Az Egyesülés Centenáriuma és Kelemen Hunor úr példátlan szemtelenkedései

Ioan-Aurel Pop úr, a közismert kolozsvári egyetemi professzor, ma akadémikus és a Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektora a következőket írta egyik könyvében („Românii şi România – O scurtă istorie”, Editura Fundaţiei Culturale Române, Bucureşti, 1998) (A románok és Románia – történelmi összefoglaló, Román Kulturális Alapítvány Kiadó, Bukarest, 1998 – a szerk.): „A románok úgy építették a történelmüket, ahogy tudták, sem jobban, sem rosszabbul, mint más népek. Történelmük nem volt vegytiszta, szeplőtelen, de iszonyú és katasztrófákkal teli sem. Olyan volt, mint az élet, mert a történelem életet jelent.”

Persze,

a románok nem mindig voltak saját történelmük alakítói.

A negyvenöt évnyi kommunizmus például semmiképpen sem volt akaratunk vagy hozzáértésünk, illetve hozzá nem értésünk gyümölcse, a vörös katasztrófáért teljes mértékben azokat a szovjet tankokat illetik a szerzői jogok, melyek egy olyan osztozkodás nyomán rohanták le országunkat, amihez nekünk semmi közünk sem volt, de egy olyan aprócska bolsevik jellegű párttal kötött cinkosságot is, mely 1944 augusztusáig éppen azért volt illegalitásban, mert rosszat akart Romániának. A kérdéses pártot Moszkva és a világ hatalmasainak osztozkodása segítette 1945 és 1989 között abban, hogy átültesse a gyakorlatba azt a rosszat, amire már 1921 óta készült.

De a történelmünkben minden további nélkül létezett egy olyan pillanat is, amikor intelligensen használták ki a kedvező nemzetközi körülményeket. Akkor magasztos törekvéseket sikerült megvalósítani, az eredmények pedig nemcsak gyümölcsözők, hanem tartósak is voltak. Az egyik ilyen eredmény az 1918. december 1-i Egyesülés.

Az Egyesülés, ahogy azt Lucian Boia professzor helyesen állapítja meg egyik legvitatottabb könyvében (Primul Război Mondial – Controverse, paradoxuri, reinterpretări, Editura Humanitas, Bucureşti, 2014) (Az első világháború – viták, paradoxonok, újraértelmezések, Humanitas Kiadó, Bukarest, 2014 – a szerk.), nem Erdély minden lakójának részvételével megtartott népszavazás eredménye volt. Az Egyesülésről a Nagy Nemzetgyűlés, egy küldöttekből és politikai vezetőkből álló reprezentatív fórum döntött, de több mint biztos, hogy ha mégis sor került volna arra a népszavazásra, az elfogadta és megerősítette volna a Gyűlés határozatát. (Az 1918. december 22-i kolozsvári magyar nemzetgyűlésről részletek itt – a szerk.) Nem feltétlenül egy történelmi jellegű elsőbbség erejénél fogva, nem kötelező módon a bizonyos területre elsőként megérkezettek jogainak alapján. Nem azért, mert a ceauşiszta típusú nemzetikommunizmus éveiben a PCR (Román Kommunista Párt – a szerk.) és ügyeletes történészei által oly nagy mértékben felhasznált dákok és rómaiak éltek hajdanán azon a területen. Hanem egyszerűen azért, mert

a románok Erdély lakosságának több mint felét képviselték, tehát többségben voltak,

az 1910-es népszámlálás szerint ők tették ki a lakosság 53,8 százalékát. De azért is, mert első óhajaikat, az Erdély autonómiájának visszaállítására és a teljes jogegyenlőség Magyarországon belüli elérésére vonatkozókat úgy irányította néhány felelős vezető, nem feltétlenül származás, mint inkább „lélek és mentalitás” szerinti bojár, ahogy őket a néhai Vlad Georgescu történész nevezte valahol, olyan vezetők, akik a politikai bátorságukat semmi által nem csorbított erkölcsi minőséggel párosították, hogy az Egyesülés természetes aktus lett.

Ezek között élenjárt Iuliu Maniu, akit a kommunista börtönökben gyilkoltak meg azért a bűnéért, hogy csakis „népe szellemi felemelését és felszabadítását akarta és ebben a harcban az iskolát, az egyházat és a politikát használta eszközként”, írta róla Reuben H. Markham amerikai újságíró, akit Doina Alexandru idézett Corneliu Coposu Jurnalul interzis (Tiltott napló) című könyvének előszavában, mely nagyjából két éve jelent meg a bukaresti Vremea kiadónál. Mely naplónak az Egyesülés nagy alkotója a főszereplője.

És ha Ioan-Aurel Pop akadémikusnak igaza van, amikor azt írja, hogy a „történelem életet jelent”, akkor el kell mondani, hogy Iuliu Maniu az életét adta azért, hogy történelmet csináljon.

Az általa és politikai barátai által 1918. december 1-én csinált történelem nemcsak hasznosságát, hanem tartósságát is bizonyította. Hiszen ha eltekintünk a második világháborút követő területvesztésektől, akkor

Románia az egyetlen ország, mely megőrizte az óhajtott és 1918. december 1-én és a Versailles-i Békeszerződésben szentesített konfigurációját.

Erdély Egyesülése Romániával, mint mondtam, annak következménye volt, hogy Erdély lakosságának többsége román volt. De az Egyesülés létrehozói, az 1918-as politikusok, Iuliu Maniuval az élen, a kisebbségekre is gondoltak, a Nagy Nemzetgyűlés pedig a „teljes nemzeti szabadság az összes együtt élő kisebbségnek” megfogalmazással szentesítette jogaikat. A párizsi békeszerződés valamivel kevésbé volt nagylelkű, de a kisebbségeknek a két világháború közötti Romániában szavatolt jogok, amíg az ország a demokrácia koordinátái között haladt, nagyon széles körűek voltak.

1990 óta december 1-e Románia Nemzeti Ünnepe. Olyan nemzeti ünnep, melyet még az ország vezetői, de a románok sem tudtak mindig úgy megünnepelni, ahogy kellett volna. Elsősorban azért, mert az ország túl gyakran volt megosztott. A megosztottság pedig már az első ünnepi december 1-én látható volt, amikor az Egyesülés alkotójának utódát, a néhai Corneliu Coposut szégyenletesen kifütyölte a tömeg, akiket FSN-s (Nemzeti Megmentési Front – a szerk.) vezetők irányítottak, Ion Iliescuval és Petre Romannal az élen.

Ma is végzik a munkájukat a hivatásos megosztók. Talán még annál is kifinomultabban és perverzebben, mint 1990-ben. Kihasználják a PSD–ALDE (Szociáldemokrata Párt–Liberálisok és Demokraták Szövetsége – a szerk.) koalíció felelőtlenségét és hiteles hazafiságának hiányát, a román kormány minisztereinek gyenge minőségét, akik úgy tűnik, egyáltalán nem képesek felfogni, hogy megfelelően meg kell majd ünnepelni a Nagy Egyesülés Centenáriumát és felelőtlen módon gúnyt űznek Románia múltjából, a román nép nemzeti méltóságából.

Ennek legfrissebb bizonyítékai Kelemen Hunor úr, az RMDSZ vezetőjének az elmúlt napokban tett felelőtlen, kihívó, észbontó kijelentései az egyik kolozsvári magyar nyelvű napilapban. Aki, megfeledkezve arról, hogy Románia szenátora, hogy az ország Alkotmányára tette le az esküt, hogy kötelessége tisztelni Románia nemzeti jelképeit és történelmét,

bejelenti azt, ami nyersen románra fordítva a Nagy Egyesülés Centenáriumának bojkottjának tűnik.

Ilyen súlyos manipulálásokra vetemedve, kommunista korszakban elkövetett hibákat és igazságtalanságokat túldimenzionálva – de vajon a román többséget elkerülték ezek a hibák és igazságtalanságok? – Kelemen Hunor úr kemény komolytalanságokat ereszt meg. Az RMDSZ elnöke a Szabadsag.ro-n keresztül arról értesít bennünket, hogy a románoknak meg kell érteniük, hogy „nem akarjuk és nem tudjuk megünnepelni a Centenáriumot”.

Nem tudom figyelmen kívül hagyni a parancsoló, felsőbbrendűséget, diktátumot jelző kell ige megjelenését Kelemen úr diskurzusában, nem tehetem meg, hogy ne kérdezzem meg e szavak szerzőjét, hogy ki az a MI, Hunor úr? Ön, Kelemen úr, minden romániai magyart megkérdezett, hogy mit és miként tehetnek meg, mit akarnak megtenni? Mikor és hogyan tette ezt? Ki hatalmazta fel arra, hogy ilyen általánosító megfogalmazásokat használjon?

Másodsorban abban a helyzetben találom magam, hogy meg kell jegyeznem, Kelemen Hunor úr szavai sokkal közelebb állnak Budapest diplomatáinak kihívó romániai viselkedéséhez, akik tavaly nem tették tiszteletüket Románia Nemzeti Ünnepén, mint ahhoz a fajta viselkedéshez, amit Románia Parlamentje egyik parlamenti képviselőjétől el lehetne várni. Vajon nem kellene Kelemen Hunor urat berendelni a parlamenti fegyelmi és mentelmi bizottságok elé, hogy számot adjon szavaiért?

De ha csak holmi komolytalanságokról lett volna szó, melyek egy olyan alak száját hagyták el, akire felelőtlen személyek egy adott pillanatban rábízták a művelődési miniszteri tisztséget, akkor talán szemet hunytam volna felette. Hagyd csak beszélni, élje ki beteges vezéri hiúságait, akire még a magyar választók sem bízzák a szavazataikat – mondtam volna magamban! Ezt bizonyítják a Szövetség egyre haloványabb eredményei a parlamenti választásokon és Kelemen Hunor úr egyre gyengébb teljesítményei, amikor elindul az elnökválasztásokon.

De nem, nem hagyhatom békén a megosztásnak ezt a hivatásosát, mert

Kelemen Hunor úr elszólta magát és leleplezte az aljas terveket,

melyeknek a román–magyar kapcsolatok megmérgezése a céljuk. Az a politikai szervezet, melyet ez az ízléstelen alak képvisel, és amely a romániai magyar kisebbség – elsősorban kulturális – jogai védelmezőjének hirdeti magát, mely jogokról Hunor úr aljas módon azt állítja, hogy állítólag megsértik őket, már előkészítette az ellentüntetések terveit. Könyveket adnak majd ki (valószínűleg az AFCN bizottságaiban ülő illusztris névtelenek által felelőtlen módon engedélyezett pénzekből), szimpóziumokat és konferenciákat fognak szervezni. (AFCN – Nemzeti Kulturális Alap Hivatala – a szerk.)

Eközben meg Románia Kormánya és a fellengzősen a Kultúra és a Nemzeti Identitás Minisztériumának nevezett intézmény, melyet egy Lucian Romaşcanu nevű felkapaszkodott kulturnyik vezet, semmit sem produkált.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.