„Ebben az épületben szállt meg 1850. február 8–10. között Bécs felé tartó útja során a nemzet hőse, Avram Iancu. Nagyvárad hatóságai és lakossága tisztelettel, szimpátiával és csodálattal fogadták őt.” – olvasható  azon az emléktáblán, amit a nagyváradi Zöldfa (mai nevén: Vasile Alecsandri) utca egyik épületén, az egykori Zöldfa fogadó falán avattak fel a hét folyamán.

A plakettet az Avram Iancu hazafias-kulturális társaság kezdeményezésére Cornel Durgheu szobrász készítette. Az eseményről szóló szűkszavú román nyelvű tudósításokból nem derül ki, hogy minek az apropóján avatták fel, csupán annyi, hogy a kisegyesülés napjára időzítették.

Az esemény egyelőre helyi szinten komolyabb visszhangot nem váltott ki – főleg, hogy a városban már áll egy Avram Iancu-szobor –, pedig számos kérdést felvet, ha figyelembe vesszük, hogy egy olyan történelmi személyiségről van szó, akinek a neve az 1848-49-es forradalom idején a többezer magyar áldozattal járó erdélyi vérengzéssel kapcsolható össze, emléke pedig joggal sérti a magyar közösség érzékenységét.

Az egyik kérdés,ami felmerült: milyen engedélyezési procedúra előzte meg az emléktábla-avatást, illetve a magyar tanáccsosoknak volt-e beleszólása az elhelyezésébe. Huszár István, az RMDSZ helyi tanácsosától megtudtuk, a hasonló emléktáblákhoz nem szükséges tanácsi határozat, és engedélyezése a kulturális tárcán keresztül történik. Nagyvárad volt alpolgármestere elismerte, hogy nem hallott az avatásról, de jelezte, nem ért egyet az elhelyezésével.

(null)

(null)

A másik kérdés, a tábla szövege kapcsán merül fel: az elsöprő többségű magyar városban valóban akkora „tisztelettel, szimpátiával és csodálattal” fogadták a császárhű román felkelés vezetőjét, mint ahogy az emléktábla állítja? Erről Fleisz János helytörténészt kérdeztük, aki elmondta: miután az 1848-49-es forradalmat és szabadságharcot leverték, önkényuralmi időszak volt Váradon, és a helyi – magyar – hatóságok minden szempontból a habsburgoknak voltak alárendelve. Akkor még nem volt napilap Nagyváradon, ami beszámoljon erről, tehát nincs helyi irásos nyoma annak, amit az emléktábla állít. Ugyanakkor Avram Iancu nem volt állami minőséggel rendelkező személy, akinek kijárt volna a kivételes figyelem, különösen a magyar többségű városban.

A Crișana napilap ugyanakkor a Gazeta Transilvaniei néven 1850. február 9-én megjelent brassói román lapot idéz, amelyben azt írják: a hírre, hogy Avram Iancu a városba érkezik, egy óra allatt megtelt a vár, annyian szerették volna látni a nemzeti hőst. Napokig csak róla volt szó a városban, a magyarok pedig „havasi királyként” emlegették. Valószínűleg ezen – fenntartásokkal kezelhető – írás alapján készült el a szobor szövege.

Adódik az a kérdés is, hogy miért van szükség 167 évvel a forradalom leverése után ezt a történelmi sebet feszegetni, de erre talán a kezdeményezők sem tudnának válaszolni. Abból a szempontból mindenesetre tanulságos az eset, hogy ismételten rávilágít arra, mennyivel másképpen gondolkodnak a történelmi hűségről az erdélyi románok és magyarok. És sajnos nem csak Avram Iancut illetően…