A PSD a Centenárium alkalmából Ausztria-Magyarországra küld minket

Ezt mondják a szállítmányozók, akiknek tíz-tizenöt óra kell, hogy Jászvásárról (Iaşi) eljussanak a borsi vámig („A nemzetközi szállítmányozás a Románia körüli országok, elsősorban Magyarország és Ausztria felé fog átvándorolni” – a Romániai Közúti Szállítmányozók Országos Szövetségének alelnöke). Ezt mondják a nyugati térségben élők. Nagyjából

ezt mondják mindazok, akik egyik szemüket a szocialisták ígéretein,

a másikat a zsebükből kirántott pénzen tartják. Az üzemanyag túladóztatása a román kisvállalkozók kicsinálását jelenti, akiknek nincs külföldi vésztartalékuk – és ezt a büszke románok pártja teszi.

A román már két évtizede minden egyes liter benzin után egy centtel többet fizet – a Bancorexes csalás fedezésére –, mintha ebben az országban nem lennének börtönök a csalók számára is. Szintén két évtizede ígérgetnek nekünk autópályákat is, a minisztériumi irodák tele vannak összevissza vonalazott kartonokkal – még sincsenek. Amióta ez az állam uralma alá hajtott minket, mindenféle söpredékeket ültettek a fejlesztés szempontjából létfontosságú cégek élére, akiket jobban érdekel a pártfőnök ruhájára kerül szösz, mint azok a vonalak a kartonokon. És ez nem tegnap kezdődött: Averescu kormánya rögtön 1918 után nem politikai vagy gazdasági okok miatt bukott meg, hanem mert összeveszett Brătianuval azért, mert Ştirbeyt mindenképpen be kellett préselni a resicabányai gyár igazgatótanácsába – hogy is maradhatott volna tisztség nélkül a kisherceg?

Iuliu Maniu 1938-as memorandumában a „bukaresti kávéházi tőzsdéken eldöntött” kinevezések ellen lázadozott. Romul Boilă, az Erdélyi Kormányzótanács volt minisztere a regáti tisztviselők betelepítésére válaszul a pénzügyek és a közigazgatás széles körű decentralizálásán alapuló alkotmányt javasolt 1931-ben; I. Teodorescu bukaresti – na, tessék! – újságíró szintén felháborodik az ezekre a betelepítésekre fordított több tízmillió lej elpazarolása miatt: „A legutóbbi minisztertanácsi ülésen úgy döntöttek, hogy 10 millió lejt biztosítanak az erdélyi betelepítésekre. Persze, ezt további milliók fogják követni, a korábban Dobrudzsában, most pedig a Kadrilaterben elszenvedett kudarcok ellenére. De van egy másik módszer is betelepítésekre, mégpedig egy biztos sikert ígérő. Jó közigazgatást, hibátlan igazságszolgáltatást, teljes gazdasági szabadságot, az adók igazságos elköltését kell biztosítani, röviden mindenkinek meg kell adni az élet, a becsület és a munka kiteljesedését.”

Ismerősnek tűnik? – de a példákat a történelemtankönyvek szőnyege alá söpörték, mert

az egyesülésből nászajándékos lagzit csináltak,

nem lehetőséget arra, hogy modern és képzett nemzetet fejlesszenek ki a világnak ebben a sarkában. Mi, erdélyiek azt reméltük, hogy majd cserepekkel boríthatjuk be a regáti tetőket, végül oda süllyedtünk, hogy a mi tetőnket fedi bádog… Mi, örök áldozatok, kizárólag mások messzi évszázadokban történt betelepítéseiről beszélünk, de Antonescu marsallról hallgatunk – márpedig ez az Antonescu XX. századi, nem régmúlt századok embere: „Ami román, azt Bukovinába telepítem: ami idegen, ukrán és a többi, azt lágerekbe tesszük és onnan a szláv országokba küldjük. (…) Uraim, ennek a nemzetségnek ki kell használnia – ezt a katasztrófát, hogy megtisztuljon, homogénné váljon. Nincs bennünk könyörületesség” (Minisztertanács, 1941. március 7.). Tudom, legszívesebben káromkodnál – jobban szeretnél meséket olvasni a „barză, mânz, viezure”-ról? (A protokronisták mániája szerint ezek a román nyelvben fennmaradt dák szavak – jelentésük gólya, csikó, borz –, melyek a román és a dák nép kapcsolatát és a románok Erdély feletti „történelmi jogát” bizonyítják – a szerk.)

És ha továbbmegyünk, hol vannak a nagy projektek –

nagy projekteket kérdeztem, nem nagy vagyonokat, értjük?

Paradox módon, a XX. század legutálatosabb korszakában több marad ránk az idióta Ceauşescutól, mint a két világháború közöttiektől vagy a mostaniaktól. Az 1924-ben elkezdett Duna–Szeret-csatorna még nem készült el, mert nincs pénz. Az Erdély és Munténia közötti vasútvonalat, a Bodza-szoroson keresztül, 1907-ben kezdték el – leállították, mert nincs pénz. Moldvából Nyugat felé vezető autópályákat már 1937 óta követelnek hangosan – még mindig nincsenek, mert nincs pénz. Csak a parlamenti képviselők javadalmazására, a különleges nyugdíjukra, az állammal kötött szerződéseikre és az összes többi, szintén őket érintő hasonlókra van pénz – mert ha globális versenyt tartanának abból, ki tud jobban gallyra vágni egy országot, szintén a mieink győznének. Rendben, mutass egy politikust, akinek volt tíz jelentős terve a következő száz évre. Barză, mânz, viezure?

A Parlamentben ülők közül egyik sem teszi fel a kérdést, hogy a déli románok miért Bulgáriába járnak bevásárolni, a nyugatiak Szerbiába és Magyarországra, az északiak Ukrajnába, a keletiek pedig Moldovába. Senkiben sem merül fel a kérdés, hogy

Románia belsejében miért élsz egyre nehezebben te, román állampolgár –

azt hiszik, hogy ha Mărăşeşti-en feltűzik magukra a trikolór kokárdát, akkor a mărăşeşti-i munkanélküli újra bízni fog ebben az országban. Vagy ha trikolórral a mellükön büszkén körbejárják a Gajna-tetőt, a móc megfeledkezik majd arról, hogy létezik egy 21 éve nem alkalmazott törvény a mócokról; a tanárok meg a GDP 6 százalékáról.

Isten őrizz, hogy háború legyen, mert nem találnál elég embert még egy hadtest felállításához sem. Igen, ebben a népben, melyről a tankönyvek azt írják, hogy az áldozatvállalás etalonja, ebben a népben már az a kérdés merül fel, hogy van-e még mit védenie. A politikusok vagyonát, házait, brazíliai vakációit, a legkülönlegesebb románok javadalmazását és nyugdíját? Miért is harcolnál? Mohóságukban ezt sikerült elérniük a politikában tevékenykedő elvtársaknak: annak a néma bizalomnak a felszámolását, hogy egy nap majd magunkhoz térünk, a mi utcánkban is kisüt majd a nap, rágjuk a füvet, mert majd jobb lesz, te gyermek, feküdj neki a tanulásnak, mert így lesz belőled valaki…

A román állam valójában egy példátlan átverés:

ahelyett, hogy igazat mondanánk egymásnak és megnéznénk, mit kell kijavítani és korszerűsíteni, azt mondtuk, hogy az állam egyszerű létezése elegendő. Autópályák helyett földutakra raktunk ki trikolórokat; vállalkozók helyett tisztviselőseregekbe ruházunk be; becsületes önértékelés helyett – mit sikerült elérnünk száz év alatt és mit nem – identitárius fétiseink vannak. Miről feledkezünk meg? – arról, hogy a történelem néha egy ostoba tehén és száz évenként jól beléd rúg: a románoknak ahhoz, hogy eljussanak a centenáriumi ünnepségekre, előbb fel kell keresniük a magyarországi és ausztriai benzinkutakat – majd rohanni kell Bukarestbe, hátha elcsípnek valamit azokból a beszédekből, melyek arról szólnak, hogy miként győztük le mi, a nagy vitézek, az osztrák-magyarokat.