Mi a titka Röhrig Gézának?

A BBTE Aula Magnájában szép számú közönség gyűlt össze péntek délután, hogy közelebbről is megnézze, meghallgassa magának Röhrig Gézát, Nemes Jeles László Oscar-díjas filmjének főszereplőjét. A Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézet és a Magyar Irodalomtudományi Intézet által szervezett pódiumbeszélgetés (What Is the Secret?  Mi a titok?) másik meghívottja Molnár Levente volt, aki Abrahamot alakította a filmben.

A szervezők alaposan felkészültek, ami a moderátorok és beszélgetőtársak számát illeti. Három is volt belőlük: Visky András drámaíró, dramaturg kezelte a moderátori mikrofont, de Berszán István és Mihaela Ursa egyetemi tanárok is beszálltak a kérdezősködésbe. A beszélgetés angol nyelven zajlott, amely egyrészt nemzetközi hangulatot adott a beszélgetésnek, másrészt egyfajta gesztus akart lenni a jelen levő román közönség felé. (Az viszont feltehetően szívott, aki nem tudott elég jól angolul.)

Muszáj kitérnünk Röhrig Géza valóban lenyűgöző szakállára. Nem tűnt volna fel, mert hát a szakáll is csak olyan „kiegészítő”, mint bármi más, de Visky András szükségesnek tartotta biztosítani a közönséget egy poén erejéig, hogy ez bizony nem csalás, nem ámítás, a szakáll alatt valóban Röhrig „rejtőzik”, ugyanis ellenőrizte az útlevelét.

Ezzel szinte minden akadály elhárult a beszélgetés elől, egy apróságot kivéve: Molnár Levente nem volt a teremben. A közlekedés miatt késett. De a szervezők nem éltek vissza a közönség türelmével.

Kérdezők körében: Röhrig Géza | Fotók: Szabó Tünde 

Megtudhattuk, hogy Röhrig Géza nagy Erdély-rajongó,

és főiskolás kora óta jár Erdélybe. Akkoriban többet és gyakrabban: sokszor előfordult, hogy egész nyarakat töltött errefelé. Fiatal volt, kötöttségek nélkül, nem esett hát nehezére a hosszas kalandozás. Még szerelembe is esett az erdélyi tájakon. (Visky ezen a ponton félig viccesen rákérdezett az illető hölgy kilétére, de a bulvárkapu zárva maradt.)

A színész-költő-gondolkodó ma is ragaszkodik Erdélyhez, barátai vannak itt, akkor jön, amikor csak tud, viszont most sincs semmiféle konkrét célja. Egyszerűen szeret itt lenni. Ezzel kapcsolatban meg is jegyezte: 17 éve él Amerikában, de azóta sem alakult ki benne az otthonosság érzése a tengeren túl.

A színész státusza

Röhrig nem tartja magát, ha tetszik, profi színésznek: a frappáns accidental actor (nagyon szabad fordításban: véletlenszerű színész) kifejezést használta önmaga jellemzésére. Fiatalabb korában ugyan játszott két filmben, de aztán a Saul fiáig nem. Nemes Jeles László akkor kereste meg a szereppel, amikor a forgatás előtt a korábban kiválasztott főszereplő kikerült a stábból. Ennek a történetnek ennyi a titka.

Mihaela Ursa épp feltette a (sokszor hallott) kérdést, hogyan befolyásolja egy ilyen típusú szerep a színész életét, amikor nyílt az aula ajtaja, belépett Molnár Levente, és a maga közvetlen módján elnézést kért a késésért. Kiegészült tehát a csapat, mehetett tovább a beszélgetés.

Megérkezik Molnár Levente, egy ölelés, és máris együtt a csapat

Szerep és élet viszonya

A film elkészítésének mindhárom szakaszában (előmunkálatok, forgatás, utómunka) ott voltak a kihívások, ez természetes. A felkészülés a szerepre, a forgatás feszültsége, a szerep átélése, a témából fakadó sajátos nehézségek.

Röhrig szerint a legrosszabb időszak azonban mégis az egész munka befejezése után következett. A maga részéről úgy gondolta, hogy jó, megtette, amit meg kellett tennie, és akkor most szépen visszatérhet a megszokott életéhez, a családjához, és például újra ehet desszertet is (a karakter megformálásához ugyanis le kellett fogynia). A normalitáshoz való visszatérés azonban nem következett be.

A színész rádöbbent, hogy valamiféle perverz módon hiányzik neki Auschwitz. Ami, testvérek között is, meghökkentő érzés. Aztán rájött a titok nyitjára: Auschwitz mindent elvett az embertől, aki odakerült. Mindent, ami a normális élet, a karrier alakításában számíthat. Például a társadalomban oly gyakran sikert hozó külalak (magasság, karcsúság, szépség) vagy a kapcsolatrendszer ott nem számított. Auschwitz leredukálta a társadalmi lényt a pőre létezőre. És ez az, ami hiányzott.

Saul és Abraham, avagy Röhrig és Molnár

A film legfontosabb emberi kapcsolata a Röhrig alakította Saul és az eltemetendő fiú között húzódik. Rögtön utána következik Saul és Abraham kapcsolata, akikről a néző lényegében nem tudja, kik voltak a háború előtt. A két színész (a beszélgetés során is szemmel látható módon) teljesen más habitusú, ami nyilvánvalóan konfliktusokat (is) okozott.

Molnár Levente bevallotta, hogy az első pillanatban egyszerűen meg akarta verni színésztársát, aki szerinte csak állt ott a forgatási helyszínen, mint egy murok. A magyarázat: úgy érezte, mintha egy jégszekrénnyel kell játszania. Aztán hamar rájött, hogy igazából ő a kezdő, leleményes hasonlattal élve: egy uborka, aki még nem érti, mi a szerep, a pálya, és nem jött rá, hogy Röhrig már nyakig benne van a szerepében.

A nagyérdemű nagyon figyel.

„Cserben hagytad az élőket a holtakért.”

A beszélgetés során természetesen előkerült a film talán legtöbbet idézett mondata is, amellyel Abraham Sault vádolja, amikor nem csatlakozik a sonderkommandósok lázadásához. A kérdés lényegében az volt, hogy miért hagyta cserben Saul az élőket. Ami Röhrig szerint jogos, csak épp nincs rá válasz.

Saul szerinte nem gondolkodik el azon, hogy miért rejti el a fiú testét. Annyit tud, hogy a fiú valamiféle csoda folytán túlélte a gázkamrát, aztán mégis megölik. És a kettős halál, valamint a tény, hogy Saul jelen van, látja az eseményeket, végérvényesen összekapcsolja a két lelket. Olyan ez, mint amikor a kisgyerek először megy óvodába, és megengedik neki, hogy egy ideig magával vigye kedvenc játékát. A gyerek úgy jár-kel az oviban, hogy folyton magához szorítja a játékot. Ösztönös, irracionális viszony. Nem lehet megmagyarázni. Amikor valaki vízbe esik, majd utolsó erejével kibukkan a víz alól és lélegzik egy nagyot, hiába kérdezik meg tőle: miért is lélegzel?

Mellesleg ezen az egyetlen mondaton nagyon sokat dolgoztak. Mindenképpen szerették volna elkerülni, hogy patetikus vagy szájbarágós legyen, ugyanakkor fontos volt, hogy a mondat ne legyen erőtlen sem.

Saul fia vs. holokauszt-filmek

A hollywoodi filmipar (óhatatlan az összehasonlítás, természetesen) masszívan felhasználta, ugyanakkor kihasználta a holokauszt témáját. Rengeteg középszerű és tehetségtelen rendező készített rossz holokauszt-filmeket. Ezekben a filmekben a főszereplő általában egy túlélő vagy egy megmentő, a holokausztot magát pedig afféle díszletként használják az alkotók.

Másrészt, a jobban sikerült filmek esetében is (mint például Steven Spielberg Schindler listája) az az üzenet, hogy a holokauszt rettenetes volt, a 20. századi történelem egy tragikus szakasza, ami megtörtént, de elmúlt. Nem, a holokauszt nem múlt el, amint azt Kertész Imre is mondta. Ma is létezik (lásd Szíria), csak más helyeken, más hóhérokkal és áldozatokkal, más módokon.

A Saul fia gyökeresen másról szól. Az alkotók nem illusztrálni akarták a holokausztot, hanem bevinni a nézőt a helyszínre, megmutatni nekik a sonderkommandósok egy napját. (Ezért is mellőzték az alkotók a holokauszthoz tapadó megszokott ikonográfiát: tetoválás, fegyencegyenruha, leborotvált fejek stb.) Rá akarták venni a nézőt, hogy érdekelje a tragédia. Mert a holokauszt nem csak zsidók, németek ügye. Az emberi természeté.

Sőt, a kérdező is nagyon figyel, és nem hiába! Egyes titkokra valóban fény derül.

Sonderkommandó, avagy a humanoid drónok

A Saul fia egyik különlegessége, hogy a nézőt beviszi a sonderkommandósok világába. Az alkotók azt is be akarták mutatni, hogy a náci rendszer démoni, ám rendkívül intelligens módon járt el. Ami a zsidók kiirtását illeti, az alapvető kérdés a nácik számára az volt, hogyan lehet a lehető legtöbb zsidót elpusztítani úgy, hogy a lehető legkevesebb német vegyen részt benne konkrétan. A sonderkommandót erre találták ki: a piszkos munkát magukra az áldozatokra bízták. A pokoli módszer gyakorlatilag emberi drónokká változtatta a sonderkommandósokat. 

És ne feledjük, mondta Röhrig Géza, ezt ma a drónok végzik. Nem csak kedves felvételek készítésére szolgálnak, gyilkos gépezetekként is működnek.  Igaz, már nem humanoid testük van, a technika fejlődése okán. Emberek irányítják őket a távolból.

Ők a 21. század sonderkommandósai. Azé a századé, amelynek embere gyakran csak rossz emlékként gondol vissza a holokausztra. Ami pedig nem zárult le. Ma is itt van. Mert az emberi természetből fakad.

Fotók: Szabó Tünde