Reményeink autonómiája

Hétfőn, Szent János napja után, vagyis gyakorlatilag a centenáriumi év elején három romániai magyar párt, a Romániai Magyarok Demokratikus Szövetsége, a Magyar Polgári Párt és az Erdélyi Magyar Néppárt közös határozatot fogadott el, melyben egyértelműen rögzítik annak a közösségnek a kéréseit, melyet állításuk szerint az említett három politikai szervezet képvisel: regionális autonómiát a Székelyföldnek, közigazgatási autonómiát a Partium régiónak, ahol az itteni magyar lakosság egyharmada él és kulturális autonómiát minden romániai magyarnak. A magyar pártok képviselői azt állítják, hogy

a magyar közösség ezáltal kínál becsületes és hátsó szándékok nélküli párbeszédet a többségnek,

mellyel Románia egységének száz évét ünnepelnék, és új kezdetet legitimálnának a kisebbség és többség közötti kapcsolatokban.

Csak a végtelenül kifinomult természetűek lennének képesek felfogni, miként kezdődhetne egy gyémántlakodalom őszinte megünneplése egy kicsi, de alapos reggeli válással, mintha az ünneplők menete útban a közös muri helyszíne felé rövid kitérőt tenne a közjegyzőnél egy étvágygerjesztő, serkentő kilépésért az oszthatatlanságból. Bevallom, nekem nincs hozzáférésem egy ennyire mélységesen bipoláris logikához. Egészen másképp értelmezem, a közvetlen valóság összes jeléből kiindulva, mégpedig úgy, hogy ez az egész egy

nagy és szégyentelen politikusi szofizmus iszonyatos koherenciájával rendelkezik.

Figyelemre méltó, hogy a többségnek szánt oly nagylelkű és sürgető ajánlat mögé a romániai magyar etnikumúak összes politikai szervezete felsorakozik. A tömbben magukévá tett határozat egy mioritikus tájakon oly ritka eszmei egységet üzen. Azt kívánja kifejezni, hogy a kérdéses szervezetek politikai irányultságtól függetlenül megállapodásra jutottak, hogy egyetlen hang, mégpedig a magyar közösség autonómiát kérő hangjának visszhangjai lesznek. Ha a szóban forgó politikusod hallgatod, akkor – talán – hajlamos lennél elhinni, hogy felbonthatatlan kapcsolat, egylényegű szolidaritás vagy – ahogy mondani szokták – gránitszilárdságú egység van köztük és a közösség között, melynek nevében beszélnek. Aztán, ha a figyelmedet e hangsúlyos kohézióról a határozat tartalmára tereled át egy kicsit, többségi döbbeneted a pánik jeleit öltheti magára: nem emlékszem arra, hogy most hétfőig bármelyik magyar politikai szervezet nyíltan „regionális autonómiát” kért volna Székelyföld számára, amit

a dokumentumban egy bekezdéssel lejjebb a területi autonómiával tettek azonossá.

Aztán azt is megtudod, hogy a magyar politikusok a létező összes autonómiaformának szakértői, melyek közül a határozat szövege explicit módon megemlíti a közigazgatási és a kulturális autonómiát is. Egy maximalista, meggyőzési célú, alkudozást kizáró listával állsz szemben. Háromszék megye, vagy semmi. Az az érzésed, hogy át kell térned a predesztináció doktrínájára, hogy ellen tudj állni az éppen elolvasottakéhoz hasonló világos és masszív követeléseknek. Persze, finis coronat opus. A határozat elfogadásának nagyantanti kontextusa és maximalista tartalma döntő módon hozzájárul e politikai gesztus általános hangvételéhez: az egész határozat felett ott lebeg egy árnyéknyi ultimátum, mely teljesen ellentétes azzal a jó kapcsolatokról szóló kijelentéssel, melyek állítólag az említett célkitűzések teljesítése után jönnek majd létre a többség és kisebbség között. Két kétnyelvű csokorral és egy jó egyetértésről szóló ígérettel nagyon

nehéz elleplezni ennek a válási retorikának az apokaliptikus monoklijait.

Ellenkezőleg, az üzenet javában forr, a jelen, az igazság pillanatának nyomása hatására. A nyilvánosság előtt el kell hangoznia, természetesen ugyanolyan izzó hangon, mint százhetven évvel ezelőtt: Itt az idő, most vagy soha! (Az eredeti szövegben is magyarul. – a szerk.)

Ha akárcsak egy morzsányi ráció is megmaradt benned, igyekszel majd felfogni annak az iszonyatos megrázkódtatásnak a mozgatórugóit, melyen éppen keresztülmentél és szembenézni a valósággal. Elmész majd a magyar közösség szívébe, a hajdani Háromszék megyébe és ott aztán – tényleg – szembesülsz a szegénységgel, siralmas utakkal, masszív munkanélküliséggel, a számos gondba belefáradt emberekkel. Szorgosságuk, komolyságuk, tisztességességük dacára. Masszív nyugati irányú exodussal találkozol majd, olyan emberekkel, akiknek az az egyetlen céljuk, hogy megszabaduljanak az otthoni kilátástalanságtól. Hozzáértésük és humoruk dacára. Olyan fiatalokra bukkansz, akik a maradás mellett döntve totális elzártságban végzik munkájukat, óriási falak mögé süllyedve. Született nemességük és szabadságvágyuk ellenére. Szülőkkel találkozol majd, akik kétségbe vannak esve, hogy fiaik és lányaik egyáltalán, de tényleg egyáltalán nem boldogulnak a többségiek nyelvén és nem a rosszindulatuk, hanem a fejeseik felelőtlensége miatt, akik

elkergették a román tanárokat, azzal az illúzióval táplálva őket, hogy az anyanyelv elegendő lesz.

Majd csak akkor fogod fel, hogy a hétfői harcias határozat nem neked, fogalmatlan többséginek szól, hanem a magukat pásztoraiknak tartók cinizmusa, rossz gyakorlata, közömbössége, alkalmatlansága miatt elveszejtett nyájnak. Az erdélyi magyar választó ugyanolyan, szavazatait kérő nemzettársai által kizsigereltnek, kigúnyoltnak, átvertnek, hülyítettnek érzi magát, mint a román választó bárhol ebben az országban, a Parlamentben – többségiként – heverésző választottai által kiraboltan, megalázottan, átverten és megőrjítetten. És nem hiszem, hogy errefelé lenne olyan józan elme, mely ne fogná fel, hogy ebben a szavazónépben, románban és magyarban egyaránt, bármennyire megkínzott is, ott pislákol még – végső humanizmusa egyfajta garanciájaként – a remény.

Az azonos erkölcsi fajtájú – román és magyar egyaránt – politikusoknak az a fő bűnük,

hogy abszolút semmilyen fenntartás nincs bennük azzal szemben, hogy ne használják ki a lehető legaljasabb módon az emberek reményét, emberségük legbelső szentélyét. Négyévente az egyiknek is, a másiknak is eladják a sajt-, túró-, szalonnadombok illúzióját. Egyeseknek nyíltan, vödörrel, másoknak burkoltan, autonomista zászló alatt.

Ha eddig netán vakok voltunk, akkor a legutóbbi, legdurvább bizonyítékot a múlt hónapban kaptuk meg, amikor a – román és magyar – többségi parlamenti képviselők nagy buzgósággal dolgoztak azon, hogy gallyra vágják a törvényeket ebben az országban. És nem egy bizonyos törvényt, hanem olyan jogelveket, melyek nélkül sem mi, sem mások nem élhetünk tisztességes módon. Mindaddig, míg a semmiért adjuk át reményeinket ezeknek a csalóknak, nem várhatunk mást, mint lelkünk legrondább fogyatékosságainak felhizlalását.

Reményeink autonómiájáért folyik az igazi harc.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.