// 2026. november 12., csütörtök // Jónás, Renátó
Akik soha nem adták fel az otthonra találás reményét (1. rész)
// HIRDETÉS
Cikksorozatunkban székely sorsokat elevenítünk fel Madéfalvától Bukovináig, Hadikfalvától Szatmárig, Bácskától a Völgységig.
A szabadságukhoz és a katolikus hitükhöz ragaszkodó, a zsarnokoskodást nehezen tűrő székelyek az idők során elégedetlenségük legszembetűnőbb bizonyítékát akkor adták, amikor felszedték holmijukat, és bizonytalanná vált helyzetükből továbbálltak. Napjainkban önként teszik ezt, és keresnek jobb megélhetést külföldön, de volt idő, amikor a kényszer hatására hagyták el szülőföldjüket. A történelem folyamán hol az osztrákok, hol a románok vagy a szerbek üldözték idegen földre a székelységből kiszakadó népcsoportokat, a madéfalvi veszedelem miatt Moldvába, majd onnan Bukovinába csángáló, később kétszer is áttelepített székely családokat.
Az újrakezdések népe
Az öt bukovinai székely falu történetével már gyermekkoromban megismerkedtem a családi anekdoták révén, apai nagymamám ugyanis Hadikfalváról származott, ahonnan 1930-ban az általános szegénység és a megművelhető föld hiányában jöttek el, és telepedtek le a Szatmár megyei Halmiban. Sokat mesélt a bukovinai élet és a hatévesen átélt vándorlás viszontagságairól, de arról is, hogyan tartották a kapcsolatot az időközben Bácskába telepített rokonsággal. Mindezek a történetek beleivódtak az emlékezetembe, de csak felnőttként fogalmazódott meg bennem a gondolat: ideje jobban megismerni a bukovinai székelyek alig több mint 250 éves, újrakezdésekben és válaszutakban bőséges történelmét.
A bukovinai székelység múltjának megismerésében megannyi könyv és visszaemlékezés segít, a Sára Sándor rendező-operatőr nevével fémjelzett Sír az út előttem... című 1987-ben készült
">dokumentumfilmben például a székely exodus túlélői mesélnek nem mindennapi sorsukról. Úgy tűnhet, hogy a témában már mindent megírtak vagy elmondtak, amit lehetett, de még így is kevesen ismerik ezeket a történeteket Erdélyben.
Bár jelen írásnak nem célja a bukovinai székely kirajzásokhoz, illetve kitelepítésekhez vezető történeti események értelmezése, ahhoz, hogy a bukovinai leszármazottak jelenlegi helyzetét, illetve a népcsoport fennmaradt tárgyi és szellemi értékeit megismerjük, elkerülhetetlen a történelmi keret ismertetése.
A székely exodus kezdetei
A bukovinai székelyek kálváriája akkor kezdődött, amikor erőszakba fordult Mária Terézia erdélyi határőrszervezése, és sokan inkább Moldvába menekültek a sorozás elől. A tömeges kivándorlás gyújtópontja az 1764. január 7-én történt mészárlás, amikor mintegy 200 székelyt öltek meg. Ezt madéfalvi veszedelemként tartja számon a történetírás. A kivándorlást felgyorsította a Csíkországot sújtó nincstelenség és a földek átmeneti terméketlensége is. A székelyek nem voltak hajlandóak adót fizetni és határőrszolgálatot is teljesíteni, miközben családjuk éhezett.
Német nyelvű térkép Bukovináról | Fotó: Wikipedia.ro
Miután 1774-ben Bukovina osztrák-magyar fennhatóság alá került, megkezdődött a terület betelepítése. II. József császár gróf Hadik Andrást bízta meg a Moldvába menekült székelyek haza-, majd Bukovinába vonzásával. Az első két falu, Fogadjisten és Istensegíts 1776-ban, Hadikfalva és Józseffalva 1785-ben, Andrásfalva pedig 1786-ban alakult. Ingyen házhelyet és szántóföldet, öt évnyi adómentességet, valamint némi pénzsegélyt kaptak az öt falut benépesítő székelyek. A telepesek többsége Csík és Háromszék környékéről származott, azonban voltak dunántúliak és alföldiek is köztük.
Otthonteremtés a bükkerdők földjén
Bukovina (jelentése: bükkös) a Kárpátok északi lejtőjén, Galícia, a Prut, Moldva, Erdély és Máramaros között elterülő, mintegy 10 500 négyzetkilométernyi terület. Sajátos földrajzi fekvéséből adódóan mindig valamelyik szomszédos birodalom fennhatósága alatt létezett, Mátyás idejében például a magyar királyság része volt. A bukovinai székelyek érkezésekor még gyéren lakott terület volt, velük párhuzamosan zsidók, örmények, görögök és cigányok érkeztek a területre.
A betelepedéskor még elegendőnek hitt földmennyiség az évtizedek folyamán felaprózódott. Mivel Bukovina éghajlata nagyon szeszélyes, a tél akár öt hónapig is eltartott, a földek megművelése nehézkes volt. A kolerajárványok és gyermekbetegségek ellenére az öt székely falu túlnépesedett: gyakori volt a tíz vagy ennél is több gyermek a családokban. A hegyek és folyók közé beékelődött lakosságnak nem volt lehetősége arra, hogy új területeket műveljen meg.
A Domokos család Hadikfalván | Fotó: bukovina.hu
1882-ben a Bécsbe utazott küldöttség kérvényezte a bukovinai székelyek hazatelepítését Székelyföldre, de óhajuk nem került meghallgatásra. Ezt követően megkezdődnek a kirajzások: több ezren vándorolnak az Al-Dunára, majd az Arad melletti Gyorokra (1883), később pedig Dévára (1888) és Vajdahunyadra (1892). A 20. század elején is folytatódott a folyamat: Marosludasra (1905), Sztrigyszentgyörgyre és Csernakeresztúrra (1910) költöznek át tömegesen a székely családok. Sőt egyre messzebb kerülnek, még Dél-Amerikában és Kanadában is létesültek székely falvak a kirajzások következtében.
A túlélésre berendezkedve
Az első világháború nem hozott semmi jót a bukovinai székelység, akárcsak Erdély népe számára. A katonák azt tettek, amit csak akartak. Trianon után az új román nemzetállam alá rendelt országrészben megszüntették a magyar nyelvű oktatást. Egyedül az andrásfalvi református egyházi iskola maradhatott meg magyar tannyelvűnek.
A Bukovinába delegált tanítók nem tudtak magyarul, a gyerekek nem tudtak románul. A magyar könyveket elégették, egyedül a szent könyvekhez nem nyúltak. Az anyakönyvvezetők elrománosították a magyar neveket, ezért – ahogyan a családfakutatók által megszerzett anyakönyvek is tanúsítják – németes és latinos neveket választottak a szülők. Idővel azt is betiltották, hogy az utcán magyarul beszéljenek a lakosok.
Gáspár Simon, Kakas Antal és Palkó Anna családja Istensegítsen 1941-ben | Fotó: bukovina.hu
1925 körül olyan településeken kerestek menedéket a bukovinai székelyek, ahol tömbmagyarság élt. Így sokan költöztek át – többek között – Szatmár megyei falvakba is, köztük Halmiba, ahol őseim is letelepedtek. Két ház és a hozzájuk tartozó telek maradt utánuk: ezeket a Bukovinában maradó ükszüleim halála után kisajátították a betelepülő románok. Dédapám 1930-ban az egyik fiúgyermekkel, két lóval és a megpakolt szekérrel indult útnak a Kárpátokon keresztül Halmi felé, míg a várandós dédanyám a többi gyermekkel Csernovicon (ma Ukrajnához tartozik) vonatra szálltak.
Nagyanyám ekkor hatéves volt, a hátán cipelte kétéves testvérét. Elmondása szerint a kitelepedések során egyedül a papok törődtek azzal, hogy megoldják a bukovinai székelyek ellehetetlenített helyzetét. Folyamatosan érdeklődtek, hol üresedtek meg birtokok, ahová beköltözhetnek a lassan földönfutóvá váló családok.
Bácskai évek
1939-ben, amikor Józseffalva teljesen leégett, és a házakat újra kellett építeni – ez Kós Károly személyes felügyelete alatt történt –, ismét felmerült a bukovinai székelyek hazaköltöztetése. Dr. Németh Kálmán józseffalvi plébános közbenjárására a magyar kormány napirendjére tűzte a kérdést. Egyre sürgetőbbé vált a megoldás, hiszen a román vasgárdisták időközben módszeresen verték és öldösték a bukovinai zsidóságot, a székelyek attól tartottak, hogy ők is sorra kerülnek. Még az is szóba került, hogy az öt székely falu lakosságát Horthy Miklós kormányzó kenderesi birtokára és környékére költöztessék.
Bethlehemezés Bácskában | Fotó: bukovina.hu
Miután 1941-ben a délvidéki Bácskát visszacsatolták Magyarországhoz, és a magyar honvédség bevonulásakor a délszláv kormányok által betelepített szerb dobrovoljácokat elüldözték házaikból, kézenfekvőnek tűnt, hogy ide költöztessék a bukovinai székelyeket. Ekkor még nem tudhatták, hogy pár éven belül ismét menekülniük kell.
Az áttelepítés menetéről egyébként kétoldalú magyar-román egyeztetések kezdődtek: a román fél ragaszkodott ahhoz, hogy a kitelepülőket nem költöztethetik a Magyarországhoz csatolt Észak-Erdélybe. A magyar kormány összeírta az öt faluban maradt ingatlanok értékét (40 millió pengőt), melyet Románia köteles lett volna megtéríteni – ahogy a németek esetében is történt –, de nincs nyoma annak, hogy erre sor került volna.
Az ingóságokat (gazdasági felszerelések, haszonállatok, stb.) Bukovinában tették pénzzé a hosszú útra készülő székelyek. Asztalokból eszkábáltak ládákat, és abba helyezték el a házi szerszámokat, a ruha- és ágyneműket, valamint templomi felszereléseiket a plébániai anyakönyvekkel együtt.
Bukovinai székelyek a nagyváradi állomáson | Bognóczky Géza lelkipásztor felvétele
A nagyvárosok állomásain bőséges élelemmel látták el és Isten hozott, magyar testvér! feliratokkal fogadták őket. Szegeden kisebb csoportokra osztották, és Bácska különböző településeire – Szabadka, Topolya, Újvidék és Zombor környékére, összesen 28 településre – szórták szét a székely telepeseket. Kalapból húzták ki, hogy ki hova költözzön. A tűzhelyen még meleg volt a szerb lakók által megfőzött leves, a falak pedig vérnyomokkal voltak tele, amikor a bukovinaiak beköltöztek. És ez nem jelentett semmi jót.
Újra menekülni kell
A kezdeti bizakodást rövid időn belül felváltotta a félelem: a szerbek gyakran rajtaütöttek a székelyek által elfoglalt településeken és házakon, majd 1944 októberében, amikor a háború a magyarok számára kedvezőtlen fordulatot vett, a magyar hatóságok kiadták a parancsot a menekülésre. Egy éjszaka alatt újra pakolniuk kellett, hogy gyalogosan – az öregek és a gyerekek szekérrel – újra útra keljenek.
A túlélők elmondása szerint a szerbek egészen Bajáig üldözték a menekülőket, akik a háború befejeztéig a Dunántúlon húzták meg magukat. 1945 tavaszán Bonyhádon kezdődik meg az immáron végleges telepítés: Tolna megyében 28, Baranya megyében 7, Bács-Kiskun megyében 3 településen helyezték el őket a háborús bűnösöknek kikiáltott német lakosok házaiban. Több faluban szinte teljes lakosságcsere ment végbe, az addig túlnyomórészt német lakosságot székelyek váltják.
Harangszentelés | Bognóczky Géza lelkipásztor felvétele 1942. július 17-én
Bár nem „haza” kerültek, hiszen az „anyaországot” a Székelyföld jelentette a számukra, idővel mégis otthonra leltek. A leszármazottak azóta is őrzik a bukovinai székely hagyományokat, a táncokat és népdalokat, a meséket, évről évre összegyűlnek, alkalomadtán pedig vissza-visszatérnek Bukovinába, ahol már csak a gazos temetőkben maradt nyoma a magyar múltnak.
Hogyan sikerült beilleszkedniük a bukovinai székelyeknek a Völgységben? Miként őrizték meg tárgyi és szellemi értékeiket? Milyen életet élnek napjainkban leszármazottaik? Mi maradt Bukovinában? A cikksorozat további részeiben mindezekre a kérdésekre részletesen is kitérek.
// HIRDETÉS
Különvélemény
A vörös csillagtól a Cosa Nostráig: a román politika dicstelen evolúciója
Varga László Edgár
A PSD ismét megkaparintotta nagy nehezen a hatalmat, de a háttérben már készülődik a disznófejes AUR.
A mémek terjedése gyorsabb, mint a rendőrség – a besztercei iskolai késelés tanulságai
Sánta Miriám
Sokszor a legrosszabb kérdéseket tesszük fel, amikor kiskorú bűnöző bukkan fel. Mit árul el rólunk a tehetetlenség?
// HIRDETÉS
Nagyítás
Söprik a kolozsvári utcát, avagy a kincses város központi ékkövének kálváriája
Szántai János
Kolozsvár történelmi legközpontját szépen felújították. Viszont van az a por, az a sár a Farkas utcában, meg az, hogy a mi végeinken irtó nehéz valamit jól megcsinálni. Vagy befejezni. Jóvanazúgy! Pedig nincs.
Miért emlegetik még mindig a székelyek Csaba királyfit, ha fejüket az ár, jaj, százszor elborítja?
Sólyom István
A Csaba-mítosz végső formájának kialakulásában a tanult elit játszotta a döntő szerepet. Kolozsváron mutatták be Hermann Gusztáv Mihály történész A székely eredetmítosz című könyvét.
// HIRDETÉS
