Madrid saját maga gyújtja meg az elszakadás kanócát

Európa újabb lőporos hordója, Katalónia a levegőbe repült. A normális körülmények között szinte biztosan kudarcra ítélt függetlenségi népszavazás

a madridi kormány aránytalan reakciójával keresztes háborúvá változott.

A nemzetközi televíziók által Katalóniából sugárzott képes erőteljesek voltak: az állig felfegyverzett spanyol rendőrségről, amint nőket ver, kizárólag vörös rózsákkal felfegyverkezett szavazókat bántalmaz, épületekbe hatol be erőszakkal, urnákat és szavazólapokat rabol el. Záporozó gumilövedékekről, gumibotesőről, betört ablakokról. Az utcákon álló felháborodott emberekről, akik a francia forradalomról, az egyesült államokbeli rabszolgaság eltörléséért vagy a nők szavazójogáért indult mozgalmakról beszélnek és arról, hogy mindezekhez törvényeket kellett sérteni. Fontos részlet: a helyi rendőrség a népszavazás híveinek oldalára állt. Bár egyértelműen utasítást kaptak a beavatkozásra, nem tették meg. A 2.300 szavazókörből 319-et zártak be erőszakkal és több mint 800 embert sebesítettek meg a Guardia Civillel (a Madrid által küldött erőkkel) történt összeütközésekben.

Tehát, amit az egész világ láthatott a képernyőkön és ami megmarad az emlékezetben:

a spanyol rendőrség erőszakkal hiúsította meg az alapvető demokratikus gyakorlatot, a szavazást.

Az, hogy valójában mennyire volt törvényes ez a szavazás, mennyire legitim az eredménye, már nem igazán számít azután, hogy az imázs terén Madrid Barcelona javára elvesztette a háborút. A központ már a szavazás előtt is számtalan lépést tett: letartóztatott több tucatnyi katalán hivatalosságot, elkobozta a szavazólapokat és a katalán költségvetést, fenyegetőzött, alkotmánysértővé nyilvánította a népszavazást. Semmiképpen sem volt szükség erőszakos fellépésre.

Rögtön a szavazás után, bár még minden rendkívül zavaros volt (mind az eredmények, mind a szavazás következményei), a felek mindegyike győztessé nyilvánította magát és áldozati szerepben mutatkozott a tévékamerák előtt. A spanyol központi kormány azzal vádolta a szeparatista katalán kormányt, hogy felelőtlen volt, amikor a spanyol törvény megsértésére bátorította választóit és kihirdette, hogy sikerült meghiúsítania a népszavazást. A másik fél, a katalán kormány azt állítja, hogy a szavazókörök háromnegyedében megtörtént a szavazás, tehát érvényes, és azzal vádolja a központi kormányt, hogy indokolatlanul és felelőtlenül alkalmazott erőszakot a békés választók megállítása céljából.

Egy bizonyos pontig elmondható, hogy mindkét fél győzött,

mert mindkét fél a konfrontálást kereste: az elszakadáspárti kormány azért, hogy még több katalánt fordíthasson Madrid ellen és megerősítse hatalmát, de a katalán függetlenség több évszázados ügyét is, míg Madridnak azt kellett bizonyítania, hogy képes ellenőrzés alatt tartani saját területét. Ennek ellenére hosszú távon az összes spanyol veszített: a politikai párbeszéd útja egész idő alatt zárva volt.

A közeljövőben pedig valószínűleg így is marad. A katalán hatóságok szerint (mert Madrid szemszögéből nézve nem is volt semmilyen szavazás), annak a 40 százaléknyi katalánnak a 90 százaléka, akinek mégis sikerült voksolnia, a függetlenség mellett döntött. A dolgok jogilag zavarosak. Nemcsak a népszavazás ellentétes Spanyolország alkotmányával, mely kimondja az ország oszthatatlanságát, de lezajlásának módja is számtalan kérdést vet fel legitimitását illetően. Elsősorban azért, mert a katalán hatóságok már eleve úgy döntöttek, hogy nem számít, elérik-e az 50% + 1 fős jelenléti arányt, vagy sem. Aztán azért, mert a szervezők magánnyomdákban készült szavazólapokra alapoztak és a szavazás napján is megváltoztatták a szabályokat, arra kérve azokat, akiknek nem sikerül szavazniuk egy spanyol rendőrség által lezárt szavazókörben, menjenek egy még nyitva levőhöz. Sőt, ezt úgy is megtehették, hogy nem regisztálták magukat a kérdéses szavazókörben.

Ezt az óriási szürke övezetet most a brutális beavatkozás legitimálta és könnyebben védhetőbbé tette.

Normális esetben, ahogy azt a felmérések mutatták, a katalánoknak kevesebb mint fele támogatta volna a függetlenséget. 80 százalékuk normális esetben csak azt akarta tudni, hogy még mindig rendelkeznek ezzel a joggal: a vélemény demokratikus kifejezésével. Normális esetben elképzelhető, hogy a részvétel nem haladta volna meg a 40 százalékot (ahogy az három évvel ezelőtt történt), megfosztva a népszavazást a tényleges legitimitásától. De a központ fenyegetőzései és erőszakos beavatkozása arra kényszerítette a katalánokat, hogy úgy véljék, sokkal több forog kockán, mint egy függetlenségi álom és hogy mostantól kezdve össze kell fogniuk a „diktatúra” ellen. Madrid egyik napról a másikra a kiegyensúlyozottabb álláspontra helyezkedők számára is halálos ellenséggé vált.

Miközben két évvel ezelőtt, békés körülmények között, 37 százalék szavazott, most pedig a központ fenyegetőzései és az odaküldött rendőrség erőszakos fellépése ellenére még többen – 42,3 százalék – jelentek meg, egyértelmű a hatóságnak üzent dac. Barcelona azt ígéri, hogy néhány napon belül kikiáltja Katalónia függetlenségét.

És mostantól kezdve már sokkal nehezebben hátrálhat meg,

még akkor is, ha eredetileg csak fokozott autonómiát akart elérni. Az erőszakos fellépés gyakorlatilag arra kötelezi az elszakadáspárti kormányt, hogy kihirdesse az ígért függetlenséget, kilépve egy velük erőszakosan bánó országból. Erőszakos fellépésével a Rajoy-kormány nemcsak radikalizálta a katalánok álláspontját, de úgy tűnik, elszakadt a valóságtól, amikor a „rendőrség profizmusát” védte, amikor az egész világ látta a nemzetközi televíziók által sugárzott, brutalitással teli képeket. Spanyolország végül elbukta a demokrácia Franco diktatúrájának bukása óta felmerült legfontosabb tesztjét.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.