A Katalónia függetlenségéért küzdők kinyitják a polgárháborús emlékek halálos dobozát

Carles Puigdemont katalán kormányfő a Süddeutsche Zeitung által közölt interjújában új és óriási potenciálisan veszélyes fejleményekkel teli irányba vitte el a katalóniai politikai válságról szóló vitát. Azt mondta, hogy pártja a Franco által a polgárháborúban legyőzött spanyol köztársaság közvetlen örököse és a Madridban most hatalmon lévő párt a francóista gyökerekre emlékeztet. 

„Jelenlegi kormányunk a Franco seregei által a polgárháborúban legyőzött spanyol köztársaság hagyományát képviseli…

Nem felejtettük el, hogy abban a korszakban politikai elitünk egy részét meggyilkolták, másik részét pedig száműzetésbe kényszerítették. A Néppárt gyökereit is ismerjük, mely most megakadályozná a reformot: Franco partizánjainak egy csoportjából jött létre” – állítja Puigdemont a Spanyolországban most hatalmon lévő Néppárt előéletére utalva, mely a Népi Szövetség örököse, melyet a francóista rezsim volt magas rangú vezetői hoztak létre Franco halála után.

Annak érdekében, hogy pontosan felmérhessük ennek az üzenetnek a hatását, idézzük fel egy olyan tragikus történelem néhány momentumát, mely nyílt, teljesen soha be nem gyógyuló sebként maradt hátra és melyet most újra felnyitott a katalán függetlenségpártiak vezetője.

Néhány pontosan meghatározható dologra utal. Először is

felidézi az 1939. január 26-án kezdődött „Nagy Exodust”, amikor Barcelonát megszállták Franco csapatai.

Ezt a civil lakosság masszív exodusa követte, akikhez néhány ezer harcos is csatlakozott a köztársasági erőkből (ezek közül sokan a Nemzetközi Dandárok tagjai voltak), akik a francia határ felé menekültek. Ez a nagyon gyorsan és teljes fejetlenséggel zajló visszavonulás – La Retirada – azzal járt, hogy a lakosság masszív csoportja (nagyjából félmillió ember) azonnal Franciaországba akart jutni. Az akkor a radikális Daladier által vezetett francia kormány végül a határok megnyitása mellett döntött (1939. január 28-án), de csak a polgári lakosság előtt és csak a nemzetközi közvélemény nyomására nyitotta meg február 5-én a volt harcoló csapatok előtt is. Pontosabban az 1939. január 28–február 13. időszakban 476.000 – polgári és katonai – menekült lépte át a francia határt. Attól kezdve és erre alapozva alakult ki egy valóságos katalán diaszpóra az egész világon szétszóródva, mely ma is nagyon aktív és egységes, nagy hévvel támogatja a függetlenségpárti kormány követeléseit.

Másodsorban a katalán vezető mostani üzenete, mellyel megpróbálja

a francóizmus utódpártjából álló központi kormányra és a köztársasági hagyományokat képviselő katalóniai emberekre felosztani Spanyolországot,

a „spanyol polgárháború nemzetköziesítésének” emlékét idézi fel. Amikor Francót a náci Németország és a fasiszta Olaszország, míg a köztársaságiakat a kommunista internacionálé csapatai támogatták.

Olaszország szerényen indított, 1936-ban csak tíz bombázót küldött, de Mussolini hamarosan a beavatkozás mértékének növelése mellett döntött, miután Franco csapatai vereséget szenvedtek a Madrid ellen indított ostromban. Olaszország így több mint 700 repülőt és 950 tankot küldött, egy 50.000 főből álló önkéntes hadtestet (CVT) is felállítva. Franco 1936. július 22-én kér segítséget Hitlertől. Canaris admirális októberben egy különleges légiegység (Condor Légió) felállítását javasolta 10.000 katonából és német parancsnokság alatt. A Salazar által vezetett Portugália is besegített egy 20.000 fős egységgel (Viriates). Ezen kívül részt vett a St. Patrick Légió 600 ír katonája, valamint a Spanyol Légióba (le Tercio) integrált Bandera Jeanne d’Arc-ot alkotó 500 francia, belga és svájci is. Romániából a Vasgárda 8 tagja vett részt Franco nacionalista csapatai oldalán.

A köztársaságpártiak oldalán a „Nemzetközi Brigádok” tagjai harcoltak (30-35.000 fő több mint 30 országból, köztük néhány száz román is), a Kommintern foglalkozott a toborzással és a Spanyolországba szállítással. A harcokban elsőként résztvevő XI. Brigád november 7-én érkezett meg Madridba. A Szovjetunió is belekezdett a masszív támogatásba, ami a fekete-tengeri orosz kikötőkből induló hajókon érkezett meg Spanyolországba páncélosok, teherautók, repülőgépek és tüzérségi egységek formájában, ezen kívül pedig jelentős számú repülő alkotta a köztársaságiak légi erejének legfontosabb részét. Megemlítendő, hogy a Romániai Kommunista Pártot az Ana Pauker Dandár képviselte, melynek Petre Borilă volt a politikai komiszárja.

A Katalónia függetlenségéért küzdők vezetőjének mostani nyilatkozataiban van még egy üzenet, amikor

a Franco-csapatok győzelmét követő iszonyatos zaklatásokra, vérengzésekre és üldözésekre emlékeztet.

Annak felvetésével, hogy ilyenfajta megmozdulásokra most is sor kerülhet a központ kormány válasza nyomán, mely – mint tudják – bejelentette, hogy „minden rendelkezésére álló eszközt” felhasznál az október 1-i népszavazás megakadályozására, azzal a nyílt fenyegetéssel kezdve, hogy letartóztatnak minden polgármestert, aki megengedi a szavazókörök felállítását…

Ez vajon a feszültségek akár nyílt konfliktushoz is elvezető jövőbeni eszkalálódásának jele? Vajon tényleg valós fenyegetés a polgárháború, vagy legalábbis egy olyan időszak kezdetének lehetősége, amilyen már korábban is véressé tette Baszkföld közelmúltját az ETA időszakában? Erre, sajnos, nincs egyértelmű válasz. Mégpedig azért, mert íme, lehetetlen előrelátni egy olyan lépés minden következményét, mint amilyen

egy autonómiáról szóló népszavazás egyoldalú kiírása egy magát az alkotmányában egységes egészként meghatározó országban.

És főleg olyan politikai vezetők mellett, akik – pontosan úgy, mint most Carles Puigdemont – a végső érveket kezdik bevetni, melyek a történelem különféle momentumait megterhelő halálról, szélsőséges intoleranciáról, rombolásokról és üldözésekről szóló emlékek halálos dobozában találhatók.

Végső soron ez azt jelenti, hogy az európai projekt éppen a legértékesebb dimenziójában vallhat kudarcot, vagyis abban a mentalitásváltásban, amit az EU-tagországokban élő népekben akart létrehozni, éppen a második világháború által képviselt kataklizmára adott alapvető reakcióként, mely szörnyűségnek a spanyolországi polgárháború is integráns része. Egy ilyenfajta diskurzus megjelenése, legalábbis az én szemszögemből nézve, nemcsak önmagában rendkívül súlyos a Katalónia régió és Spanyolország közötti jövőbeni kapcsolatokra gyakorolt közvetlen hatása miatt, de amiatt a „hógolyó-hatás” miatt is, amit Európában okozhat. Ha ilyen érvekhez nyúlhatnak egy autonómiáról szóló politikai csatározásban, akkor – a halálos doboz megnyitásával –

Európa sok más térségében is lángra kaphat az összes történelmi ellenségeskedés.

Talán ezen kellene nagyon komolyan elgondolkodniuk azoknak, akik – kisszerű politikai számításokból – nálunk is még mindig megpróbálják minimalizálni egy ilyenfajta jelenség valódi veszélyét, melyet szenvedéllyel táplálnak azok, akik azt szeretnék, ha Európa átmenne egy önmagába roskadási folyamaton, melyből aztán új állami formációk kelhetnének ki, a „tiltott népeké”, amilyen most Katalónia.

Végül engedjék meg, hogy Noam Chomskyt idézzem: „Nem kellene lebecsülnünk egyes jól irányított propagandarendszerek képességét arra, hogy irracionális, gyilkos és öngyilkos viselkedésre bírják rá az embereket.” Így van. Az a gond, hogy mintha ez senkit sem érdekelne.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.