A „pamblikát” még meg lehetne bocsájtani

A jövendőbeli (azóta már beiktatták – a szerk.) oktatási miniszternek nem az a fő hibája, hogy képtelen szép irodalmi nyelven kifejezni magát. Ki tagadhatná, hogy a nyelv fejezi ki a legjobban a gondolkodás minőségét? De

az az igazság, hogy a botrány csak elfedte a lényeget. 

A jövendőbeli miniszter megkapta az ország 30 egyetemi rektorának támogatását, akik együtt aláírtak egy levelet, melyben röviden felsorolják a jövendőbeli miniszter releváns érdemeit. És csak így, (a később további 15 rektor által aláírt) levél elolvasása után értettem meg, hogy mi az oka ennek a támogatásnak. Hiszen íme, mi áll a támogatólevélben: „A dinamikus, harcos személyiségű Popa rektor úrnak – az egész akadémiai közösséggel egyetemben – sikerült azzá változtatni a suceavai Ştefan cel Mare Tudományegyetemet, amivé mára lett: kétszer több hallgatója van, négyszer több tanulmányi program, jelentős mértékben megnőtt a kutatási tevékenységekből származó bevétel és gyors ütemben fejlődik az egyetemi infrastruktúra.”

De melyek a román egyetemi rendszer gondjai?

Egyesek szerint a minőség hiánya, az akadémiai fedezet nélküli karok inflációja, az országos léptékre kiterjesztett imposztorság a fő hiba, hogy a doktoranduszgyárakról már ne is beszéljünk, melyek leromboltak minden igazi intellektuális viszonyítási pontot. Az már nem is számít, hogy az állam szinte összes tisztségviselője csalással szerzett doktori cím birtokosa, hacsak egyszerűen a tisztesség maradéka nem akadályozta meg őket abban, hogy doktori címet szerezzenek, ugyanis az az igazán súlyos dolog, hogy úgy tűnik, maga az akadémiai világ vesztette el a teljesítmény fogalmát, ehelyett egyszerű és hasznot hozó megoldásokat keres. Röviden,

a román egyetemek kontraszelektívek, zömmel a mennyiségre alapoznak.

Persze, minden bizonnyal találhatunk itt-ott elég kivételt, de éppen azért nem beszélünk most ezekről, mert kivételek.

Most elemezzük a fentebb idézett mondatot. Popa rektort azért dicsőítik, mert sikerült „megkétszereznie a hallgatók számát”. Első látásra ez siker, annál is inkább, mert Romániában csökken az egyetemi hallgatók száma és amúgy is az egyetemi átlag alatt van. De ez a statisztika értelmetlen, tekintettel arra, hogy a képzések minősége legalábbis kétséges. Az egyetemi életet bensőségesen ismerők két évtizede szüntelenül arra panaszkodnak (főleg magánbeszélgetések során, hiszen ez egy nyilvánvalóan kényes téma), hogy a hallgatók valóságos inflációja tapasztalható, akik csak azért kerültek be az egyetemi padsorokba, mert nem volt jobb dolguk, vagy azért, mert egy titulus értékes lehet a bérjövedelmek későbbi hierarchiájában. Bár a román hallgatók száma túl kicsi az európai „standardhoz” képest,

valójában túl sokan vannak a valós intellektuális erőfeszítésükhöz képest.

Sajnos, ezekről a dolgokról nem igazán esik szó a közbeszédben (figyelemre méltó kivételt képeznek Mihai Maci cikkei a Nagyváradi Tudományegyetemről), és érthető az oka. A hagyománnyal rendelkező egyetemek képviselői nem szívesen bírálják a kis egyetemeket és általában senki sem szeret bírálni, mert voltaképpen mindnyájan ezekből az „inflációt okozó” oktatási politikákból élnek, melyek a finanszírozás megtöbbszörözése érdekében növelik a hallgatói létszámot. És annak ellenére, hogy mindennap arra a siralmas állapotra panaszkodnak, amibe az akadémiai élet kerül,

ők is elveszítenék a megélhetésüket, ha elveszítenék az utolsó hallgatóikat is.

Ez tényleg iszonyatos helyzet, amit még azok is állandóan óvatosan elkerülnek, akik tovább vihetnék az intellektuális élet fényét.

De az akadémiai teljesítmény önzetlen perspektívájából nézve ezeket a gondokat lehet azonosítani, a területen lévő, amúgy is elégtelen finanszírozási forrásoktól függő emberek hajlamosak másképp látni a dolgokat, ahogy az a fentebb idézett levélből kiderül.

De hallott bárki is valamilyen suceavai kutatási projektről?

Olyanról, amit komolyan vennének széles e világon? A hazai egyetemi káderek többsége számára Valentin Popa mégis sikeres ember marad, természetesen a külsődleges kritériumok (hallgatói létszám, bevételek, infrastruktúra és hasonlók) alapján, sőt, ígérete annak, hogy a dolgok nem vesznek majd veszélyes fordulatot. Például, ha olyan minisztert javasoltak volna, aki a hallgatók szigorúbb megválogatása mellett érvelt volna, ha a doktori iskolák felülvizsgálatát kérte volna, ahogy azt törvényben megígérték és még nem tettek meg, ha elvárta volna az egyetemek komoly rangsorolását, akkor nem örvendett volna túl nagy népszerűségnek.

Ezzel szemben a suceavai rektor a garancia arra, hogy mindezekből egyáltalán semmi sem történik majd meg. A „pamblika” (az új oktatási miniszter fejére leggyakrabban ráolvasott hiba, a bevett „panglică” helyett használta – a szerk.) igazán bocsánatos bűnnek számít.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.