. Megfeledkezel magáról az ünnep céljáról. Megfeledkezel a dolgok lényegéről. A lehető legbunkóbb módon gúnyt űzöl a saját emberi mivoltodból, a saját eszméidből, mindabból, amit igazán meg kellene ünnepelned. Bármilyen valódi érzelem, bármilyen közösségi élmény, egy eszme megvalósulására vonatkozó bármilyen öröm a csatornában végzi, amennyiben valaki ellenében fogalmazod meg őket.

Nem egyetlen közösség monopóliuma az ostobaság és az érzéketlenség.

Ezek az „ajándékok” általában elég egyenletesen oszlanak meg. Ugyanilyen nevetséges és láthatóan bunkó dolog, ha egyszerűen megtagadod használni annak az államnak a nyelvét, melyben élsz. Ha pedig a megtestesült felsőbbrendűség benyomását keltve teszed ezt mindennap, akkor ne csodálkozz, ha egy adott pillanatban gereblyére lépsz, vagy olyan választ kapsz, mely annak a nevetséges arroganciának lesz a megfelelője, mellyel azt bizonygatod, hogy te úriember vagy, míg az összes többiek alsóbbrendű lények. Ugyanilyen nevetséges nap reggeltől estig azt hangoztatni, hogy te meg a néped voltatok itt először, mikor még igazából ki sem hűlt a föld – mi is, mások is folyamatosan mondunk ilyeneket –, az összes többiek pedig csak úgy, a semmiből bukkantak elő, kucsmával a kezükben kérve, hadd dolgozhassanak a házad körül.

Ugyanilyen ostoba dolog egyes helyi hatóságok részéről az időhúzás a kétnyelvű feliratok ügyében,

olyan közösségekben, ahol tökéletesen természetes és jogos mindkét nyelvet beszélni. Mint ahogy észbontó a végtelenségig elutasítani egy vitát a gyulafehérvári nyilatkozat tartalmáról, melyben nagyon is modern és egyértelmű módon van szó a nemzeti kisebbségek jogairól. Nem új keletűek az erdélyi magyar és román közösségek közötti történelmi feszültségek. Mint ahogy a normális gesztusok, a vegyes családok, a gondok nélküli együttélés, meg az a természetes tény sem, hogy mindkét nyelvet beszélik ott, ahol ilyen régóta együtt élnek. Mások ellenében, a bánatukra ünnepelni valamit, vagy arra kényszeríteni őket, hogy visongjanak a boldogságtól, amikor ők nem éreznek ilyesmit, mindezek teljesen elfogadhatatlanok abban a civilizált világban, melyben állítólag élünk.

Egy mindnyájunk számára kívánatos és természetes eszme az lenne, hogy olyan országban éljünk, amelyet együtt építünk fel, olyan államban, amely éppen azért érdemli meg ténylegesen a tiszteletünket, mert mindnyájunk jó szándékainak és hozzájárulásainak az eredménye. A Nagy Egyesülés Centenáriuma pedig – még egy! – kitűnő alkalom lehet, amikor – ha nem puskázzuk el – felfedezhetjük az igazán fontos dolgokat.

Mit jelent demokráciában, független igazságszolgáltatással rendelkező jogállamban és olyan civilizált országokból álló közösségben élni,

melyek ugyanazokban az értékekben hisznek, minden egyes polgár véleményének és méltóságának tiszteletben tartásával. És mindezek megannyi okai lehetnek egy hiteles ünnepléshez. Csak zászlók lengetésével és bosszúszomjas dalok éneklésével – akár a többség, akár a nem értékekről, hanem csak területről álmodozó autonomisták részéről – nem valami jóban veszel részt abban a világban, amelyben most élsz. Hanem csak azt, hogy még mindig nem ébredtél fel abból az ittasságból, mely olyan keservesen hosszú ideje tart és azt, hogy minden áron vicsorogni akarsz a környezetedben lévőkre.

Ez az ünnep egy józan múltba tekintést jelenthet.

A Nagy Egyesülés nagy öröm volt a többség, de nagy szomorúság is egyesek, csalódás mások számára és nem feltétlenül az etnikumon múlott, hogy ezek közül kiben melyik érzés alakult ki. Az a fontos, hogy beszéljünk ezekről a dolgokról. Mint ahogy az is nagyon fontos, hogy minél világosabban lássuk, mi történt mindnyájunkban ebben az időszakban, de főleg azt, hogy milyen lesz a jövőnk. És annak a jóérzésnek, amellyel meg kellene emlékeznünk erről a történelmi eseményről csak azok a tettek és gondolatok lehetnek a mértékegységei, melyek valóban megfelelnek annak a civilizált lényi önképnek, mellyel mindegyikünk rendelkezik.

A szerző a TVR 1 „Garantat 100%” című műsorának készítője.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.