#MeToo, erkölcs és politika között

A #MeToo kampány járványszerűen terjedt át Romániára is. Meglepő módon nemcsak nők, férfiak is elkezdtek részletesen beszámolni olyan múltbéli esetekről, amikor zaklatások, vagy talán csak egyszerű szexuális quiproquo-k áldozatai voltak. Ez már nemcsak médiatéma, hanem valóságos társadalmi jelenség. Az a benyomás alakult ki, hogy

egy hosszú ideig visszafogott és eddig megnyilvánulási lehetőséggel nem rendelkező óriási botrány tanúi vagyunk.

De – szerencsére – nem hiányzik néhány átfogóbb erkölcsi reflexió sem, melyek nem haboznak rámutatni az áldozatok egyfajta cinkosságára is, akik valójában elfogadták egy tranzakció feltételeit. Nemcsak a filmiparban, hanem mindenfelé vannak befolyásos férfiak, akik felajánlják egy fiatal és ígéretes kezdő támogatását, az akadémiai körökben, a politikában, vagy akár az egyházi környezetben is. Az egyik romániai liberális vezető különben már elítélte az ilyenfajta gyakorlatokat a saját pártja női militánsaival tartott egyik összejövetelen, akkoriban ellentmondásos benyomásokat váltva ki. „Egyetlen főnök ágyába sem kell befeküdniük, ha jelentős köztisztségekbe akarnak jutni”, mondta tapintatlan őszinteséggel, ami elég sok hangos bírálatot, de néma egyetértést is hozott neki.

Tegyük helyre a dolgokat. Itt most nem a nemi erőszakról, az érveket nem igénylő erőről beszélünk, hanem a sokkal számosabb esetről,

amikor az áldozat képtelennek érzi magát arra, hogy reagáljon, amikor „nincs választása”,

amikor mélységes megaláztatást él át a saját tehetetlensége és bátortalansága miatt. De még ezeknek a szürke helyzeteknek is rengeteg, kívülről megkülönböztethetetlen árnyalatuk van, mint például az, amikor az áldozat belemegy egy tranzakcióba, egy megalázóba, természetesen, és ezért be nem vallhatóba, de melynek révén azért mégiscsak jelentős előnyökhöz jut: egy szerep, egy szakmai előmenetel és más hasonlók. Ez a helyzet a Securitate besúgóihoz hasonlítható, akik féltek elutasítani az együttműködést, és akik megbánták a gesztust, saját magukban eltökélve, hogy senkinek sem fognak ártani, bár akkor már túl késő volt.

Végül nem a szexuális zaklatások áldozatainak hibáztatásáról van szó, hanem a figyelem felhívásáról olyan erkölcsi megbicsaklásokra, melyek lehetővé tették és elősegítették a „bukást” még akkor is, amikor nem voltak explicit fenyegetések. De főleg azt fontos megfigyelnünk, hogy ezek

a mélységesen sajnálatos esetek az azt elősegítő légkör miatt is történnek.

A múltban a rezsim börtönszerű jellege adott ekkora erőt a Securitaténak, amiből (kevés kivételtől eltekintve) nem volt kiút, és ami azt az illúziót keltette az áldozatban, hogy nemcsak kiváltságos helyzetű, de hasznossá is válik, ha beilleszkedik a világ titkos logikájába. A Securitate „csábító” ereje abban rejlett, hogy valamiféle értelmet adott a beszervezettnek, „hazafias” küldetéssel bízva meg.

Némiképp ugyanez a helyzet azokkal a zaklatott nőkkel, akik osztják azt uralkodó nézetet, hogy az a fontos, ha társasági, mindig elérhető ember vagy, hogy a feltétlen „rokonszenvesség” társadalmi érték, hogy nyitottnak kell mutatkoznod bármilyen tapasztalatra és nem utolsó sorban, hogy feltétlenül „szexinek” kell lenned. A „szexiség” annyira széles körben elfogadott vitathatatlan érték lett, hogy ez a szó már rég túllépett a szigorúan vett nemiségen, bármire alkalmazható pozitív szuperlatívusszá vált. A választási lista, a menü, a diskurzus, a gépkocsi, a bér és minden más is „szexi” lehet, ha vonzónak tűnik. A kifejezés bekerült a gyermekek szókincsébe is, hiszen már mintha mindent áthatna egy generikus szexualitás.

Márpedig ebben rejlik a helyzet rejtett botrányossága, a társadalmi életnek ebben a túlzott szexualizálásában,

mely a legfelháborítóbb „tranzakciók” számára jelent kedvező környezetet. A zaklatásnak a kötelező csábításnak, a kirívó szexualitásnak ebbe a játékába zárt áldozatai úgy érzik, hogy „nincs választásuk” és hogy végül a beleegyezés az egyetlen lehetőség. Minden helyzetben vannak egyéni vétkességek és felelősségek, de fontos látnunk, hogy a társadalmi nyelvezet az, mely elaltatja az áldozat gyanakvását és védtelenül hagyja az aljassággal szemben. Sok áldozat nem a társadalom erkölcsi ítéletétől félt (legalábbis Hollywoodban ettől nem kellett tartani), hanem fordítva, azért ment bele a tranzakcióba, hogy ne tűnjön nevetségesnek, inadekvátnak, „premodernnek” és olyannak, akiben nincs meg a savoir faire. És aztán a belső megérzésük dacára hosszú ideig hallgattak, hogy fenntartsák azt az előfeltevésüket, hogy ugyanabban a fesztelen és libertariánus kultúrában vesznek részt.

Nem tudjuk, hogy ez a kampány végül hova vezet majd. De ahogy az már most látszik (egyes helyeken már szigorúbb törvényeket terveznek a szexuális zaklatás ellen), fennáll annak a veszélye, hogy csak a hatásokat kezelik, míg az okok érintetlenül maradnak.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.