Bálint Márta színművész az erdélyi magyarság megmaradásáért és a Kárpát-medence kulturális kincseinek továbbadását csaknem öt évtizede töretlen hittel és alázattal szolgáló, a magyar és világirodalom legnagyobb klasszikusait mély átéléssel és gazdag drámai eszköztárral közvetítő, kivételesen magas színvonalú művészi pályája elismeréseként vehette át ma a Kossuth-díjat a budapesti Országházban.
Felidézte: pályáját húsz évesen a Szatmárnémeti Északi Színházban kezdte, később a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezető színésznője volt, ahol csodálatos éveket töltött. Egész erdélyi pályafutása a diktatúra éveire esett, amikor a magyar nyelvű színjátszás igazi küldetéstudattal járt együtt.
„Az 1970-es és 1980-as években a magyarság számára a színház jelentette az egyetlen közösségi kapcsot a magyar kultúrához. Ez színészként hatalmas felelőséggel járt”
– mutatott rá. Hozzátette: sokszor szörnyű körülmények közt voltak kénytelen játszani, egy alkalommal Koltón olyan kultúrházat avattak a kemény tél idején, amelynek nem volt ablaka, de egyébként sem voltak ritkák a fűtetlen közösségi házak. „Mindezt méltósággal és a küldetésünk tudatában tettük, a közönség rajongó szeretetével övezve” – fogalmazott.
Pályája második szakaszát onnan számítja, hogy 1988-ban Budapestre költözött. Kitért arra is: Magyarországon a hivatását csak nagy nehézségek árán, folyamatos útkereséssel tudta folytatni. „A nehézségek és buktatók azonban még értékesebbé teszik, amit itt elértem. A pályám tulajdonképpen itt, az áttelepedés után teljesedett ki igazán. A Kossuth-díj egyben visszaigazolás is arra, hogy megérte küzdeni, értéket teremteni a magyar kultúra szolgálatában” – hangsúlyozta a művész, aki Magyarországon elsősorban egyéni estekkel lép fel.
„Kerestem a helyem, az utam, de nem találtam. Nem tartozom a siránkozó emberek vagy színészek táborába, hanem kitalálok magamnak új lehetőségeket, amelyeket megpróbálok megvalósítani. Az egyéni estek sorozata is így született meg”
– fűzte hozzá. Elsőként az Újkori fohász című estjét állította össze egy bécsi felkérésre, ezt követte később egyebek mellett Kenéz Ferenc A szabadulóművész című művének feldolgozása, valamint az Egyedül – Székely János 677 sora című est.
Az MTI kérdésére, hogy miért választotta a színészi pályát, úgy válaszolt: máig emlékszik arra, hogy 5-6 éves korában miként csapta meg a marosvásárhelyi színházban a szétnyíló vörös függöny mögül a színpad illata. „Nagyon érdekelt ez a furcsa, különös világ” – idézte fel, megjegyezve: korán elhunyt édesanyja elbeszélése szerint már egészen kisgyerekként arról beszélt, hogy színésznő szeretne lenni. „Máig él bennem a tűz a színpad, a játék iránt” – fűzte hozzá Bálint Márta.
„Remélt, de nem várt esemény volt ez a kitüntetés”
– mondta az MTI-nek Péterfy László szobrászművész, akit szerdán a Parlamentben Kossuth-díjjal tüntettek ki. Péterfy László felidézte, hogy a művészeti gimnáziumot Marosvásárhelyen végezte, majd felvették a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola festő-rajztanár szakára. „Valahogy így alakult, pedig valójában kisgyerekkorom óta szobrász akartam lenni” – tette hozzá.
A művész 1966-ban települt át Magyarországra, ahol családot alapított (lánya Péterfy Bori színésznő, énekesnő, illetve fia Péterfy Gergely író). Szobrász nagybátyja Várbazárban lévő műtermében kezdte el gyakorolni a gyerekkora óta áhított mesterséget. „Nagyon sok segítséget kaptam tőle és a mellette lévő műtermekben dolgozó szobrász kollégáktól is, az ő segítségükkel jutottam oda, hogy az 1960-as évek végén már köztéri megbízásokat is kaptam” –bemlékezett vissza.
Péterfy László kiemelte, hogy sokrétű munkásságában többek között népművészeti csoportokat is irányított, ezzel a közművelődésben is szerepet vállalt, és alkotásai mellett az egyik legbüszkébb arra, hogy
kitalálta és megszervezte az azóta is zajló Mesterségek ünnepe elnevezésű hagyományőrző vásárt,
amelynek minden évben a budai Vár ad otthont. Mint mondta, szobrai közül Budapesten is van két-három olyan, amelyet szívesen vállal, ilyen például a Petőfi híd budai hídfőjénél lévő, az 1945-56 között kivégzettekre emlékező Mementó, illetve az a kispesti emlékmű, amely az elsők között állított emléket az 1956-os forradalom áldozatainak.
A realista szobrokat készítő művész legszívesebben kisplasztikáin, már vázlatokban meglévő munkáin dolgozna, erre azonban nem jut ideje, mert megbízásai minden idejét kitöltik. Most egy Makóra tervezett, Makovecz Imre emlékére készült plasztikával foglalkozik.
