Rosszabb lett volna, ha 1990-ben bevezetik Romániában a monarchiát

Ahaj, ha a király ezt meg azt tette volna 1990-ben, ha akkor többen sietnek a segítségére, ha a nép felvilágosult lett volna, ha bevezetjük a monarchiát, akkor most másképp nézne ki az ország, gyorsabban ráálltunk volna az euro-atlanti pályára és így tovább… Egy rakás ember ezt ismételgeti, teljesen végiggondolatlanul. Valójában visszamenőlegesen ítélkezve azt mondhatnánk, nagyon is könnyen meglehet, hogy rosszabb lett volna, ha monarchia van, mint amúgy.

Képzeljük el a helyzetet: ha 1990-ben visszaállítják a királyságot, akkor tisztán parlamenti rendszerünk lett volna, díszállamfővel és pontosan ugyanazokkal a pártokkal a parlamentben, mert

a népet senki sem váltja le, a választásokon ugyanazok a szavazási eredmények születtek volna.

Vagyis teljesült volna az USL (a Szociáldemokrata Pártból – PSD – és Nemzeti Liberális Pártból – PNL – létrejött ideiglenes koalíció, a Szociál-Liberális Szövetség – a szerk.) másfél évtizedes, Iliescu utáni korszak alatti aranyálma, amikor folyamatosan igyekeztek csökkenteni az elnöki hatásköröket, illetve felfüggeszteni az államfőt. Arról nem is beszélve, hogy a kamarilla, vagyis azok, akik a királyi család körül legyeskednek, ugyanazokból a gyenge akaratú Agamiţă Dandanachékból (Caragiale-hős – a szerk.) állt volna, akiket most is láthatnak a tévékben, akik körül a volt szekusok bokacseleznek, vagyis akadémiai értelmiségiekből és nacionalista-dákopata tábornokokból, mint az, akit a királypárti Emil Constantinescu tett meg a hadsereg parancsnokának.

Mindezen évek alatt

a hatalom egy rendkívül erős kormányfő kezében összpontosult volna, lett légyen az Năstase, Tăriceanu vagy Ponta,

akivel szemben egy alkotmányos király nem igazán rendelkezett volna lehetőséggel, hogy megakadályozza a hülyeségeit vagy változásra sarkallja őt, ahogy Băsescu vagy Iohannis jól, rosszul megtették. Vagy akár Iliescu is, diszkréten, karrierje alkonya táján. Az uralkodó egyáltalán nem nyilvánulhatott volna meg politikai ügyekben, tehát a legkisebb mértékben sem lett volna képes biztosítani a pluralizmust az állam csúcsán. Olyan hatalmi vertikum jött volna létre, aminek gondolatától mindig összegyűjt a nyál a PSD-sek szájában.

Nem igazán világos számomra,

ki gyakorolt volna nyomást az egyensúly kialakítása érdekében egy olyan reformellenes parlamenti többséget maga mögött tudó kormánnyal szemben,

amilyen nálunk az utóbbi 27 évnyi időszak legnagyobb részében volt: a PNL-s királypártiak, akik közül sokan magas társadalmi pozícióval rendelkeztek, de akiket különféle személyes zsigeri érzések mozgattak, 2012 tájékán az Antenák stúdiójában pörögtek és a szekus Voiculescu írásaiból szavaltak, utóbbi házi ficsúrjaival egyetemben? A hajdani PNŢcd (Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt – a szerk.), melyet erkölcsileg hibátlan öreg ellenállók vezettek, de akik, mikor végre kormányra kerültek, már csak egy olyan kisszerű semmittevőt voltak képesek kormányfőként nyújtani nekünk, mint Ciorbea és még néhány hasonlóan jelentéktelen figurát? A két világháború közötti vélt, vagy valós életrajzi aspirációjú elit tagjai közül sok légyként keringett volna a király körül, ott páváskodva egy-egy kitüntetésért vagy palotai meghívóért (amit amúgy is megtesznek), és ők lettek volna az elsők, akik lepaktálnak a PSD-vel (amit amúgy is megtesznek).

Azon gondolkodom, hogy meglehet, a királyi családnak a történelem nagy léptékében mérve talán még szerencséje is volt, mert

ha visszakerült volna az állam élére, akkor nagyobb mértékben kompromittálódott volna, mint tette, amennyire tette.

Iliescu valójában hibázott 1990-ben, ami most már – ebben biztos vagyok – benne is tudatosult: sokkal szabadabban, nemzetközileg legitimebb módon kormányozhatott volna és több mandátuma lett volna teljhatalmú miniszterelnökként egy tiszteletre méltó, de végrehajtó hatalommal nem rendelkező, 80 éves és talpnyaló, illetve (szó szerint) semmirekellő, mind a régi, mins az új fajtából való balkáni pszeudo-nemességgel körbevett király szimbolikus fedezetével.

A Nagy-Romániás (a szélsőséges Nagy-Románia Pártról – PRM – van szó – a szerk.) monarchiaellenes szennycsatornában felnevelkedett Olguţa Vasilescu PSD-s alkalmazottai által Craiován szervezett királypárti tüntetések mutatják, hogy e téren mennyire rugalmasak lehettek volna a román nemzeti-szocialisták és szavazóik, ha alkalmat adtak volna nekik rá.

Az Ortodox Egyházzal együtt a monarchia lett volna az ideális kiegészítő ahhoz a fajta kínálathoz,

amit a kommunizmus bukása után a saját szavazóiknak nyújtottak: uralkodói legitimálással és transzcendentális hangsúlyokkal rendelkező szociális paternalizmust.

Ha nem történt volna meg az 1945–1947-es geopolitikai katasztrófa, akkor I. Mihály minden jel szerint jó, jellemes és kötelességtudó király lett volna, teljesen híján lévén apja változékonyságának és színészkedésének. Vagyis pontosan olyan volt, amit egy modern európai uralkodótól elvárnak: legyen a stabilitás és a kontinuitás embere és viselkedjen tiszteletreméltóan. Sok európai királyi családnak vannak olyan tagjai, akik nem felelnek meg ennek a standardnak, de elég szerencsések voltak ahhoz, hogy a történelem rengései ne rázzák meg széküket, ahogy az mifelénk történt.

I. Mihállyal a palotában és az ország, valamint az elitek háború utáni feldúlása nélkül Romániának most, egy (világrekord) 77 évnyi demokratikus uralkodás után, bár politikai botrányok és sok felesleges háttérzaj által minden bizonnyal megterhelt uralkodás végén sokkal rendezettebb és virágzóbb társadalma lett volna.

De miután minden a feje tetejére állt, 1990 pedig egy intézményi téren felperzselt tájban talált bennünket,

I. Mihály nem tehetett volna egyebet, mint a politikai osztállyal együtt gyorsan kompromittálódik, azoknak az éveknek a viszonyítási pontok nélküli, free-for-all légkörében, bombasztikus és alkalmatlan szárnysegédek által rosszul kiszolgálva, tehetetlenül állva a teljhatalmú és rosszindulatú többségekkel rendelkező parlamentekben zajló emberi komédia fölött, amilyet a napokban is láthatnak.

Mihály király megfelelő ember lett volna arra, hogy egy meglévő ország felett tisztességesen uralkodjon – de arra nem, hogy nulláról újra felépítse azt.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.