Egy király halálára

Hosszú szenvedés után elhunyt Mihály király. Vele együtt lépett az örökkévalóságba a második világháború utolsó vezetője is. A románoknak minden okuk megvan félárbocra ereszteni a zászlót.

Rendkívüli mérlege alapján Mihály királynak 96 éves korában minden oka meglett volna, hogy derűsen hunyja le a szemét. Bár még gyermekként került trónra csak azért, hogy félreállítsák és aztán Románia és Európa történelmének egyik kritikus szakaszában helyezzék vissza jogaiba, a fiatal király képes volt megfogadni a legbölcsebb munkatársai tanácsait.

Sok tinta elfolyt Mihály király második világháború alatti névleges „államfői” szerepéről. Márpedig 1940-ben II. Károly király ruházta fel teljhatalommal Ion Antonescu tábornokot.

Mihály nem volt közvetlenül bűnös azokért az atrocitásokért,

melyeket a román állam vezére, a náci vezér, Hitler barátja és hűséges szövetségese követett el.

Mihálynak tapasztalatlansága ellenére abban az elégtételben volt része, hogy döntő szerepet játszhatott az átállásban, a fegyverek náci Németország elleni fordításában. A király 1944. augusztus 23-án hibátlanul teljesítette kötelességét, hogy megpróbálja menteni a menthetőt egy Harmadik Birodalommal kötött szerencsétlen szövetsége miatt a katasztrófa felé rohanó országban.

Adolf Hitler és Ion Antonescu

Nemcsak Ion Antonescu letartóztatása képezte a románok történelmének egyik asztrális pillanatát, de az is, hogy az anyakirályné egyik korábbi közbelépésével megmentették a Bukovinából, Besszarábiából és Moldva más részeiből deportált, a marsall rezsimje által kiirtásra ítélt zsidók egy részét.

Nem kevésbé emlékezetes a demokrácia visszaállítása, még ha ideiglenesen is,

melyet a háború előtt a szélsőségességek megerősödésére adott reakcióként jelentősen korlátozott előbb a Goga-Cuza-kormány és II. Károly, majd a marsall nemzeti-legionárius rezsimje.

Évtizedeken keresztül több tonnányi manipulatív tintával próbálták Románia kommunista irányba tolódásával tragédiájával kapcsolatosan is lejáratni a királyt. Az igazságnak fittyet hányva azt állították, hogy az augusztus 23-i államcsíny „árulás” és az orosz sztálinizmussal szembeni „feltételek nélküli kapitulálás” volt. Ez a legkevésbé sem igaz.

A puccsisták akkor semmi mást nem árultak el, csak

a történelem legaljasabb háborús és emberiség elleni bűnösei, nevezetesen Hitler és cinkosai érdekeit.

Ezzel szemben nem árulták el a románok érdekeit. Ellenkezőleg. Létfontosságú esélyt adtak az országnak arra, hogy bekerülhessen a győztes nyugati demokratikus hatalmak táborába és elkerülje egy erőszakos kommunizáláshoz vezető sorsot.

Ezen kívül a király és emberei bátor tettükkel visszaadták Romániának Erdély északi részét is, melyet a román hadsereg 1944-ben szerzett vissza, miután korábban a bécsi hitlerista-mussolinista diktátum alapján a horthysta rezsim annektálta azt. Végül az átállás – realista becslések szerint – hat hónappal rövidítette le a háborút, több százezer, ha nem még több román, európai, amerikai életet mentve meg.

Vajon a király volt a hibás azért, mert az ország sztálini ellenőrzés alá csúszott?

Legyünk komolyak. Jaltában a királyi akarattal ellentétesen megpecsételték az ország sorsát. Egy szovjetpárti kormány elfogadására kényszerített király – a fiatal uralkodó bátorsága és tisztességessége jeleként – megpróbált egy királyi sztrájkkal szembeszállni a kommunista zsarnokság úthengerével. Nem kívánta ellenjegyezni a szélsőbaloldal által kikényszerített normákat, de végül a nácik elleni közös erőfeszítés idején megkötött orosz–amerikai–brit megállapodások megkötötték a kezeit.

A – valószínűleg – zsarolással lemondásra kényszerített király 1947-ben nem kívánta betölteni azt a mártírszerepet, amit post factum követeltek meg tőle szélsőséges bírálói.

A királyi család által az országból akkor kivitt vagyon ügye továbbra is vitatott kérdés marad.

Mint ahogy lemondása soha teljes mértékben nem tisztázott körülményei is. De vitathatatlan az a kedvező szerep, amit I. Mihály a svájci száműzetésben játszott – egy adott pillanattól kezdve – a románok számára, rendszeresen beszédeket intézve a Szabad Európa Rádión keresztül a kommunista cenzúra és terror által fojtogatott sorsüldözöttekhez.

I. Mihály király és Anna királyné

Az országba 1992-ben visszatért király felvillanyozta a népet, mely a kontinuitás és a kommunistákkal szembeni függetlenség jelképének tartva tárt karokkal és szívvel várta. Ez

a példátlan lelkesedés annyira megrémítette Ion Iliescu posztkommunistáit,

hogy végül magukat teljesen nevetségessé téve különféle harcias gesztusok és nyilatkozatok után kiutasították az országból. A király csak 1997-ben kapta vissza állampolgárságát, sőt, a bukaresti posztkommunista potentátok intenzíven udvaroltak neki, még vagyona jelentős részét is visszaadták.

Sajnálatos módon a tisztelt hajdani uralkodó élete végét nemcsak egy kezelhetetlen betegség árnyékolta be, hanem a királyi családon belüli súlyos és méltatlan veszekedések és főleg az unokájával, Romániai Miklóssal kialakult ellenségeskedés is. Tekintettel ennek a történelem kulcsfontosságú pillanatait tanúként és főszereplőként megélt király kivételes mérlegének dimenziójára, valamint a köztársasági Románia vezetőinek nyilvánvaló hiányosságaira, mind I. Mihály élete és döntései, mind a monarchiához való visszatérés időszerűsége továbbra is hevesen vitatott témák maradnak.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.