A katalán válságot követő nagy hallgatás

Úgy tűnik, hogy a spanyol tartományban, Katalóniában vasárnap lezajlott erőszakos események nemcsak a spanyol politikusok óvatlanságát fejezik ki – akár legalistákról, akár autonomistákról van szó –, hanem a demokrácia igazi válságát.

Van egy gátlás, egy percepcióbeli korlát, mely általában véve megakadályozza a románokat abban, hogy reagáljanak a vasárnapi (október 1-i – a szerk.) katalóniai eseményekre. Évekkel ezelőtt

Románia és Spanyolország azon kevés ország közé tartozott, melyek nem ismerték el Koszovó tartomány függetlenségét,

mert egy tartomány elszakadása mindkettő számára – más-más módon – a saját állami egységére irányuló fenyegetésnek tűnt. De ha egy pillanatra zárójelbe tesszük a románok régebb óta tartó szorongását, nem maradhat előttünk észrevétlen, hogy maga a demokrácia szenvedett el most súlyos csapást. Komoly kérdéseket vet fel a több száz sebesült, akik közül egyesek súlyos állapotban vannak, a spanyol nemzeti rendőrség hihetetlen erőszakos cselekményei egy tökéletesen békés lakosság ellen.

Különben az európai politikai vezetők, valamint a brüsszeli hatóságok hallgatása sokkal inkább a tanácstalanság jele.

Igaz, volt néhány reakció, de ezek – mint minden kivétel – csak a szabályt voltak képesek megerősíteni. Reagált Belgium kormányfője, Charles Michel („Az erőszak sohasem lehet válasz”), mint ahogy egy másik nemzettársa is, Guy Verhostadt, akinek már nincsenek kormányzati tisztségei, de energikus motorja az Európai Parlament liberális frakciójának (ALDE). Az ALDE vezetője kifejezte sajnálkozását a spanyolországi történések miatt, mindkét felet hibáztatva, az egyiket egy Alkotmánybíróság által betiltott népszavazás kiírásáért, a másikat az aránytalan erőszakért. Csakhogy a madridi kormány elítélése – még ha félszájjal történne is – problémás lenne az európai vezetők számára, mert ez az összes polgári engedetlenségi mozgalmat bátorítaná. Következésképpen inkább hallgatnak. Mely hallgatás éppen azt tükrözi, hogy nehéz olyat mondani, ami ne hangzana kettős mérceként.

Ki tagadhatná, hogy a demokrácia az a keret, mely lehetővé teszi a nép óhajainak kielégítését?

Minden szabadságjogot a demokrácia nevében követelnek, a világ összes tekintélyelvű kormányát azzal vádolták és vádolják, hogy ellenállnak saját népeik természetes törekvéseinek. Az amerikai csapatok az iraki nép felszabadításával és a demokrácia világszintű terjesztésével indokolták iraki beavatkozásukat. Francis Fukuyama ebben a – szerinte megakadályozhatatlan – folyamatban már a történelem végét képzelte bele. Ennek fényében a katalánok függetlenségvágya egyszerűen demokratikus, tekintettel arra, hogy ez egy nagyjából 7 millió emberből álló nép őszinte és békésen kifejezett törekvése.

Másrészről a demokráciát olyan politikai rendszerként határozzák meg, melyben a törvényé a hatalom (rule of law), vagy kevésbé pontos kifejezésekkel a demokrácia a „jogállam”. Márpedig október 1-én nemcsak a rendőrség és a szavazni akaró polgárok összeütközésének voltunk tanúi, hanem talán főleg a „jogállam” és a „népi törekvések” összeütközésének. Spanyolországban a liberális demokrácia mára már önmagát cáfolja.

Már régóta szó van a demokrácia válságáról

és a téma olyan réginek tűnik, hogy egyesek egyszerűen időszerűtlennek tarthatják. A múlt század 70-es éveinek elején, például, a Trilaterális Bizottság (AEÁ, Európa, Japán) megrendelt egy jelentést a demokráciáról, melyet Michel J. Crozier, Samuel P. Huntington és Jōji Watanuki állított össze. A több mint sokatmondó The Crisis of Democracy című jelentést a Trilaterális akkori igazgatója, Zbigniew Brzezinski bevezetőjével jelentették meg, aki azon sajnálkozott, hogy a nyugati világ akkori hangulata ahhoz az időszakához hasonlított, amikor megjelent Oswald Spengler A nyugat alkonya című műve.

A jelentés elsősorban azokat a nehézségeket leltározta fel, melyek a demokráciák kormányzásában jelentkeztek a rendszert vitató mozgalmak 60-as évekbeli robbanásszerű megjelenése nyomán, a hagyományos intézmények felbomlásának kellős közepén és a tekintély bármilyen formájának meggyengülése korszakában. Ennek ellenére a dokumentum inkább bátorítás kívánt lenni és válasz a kommunistáknak, akik folyamatosan a „kapitalizmus általános válságát” harangozták be. Brzezinski összefoglalása szerint, a jelentéskészítők arra a következtetésre jutottak, hogy „a demokráciák akkor mutatják meg, mire képesek valójában, ha érzékenynek bizonyulnak majd a szabadság és felelősség közötti kifinomult kapcsolatra”.

A 70-es évekbeli jelentés mind diagnózisát, mind a globális elitek számár nyújtott iránymutatást illetően is sok tekintetben továbbra releváns marad, és ezért jogos ideiglenesen átvennünk a fogalmait. Következésképpen

miként értelmezhetnénk a spanyolországi helyzetet a „szabadság” és a „felelősség” fogalmaival?

Kérdés: Rendelkezik a katalán nép azzal a szabadsággal, hogy döntsön a saját sorsáról? Válasz: Igen, de a felelősség korlátain belül. Kérdés: Mivel, vagy kivel szembeni ez a felelősség?

Könnyen belátható, hogy ez utóbbi kérdésre már nem lehet ugyanolyan könnyen válaszolni. Valóban, mivel szemben kellene a katalánoknak felelőseknek érezniük magukat? Az egész spanyol nemzettel szemben? Ez a válasz sok évtizeddel ezelőtt talán teljes mértékben érvényesnek tűnhetne, de a legutóbbi fejlemények és az európai egyesülés híveinek nemzetellenes diskurzusa hatásaként ezt már nem lehet elmondani. A nemzeti ethosz teret vesztett és határozottan elítélik bárhol, ahol még megpróbálna megjelenni.

Ennek bizonyítéka az a valóságos sortűz, aminek Magyarország és Lengyelország Brüsszel részéről ki van téve.

Következésképpen megbocsáthatatlan kettős mércének tűnhetne arról a felelősségről beszélni, amivel a katalánok tartoznak a spanyol nemzetnek. És ezért az összes jelentős európai vezető inkább hallgat. Nagy-Britanniában – különben – még nyilvánvalóbb volt, hogy Skócia szeparatista szándékai szoros kapcsolatban állnak az angolok általános irányultságával ellentétes európai törekvésekkel.

Végül nem a katalánokat akarjuk védelmünkbe venni (vagy elítélni), csak arra a nehéz helyzetre kívántunk rámutatni, melyben vagyunk, és melyet már nem lehet a szabadság és felelősség közötti egyszerű képlettel megoldani, ahogy azt Brzezinski 40 évvel ezelőtt hitte.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.