„Születtem Magyarországon”: a Cseh Tamás-kihagyhatatlanok

Nem is lenne még olyan öreg. Még csak 75 éves. Vannak nála idősebb előadók, akik kiállnak egy gitárral a nagyszínpadra; bár, igaz, nem biztos, hogy jól teszik. Talán ő jobban tudta, meddig tart a dalnok szavatossága. Nem a daloké, nem. A daloknak nincs szavatossági idejük. Még akkor sem, ha némelyiket elkoptatta az idő, a történelem, az elkerülhetetlen változások és hangsúlyeltolódások. Némelyek azonban egyre jobban fénylenek a múló idővel: ma is, vagy ma talán jobban, mint bármikor.

Cseh Tamás egy évben és egy hónapban született Janis Joplinnal, akinek 27 év volt a „szavatossági ideje”. Cseh Tamásé 66 – ami több a Live fast, love hard, die young nemzedékéé, de kevesebb a megöregedni-soha-nem-tudó túlélőkénál. Jól van ez így.

És hogy milyen nehéz összeállítani egy tízes „toplistát” a dalaiból, arra csak most jöttünk rá. Nem is tíz lett, hanem tizenegy: muszáj volt beiktatni egy bónusz tracket, mintegy szimbolikusan. Ez nem sorrend, nem ranglista: egyszerűen csak dalok egymás után, ábécé szerint rendezve.

És akkor hol maradt még a Budapest, a Nincsen más, az I Love You So, a Horváthország, A rubinpiros tangó, az Arthur Rimbaud elutazik, a Dal a ravaszdi Shakespeare Williamről, a Lee van Cleef, a Gyerekkorom, a Váróterem, a Benke és Pierre, a Ballada, a Kéne egy dal, a Telente vasárnap, az Anna, a Rajtammaradt télikabát, a Kelet-Európa, a Demokrácia, a Szerelmes dal, a Minden álmomban, a Bárány az üres lakásban, a... nem folytatjuk. Valahol meg kell húzni a vonalat, és most ennyi fért bele.

Cseh Tamás ma lenne 75 éves. Nem, ez így nem jó.

Namégegyszer: Cseh Tamás ma 75 éves.

Szívügy, személyes kedvenc. Kinek nem voltak olyan évei, amikor semmi sem sikerült, amiből semmire nem emlékszünk és nem is szeretnénk emlékezni? Poharak földhöz csapkodásának, lányok elbúcsúzásának, elázott hajnaloknak ideje. Végtelen, szomorú, őszi esők: az életünk, ahogyan épp eltelik. (pazs)

Haj, azok a nagy férfias nekibuzdulások, az a nagy magyar lélek! A „megverem a csizmám szárát” érzése, Corvin Mátyás, Balogh Ádám, Rózsa Sándor, Pákozd és Sukoró, a magyar nagyasszonyok és nagyemberek, kurucok, labancok meg az indiánok, akik sosem hagynak cserben bennünket – az egész dicsőséges és elcseszett történelmünk. Nagyon magyar dal, egy alternatív Himnusz. (pazs)

Abban az évben születtem, amikor ez az album, a Fehér babák takarodója megjelent. És ahogy telik a fránya idő, egyre inkább számlálhatjuk saját „fehér babáinkat”, elveszett szerelmeinket, akiket elsodortak az évek, és nincs visszafordulás, soha többé, megyünk utánuk mindannyian. Valami történt, valami, lányok, rajtatok látom, rajtam látjátok, a fene egye meg az egészet. (pazs)

Vidám dal, mondhatná akárki. Az is, ki ne dúdolná néha, miközben átandalog egy hídon: bo-bom-bom, bo-bo-bom-bom. A hídtól az ágyig, a gázig, az öngyilkossági statisztikáig. Ultravidám nóta, egy szomorú korban. Olyan, mint Zorba nevetése a film végén, amikor minden összedől. (Jean St'Ay)

Ott én elszúrtam…. Á, nem csak te. Sokan voltatok, vagytok. Mindig bejön valahol egy valamilyen nevű, nemű, csecsű Mari. És onnan nincs megállás. Csak csúszni, lefele, az illegalitásba. Ja, mert hátha van remény. Addig meg ott a jég háta. (Jean St'Ay)

A kihagyhatatlanok kihagyhatatlanja. Mert hát tényleg, micsoda útjai, micsoda útjaik voltak nekik ketten Bereményivel, a mosókonyháktól és albérletektől és kiskocsmákból a művházak és koncerttermek félhomályán át a Hargitáig. Tárárárárámm, Desiré megnémul. És vele együtt mi is. (pazs)

Ez a dal, ami olyan, mint a szivar, amely csak egy szivar. Vagyis pont arról szól, amiről. Hogy az a fránya orgazmus nem mindig elég. Még akkor sem, ha (feministák, thumbs up) a nő megneveli a férfiút. És nem csak a macsónak lesz orgazmusa. Figyelem, érzékeny lelkűek: ez egy elég szexista dal. (Jean St'Ay)

Első hallgatásra elcsodálkozik az ember: miért is nem tűzte zászlajára ezt a nótát minden magyar gazdakör. Hiszen ők hordozzák földes tenyerükön az egész nagy elitet. De ott van az a fránya utolsó sor, ami mindent felülír, egyetlen kacsintással. (Jean St'Ay)

Az örök túlélés és az örök nemzedéki konfliktusok dala – tényleg az egyik legfontosabb az életműben. Ott az irónia benne, hogy tudjuk, ezek az öregek már csak így beszélnek a pálinkáik fölött, hogy bezzeg mi helyt álltunk a nehéz időkben, hogy háború meg a világ romlása, de a kikacsintás és félmosoly után mégiscsak ott marad a torokszorító kérdés: „Hogy lesznek ezek túlélők? Valami itt korcsosul. Kérdezném, hogy száz év múlva ki tud majd itt magyarul?” (pazs)

És megint a régi nóta. Az, a vidám. Csak közben megint, épp hogy bele nem facsarodik az ember szíve. De persze, azért bedobja a rongyláb figurát. De még mennyire! Én, te, ő, mi, ti, ők: emlékszemétdombokról kiguberált szalmaszálak. (Jean St'Ay)

Bónusz track: 

„Ennek a dalnak még nem tudjuk a szövegét. Ez egyelőre még csak effektus tehát. Úgy értve, hogy a szabadságot próbálom érzékeltetni. Zeneileg.”
Ennyi.