A belélegzett „levegőnk”

Természetesen üdvözlendő a környezetünk egészsége iránti egyre növekvő bolygószintű elvárás. Tudnunk kell, milyen levegőt lélegzünk be, milyen vizet iszunk, milyen „természetes” termékeket eszünk, milyen globális forrásokat veszélyeztetünk, miként befolyásol bennünket mindennapi életünk légköre és miként tudjuk mi magunk is befolyásolni ezt a légkört.

Röviden, üdvözlendő bármilyen foglalkozás a környezetvédelemmel, még akkor is, ha egyes „militánsok” retorikai túlkapásai miatt néha jól jövedelmező, de vitatható ideologizálásokat is tapasztalhatunk…

Ám amit szem elől tévesztünk: az

a „légkör”, melynek hatása alatt az életünket töltjük,

nemcsak a (számos fogyasztói gondatlanságunk miatt, sajnos, hátrányosan érintett) természeti „adottságot” foglalja magát, hanem a beszédmódunkkal, erkölcseinkkel, nyilvános viselkedésünkkel, társadalmi szabályainkkal (vagy szabálytalanságainkkal) mi magunk által létrehozott „felépítményt”. Nemcsak a bolygót körbevevő levegőt lélegezzük be, hanem annak a polisznak, annak a közösségnek a „levegőjét” is, melyben élünk. Ezt a „levegőt” nem a bolygó fizikai légköre szolgáltatja, hanem politikusok, újságírók, tanárok, művészek, szomszédok, mindenhol jelenlévő bőbeszédű kommentátorok, más szóval a polgártársaink, a mi „világunk”. Nem úgy tűnik, mintha túlságosan aggasztana bennünket ennek a területnek a „szennyezettsége”, közéletünk toxikus kinézete, az a bárdolatlan, káros mód, mellyel a mindennapi műsor számos „szereplője” veszélybe sodorja – akár tudatosan, akár nem – intellektuális és szellemi metabolizmusunkat.

Egy totalitárius rezsimben nemcsak a rendelkezésre álló oxigént lélegzed be.

Hanem hazugságot, gyanakvást, félelmet. 1948 és 1989 között ez történt mindnyájunkkal Romániában. A viselkedésünkben még mindig jelenlévő következményekkel. A „rosszat” most fogyaszthatóbb, „ártatlanabb” formába csomagolják. Forrása, akárcsak proto-szüleink Mennyországa, potenciális erény: a szabadság. Végre szabadok vagyunk azt mondani, amit akarunk, ahogy akarjuk, bármiről és bárkiről. Szabad utat engedtek a „véleménynek”, az általános és büntetlen pofozkodásnak, a bármilyen fajta „cenzúra” felfüggesztésének. Az újságok és televíziók ennek kézzelfogható bizonyítékai. Ami engem illett, őszinte együttérzéssel figyelem számos újságíró fatális erőfeszítését arra, hogy bármilyen módon elérjék a kiadványuknak és tulajdonosának szükséges nézettséget. Fárasztó és pszichológiailag torzító hatású lehet állandóan a botrányt, a rablást, a bűnt, a bármennyire is triviális „szenzációt”, a küszöbön álló katasztrófát, a szappanoperai könnyeket és a kocsmai gúnyolódást keresni. Elismerem, hogy nagyon nagy a kínálat a „piacon”. Ökológiai szemszögből nézve fojtogató, mindenféle szennyezőanyaggal teli környezetben mozgunk… Még az igényesebb kiadványok is áldozatul esnek annak a csábításnak, hogy – például – „nekrofíliát” gyakoroljanak. Heteken keresztül szimatolgatnak egy-egy szerencsétlen „celeb” agóniája és halála körül. Mi fájt neki, mit mondott, mennyit szenvedett, miként viselkedett a házastársa, mit mondott vagy tett az özvegye, miként veszekednek egymással a „hozzá közel állók”, milyen volt a temetés és így tovább. Állandóan olyan dolgokról értesülök, melyekről nem akarok tudni. Arról, például, hogy egy ismert színész felesége a fejére esett a lépcsőkről (őszintén sajnálom, de azt hiszem, hogy ő sem kívánja az ilyenfajta „ismertséget”), vagy arról, hogy meghalt valamelyik énekesnő húga, hogy egy másik énekesnő fájdalom által marcangolt özvegye elég gyorsan újrakezdte az életét.

Mindenki „mesterségként” gyakorolja a bunkó indiszkréciót,

a kültelki „breaking news” hajszolását, a falusi pletykálkodást. A „profi” trükközést is alkalmazzák. Kirakják egy ismert művész nevét és aláírják, hogy „Meghalt!” Óvatlanul sietsz megnézni, hogy miről van szó. Akkor értesülsz, hogy a macskája pusztult el.

Aztán ott van a nyelvezet romlása. Az egyik televíziós „sztár” „otthon” érzi magát műsora stúdiójában és ha feldühödik (ami elég gyakran megesik vele), akkor úgy beszél nyilvánosan a meghívottjaival, mint egy lakótelepi grundon: „te ökör”, „idióta!”, „kretén!”. Nem számít, hogy adott esetben a kérdéses bunyósnak akár igaza is lehet. Az számít, hogy feljogosítva érzi magát arra, hogy a világ szeme láttára úgy meneteljen mindenki előtt, ahogy csak a szíve óhajtja, vagyis jégeralsóban. Az egyik elmaradhatatlan „elemző”, akit képtelenség másképp látni, mint állandó rossz hangulatban, rövid bírálattal intézi el egyik „ellensége” szavait: „hazudik, mint egy disznó!” Cool dolog lett „Klaus bá’!”-ként beszélni a sajtóban az elnökről, vagy valamelyik blogtársadról azt morogni, hogy „diplomás idióta”. Egy másik arra szólítja fel esetleges bírálóit, hogy „csókolják meg a s….t”. A „polemizálás” „esztétikus” ürügy lett, hogy szabadjára engedhessék az illetlenséget, a brutalitást, a bárdolatlan pofátlanságot.

A politikusok is nagy számban felsorakoztak ehhez a pornográf murihoz.

Gúnyt űznek egymásból, groteszk módon sértegetik egymást mindenki szeme láttára, leteremtik az őket meghívó műsorvezetőket (igaz, utóbbiak sem különbek…), „rugdossák” egymást, vidáman rágalmaznak, durva módon egy szünet nélküli kültelki gerillaharcban élnek.

Apropó politikusok: nem tudom feledni az egyik magyar vezető neveletlenségét, tapintatlanságát, kontextuális középszerűségét, aki fontosnak tartotta leszögezni, hogy az általa képviselt kisebbség nem akar és nem tud részt venni a Centenárium megünneplésén. Ezzel a dölyfös megjegyzéssel csak azt érte el, hogy pont azt a nacionalista retorikát szította fel, melyet bírál, ha „másokról” van szó. Kelemen Hunor úrnak, hiszen róla van szó, az utóbbi száz év bármilyen „eredményének” hiányában nem esik jól elfogadni egy nemzeti ünnepet. Nem hiszem, hogy bármikor idegengyűlölőként, magyarfalóként, a honi nacionalizmus támogatójaként nyilvánultam volna meg, főleg akkor, amikor szélsőséges, vagy nevetséges formákat ölt. De nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy néhány „eredményről” mégis be kellene számolnunk, hogy megszelídítsük Hunor úr elvárásait: például nem haboztunk művelődésügyi miniszterré kinevezni (2009–2012), miután korábban államtitkár volt. A Romániai Írók Szövetsége (USR) nem habozott őt 1995-ben irodalmi érdemei miatt díjazni, 2000-ben pedig az Elnöki Hivataltól megkapta a legfőbb kitüntetést (Románia Csillaga). Nem lehet azt mondani, hogy mindezen évek alatt Hunor urat kisebbségiként „diszkriminálták” volna (hacsak nem akartuk valahogy lopiban asszimilálni őt, ahogy azt 1918 óta folyamatosan tesszük…). Másrészről az ország Parlamentjében 16 éve képviselő Hunor úrnak valószínűleg szintén megvan a maga felelőssége, ha a honi kormányzatok „eredményeit” és kudarcait kell számba vennünk (melyekkel az RMDSZ általában előítéletek nélkül szövetségre is lépett, politikai színüktől függetlenül). Tehát minden harag nélkül felkérném, hogy

ne szítsa többé a viszályt a románok és számtalan olyan magyar között,

akiket – biztos vagyok benne – nem képvisel. Hagyjon mindnyájunkat – barátian – belélegezni ugyanazt a levegőt, a jó és rossz részeivel együtt.

A fentebbi sorokkal távolról sem merítettem ki a bennünket közvetlenül, vagy szubliminális módon, akarva-akaratlanul elkísérő általános bunkóságot. Ha fontosnak tartjuk a szellemi egészségünket, akkor legalább annyi figyelmet kellene ezeknek szentelnünk, mint a szennyezett víznek, a lejárt szavatosságú, vagy hamisított élelmiszereknek, tüdőnk elégtelen oxigénellátásának. Szintén nem kellene megfeledkeznünk arról, hogy az intellektuális és erkölcsi mérgezésre, a jó szokások és a köztisztesség leromlására nem rendelkezünk, sajnos, „Smurd”-dal (sürgősségi ellátó rendszer – a szerk.), nincs mesterséges légzés, nincsenek rehabilitációs klinikák. Az elhalálozás garantált…

Az alcímeket a szerkesztőség adta.