Az ünnepek közeledtével gyakran még a rosszindulatúak számára is ellenállhatatlanná válik a csábítás, hogy jók legyenek. És ha a jó cselekedet egy jó szó, amely úgy tűnik, hogy semmibe sem kerül, sietünk kimondani. Bármennyibe is kerül majd az végső soron nekünk.

A késztetés arra, hogy minden áron jó legyél, ha ez olcsó, a komoly témákat sem kerüli el.

„Ki a hibás a berlini merényletért? És mennyit ér egy német élete?

Többet vagy kevesebbet, mint egy szíriaié?” – nemrég ezt a kérdést tette fel a Facebookon az egyik jóbarátnőm.

Aki nagyon kedves nekem. Okos, tapasztalt, művelt, kifinomult, elviekben minden tulajdonsággal rendelkezik ahhoz, hogy altruista, erkölcsileg kifogástalan személynek tekintsék. Persze, ha létezne ilyesmi. Nem várta meg a választ. Azonnal megválaszolta a saját kérdését. Szerinte „nem Merkel és nem a háborús menekültek a hibásak, hanem a teherautó holdkóros vezetője”. A gyilkos teherautóé, természetesen.

Elolvastam és keserűen mosolyogtam, enyhén megdöbbenve azon a könnyedségen, végiggondolatlanságon, amellyel a politikai középen, akárcsak a bal- és szélsőbaloldalon ismétlődnek a teljes mértékben a szélsőjobbot tápláló hibák. Azonnal válaszoltam neki, más hibásokat sorolva fel neki. Megemlítettem a gyilkos cinkosait. Meg azokat az ideológusokat, akik elcsavarták a fejét és robotként viselkedő gyilkossá változtatták.

Mint ahogy azokat az alakokat is, akik évtizedekig

jól megvoltak az állítólagos „emberségük” önhittségükben,

mert hiú tökfilkókként – állítólagos erkölcsi felsőbbrendűségük fenntartása érdekében – papagájokként ismételgették a baloldal ostoba mantráját. Amely szerint akármi történik, „Amerika a hibás”. És, persze, a kémei. Akik más szolgálatok ügynökeinél sokkal több nyugatellenes merényletet hiúsítottak meg.

A terroristáknak, hajtogatja a tények ellenében a kérdéses mantra, a hajdani gyarmatosításból fakadó és társadalmi „indokaik” vannak a szörnyűségek elkövetésére. A baloldal pszeudo-prófétái e posztmodern ráolvasások szótagolásával kivonják magukat – persze, jelentős személyes haszon ellenében, hiszen nagyon is előnyösen felkarolják őket nyugati establishmentek – azon kötelezettség alól, hogy elítéljék a tömeggyilkosságokat. Amelyeket ezáltal ők maguk bátorítanak.

A felsorolásba belevettem a relativizálókat. Azokat a politikusokat, akik azt javasolják, hogy viseljük el mindezt sztoikusan. És akik,

nehogy megzavarják nyugati ügyfeleik és választóik illúzióit és világmegmentő-libertáriánus-globalista doktrínáit,

Merkelhez hasonlóan azt támogatják, hogy meg kell nyitni a határokat, akár a bármiféle ellenőrzés megszűnéséig elmenően.

Itt nemcsak pacifizmusról van szó. Vagy végig nem gondolt békülékenységről. Hanem a maga gyávaságában ez egyfajta biztonságpolitika-pótlék is. Hiszen, állítják, az „emberséges” Európában nem kerülhetne sor egy 9/11-re. Állítólag. Tehát, szerintük, többszörösen is hasznos elkerülni a legelemibb és legolcsóbb biztonsági lépések megtételét, mint például betonakadályok felállítása egy karácsonyi vásár közelében, még akkor is, ha tudjuk, hogy veszélyeztetett hely. Mert az ilyenfajta lépések pénzbe kerülnek és rontják a befogadó és nyitott társadalom imázsunkat, még jobban feltüzelve az ellenségeinket. Tehát ezeket „csúnya” dolgoknak minősítjük. Mert mi „esztéták” vagyunk.

Az életek, az igazság és az igazságosság nem igazán érdekel minket. Egy ilyenfajta politika elkerülhetetlen csődjével szemben, amely a „szabadságot” a „biztonság” fölé helyezi, holott az első két lyukas garast sem ér a második nélkül, sokáig kifinomult cenzúrával, a politikai korrektség fő eszközével léptek fel.

Az establishmentek, hogy ne lehessen őket felelősségre vonni a jelentős politikai hibák miatt,

nemcsak a szólással, de a gondolkodással szemben is tilalmakat vezettek be.

Ezáltal megkapták a „fasiszta”, „rasszista”, „iszlámfóbiás” bélyegeket és az ezekért járó ítéletet mindazok, akik nem hisznek a kisebbség pozitív diszkriminációjában és abban, hogy automatikusan a többség fölé kellene helyezni őket. Vagy azok, akik a liberális demokrácia és a jogállam védelmében mindenképpen fel akarják hívni a figyelmet a többség identitásának szilárdsága és azon képességük közötti összefüggésre, hogy elutasítsák bevonásukat totalitárius projektekbe.

De sokan mások is arra ébredtek, hogy sarokba állították őket. Egyre többen. Azokat is kiközösítették például, akik továbbra sem hajlandók abszolút módon szétválasztani az iszlamizmust az iszlámtól és a muzulmán világot néhány évtized óta megrengető forradalomtól. Azokat a muzulmán disszidenseket is háttérbe szorították, akik saját vallásuk megreformálásáért küzdenek, hogy az összeférhetővé váljon a liberális álammal és kizárja a nők vagy a hitehagyottak, a más vallású hívők és az etnikai vagy szexuális kisebbségek elleni erőszak teológiai magyarázatát. Az így eltörölt gondolkodás, sajnos,

nyugaton önmegsemmisítéssel állt bosszút.

A populizmus és putyinizmus táborába való átállással. Felmerült bennem a kérdés, hogy a barátnőm vajon ne tudná, hogy nem lehet igaz az, amit végig nem gondolva kimondott? Nem sejlik fel előtte, micsoda potenciális rosszat vonhatnak maguk után a baloldali leegyszerűsítések, amelyek nem kevésbé ártalmasok és botrányosak, mint azok a hamis információk, melyeket egy olyan szélsőjobboldal terjeszt, ami mindenkit egy kalap alá vesz, megosztva egy olyan társadalmat, amelynek tényleg szolidaritásra lenne szüksége?

Ne fogná fel, hogy micsoda csapdát állít nekünk a pontatlan vagy meghamisított információk terjesztése ebben a „posztigazság” korban, még akkor is, ha ez erkölcsileg jóindulatú, a társadalom gyenge láncszemeinek védelmében történik, amelyek közé részben a menekültek is tartoznak? Mert összezavarnak minket, tovább gyengítve azt a képességünket, hogy arra kérjük a politikusokat, szedjék össze magukat, ugyanis a „jó” hazugságot egyértelműen nehezebb megcáfolni, mint a bárdolatlan rasszizmus nyilvánvaló ostobaságát? Lehet, hogy tudja. De nem tud másképp cselekedni.

Egyfajta reflex, hogy jók akarunk lenni, vagy legalább annak akarunk látszani,

még akkor is, ha a tapasztalat és az intelligencia azt súgja, hogy ezáltal az a veszély fenyeget minket, hogy rosszakká és ostobákká válunk. Márpedig ha 9/11 után másfél évtizeddel még a legműveltebbek, legérettebbek és legtanultabbak is képesek a megrökönyödésre és továbbra is rosszul döntenek, akkor nagyon rosszul állunk. Felmerült bennem a kérdés, hogy miért válik egyre inkább nehezünkre végre helyesen dönteni? Valószínűleg nemcsak a közösségi hálózatok kakofóniája érint hátrányosan, zavar meg és mérgez minket, hanem az emlékezet és a viszonyítási pontok széles körű hiánya is.

Ez súlyos hiányosság ezzel a harmadik fajta totalitarizmussal szemben. Hiszen az első kettő nem korlátozódott arra, hogy gyilkoljon, vérbe borítsa a XX. századot, hogy megpróbálja effektív módon megölni Istent. Hanem a Kreml új propagandája által újrahasznosítottan elgyengítettek minket. Az etikai iránytűnk ellen indítottak támadást. Arra akartak csábítani minket, hogy higgyük el, a haladáspártiság örökre biztosítja helyünket a történelem jó oldalán. És a demokráciát.

Márpedig  elemi politikai és erkölcsi jóízlés nélkül, eltévedt árvákként botorkálunk, mint Jancsi és Juliska az erdőben. Zsebünkbe rejtett kövecskék nélkül, sorsunkra hagyva a csábító mézeskalácsház előtt, ahonnan a vasorrú bába les minket, csorgó nyállal, mint mi, az ünnepek alatt.

(A címet, a felvezetőt és az alcímeket a szerkesztőség adta.)