Bejött a Csíki Jazzfesztivál közönségének Richard Bona zenéje

És még jobban bejött volna, ha a kameruni-amerikai hangmágus nem éppen a kubai ritmusokra építkező legfrissebb albumát mutatta volna be.

A Heritage ugyanis – ami tavaly nyáron jelent meg, azóta turnéztatják – egy önfeledt táncolásra is alkalmas zenei tanulmány: az a célja, hogy megmutassa, mennyire természetesen simul egymáshoz az évszázadokkal ezelőtt Afrikából elszármazott, a karibi térségben például salsává alakult zenei világ azzal, amit a kameruni származású Bona otthonról hozott és elegyített a végső soron szintén afrikai gyökerű dzsesszel. Bona konkrétan azt csinálja, hogy a kísérőzenészek amúgy rendkívül jól játszott kubai salsáira egyszerűen ráénekli – douala nyelven – a maga afrikai dallamait, miközben basszusgitározik. És ez nagyszerűen működik – csakhogy Richard Bona zenéje ennél sokkal több.

A Heritage dalainak persze már a legelső ütemeire rángatózni kezd a láb, remegnek a táncizmok, vagy legalább bólogatni kezd a fej. Noha Bona és zenekara – a hat kiváló, kubai és latin-amerikai zenészből álló Mandekan Cubano – még el sem kezdte vasárnapi koncertjét a 9. Csíki Jazzfesztivál utolsó estéjén, csak éppen a színpadi beállás pepecsmunkáját végezte a Mikó-vár udvarán álló kis színpadon, de a fesztivál körüli emberek, szervezők, önkéntesek, sörcsaposok, kábelesek önkéntelenül, a mondat vagy a lépés közepén, mintegy

varázsütésre átváltottak salsa-üzemmódra, ahogy a színpadról felhangzott pár ütem.

És nem történt ez másként a koncert első másodperceiben sem. Bona és zenekara az első hangokkal megvette a közönséget. Bár a koncert estéjén kellemesen meleg nyári időjárás volt, Csíkszereda azért az ország és Kelet-Európa egyik leghidegebb éghajlatú városa, és talán éppen ezért működtek egyből a forró afro-kubai ritmusok és dallamok. Csíkszereda ugye nem Havanna, a Székelyföld pedig nem a Karib-tengerben fekszik, így nyilván nem arra kell gondolni, hogy tequila- és rumforrások törtek fel a földből, szóval kimondottan karneváli hangulat nem uralkodott a Mikó vár udvarán, de azért, ahogy a koncert haladt, még a – talán az autóvezetés miatt kólafogyasztásra kényszerülés miatt? – morcosabb vagy egykedvűbb nézők is elkezdték billegetni a fejüket és verni a ritmust a lábukkal, többen pedig táncra perdültek a színpad előtti gyepen.

A Mikó-vár udvara nem egy nagy terület, így amikor közönségről beszélünk, nem tízezres tömegre gondolunk, hanem mondjuk maximum kétszázötven emberre. Ez persze azzal jár, hogy a koncert is családiasabb hangulatú és az előadó közvetlenebb a közönséggel. Mondjuk Bonát nem kell nagyon biztatni a közvetlenségre, ő amúgy is egyetlen hatalmas vigyor a színpadon, de még tetézi a laza jókedvet szóbeli vagy zenei viccekkel, amire a közönség azonnal harap. Amikor a menedzsere elétette a koncerthelyszínek listáját – meséli Bona a színpadon –, azt látta, hogy Los Angeles, Párizs, Bécs, Csíkszereda, és azt mondta, hogy oké, persze, meglesz. Mert

a Cheek-Seredah a legszexibb név, amit település viselhet

– mondja. Ugye nem kell nagyon hangsúlyozni, hogy itt a közönség már a Bona kezéből evett. A Csíkszereda hangzása egyébként nagyon megtetszhetett neki, a koncert során többször is láthatóan élvezettel ejtette ki ezt az egzotikus nevet.

Bonáékat kétszer tapsolta vissza a végére igencsak felhevült közönség, és a második ráadás villantotta fel azt, hogy milyen lehetett volna a koncert a kubai hangulat nélkül. Bona ugyanis egészen fenomenális énekes, kár, hogy a Heritage albumon a műfaji kötöttségek miatt túl fegyelmezetten kell énekelnie, így az „igazi Bonából”, a szárnyalásból csak az előadás végére jutott, amikor a közönséggel dúdoltatott egyetlen hangra egyedül énekelt, vagy a loop-géppel (hangok rögzítésére, majd azonnali és párhuzamos visszajátszásra alkalmas ketyerével) a saját dúdolásából, énekléséből felépített egy elképesztő hangszövetet, hangszobrot, mert egyszerű dalnak nem nevezném. Amikor viszont a közönség unszolására belekezdett a Kis kece lányomba (akárcsak