Ahaj, kelj fel, Möriuka, mer’ nagy a baj!

Minden alkalommal, amikor fontos dolgoknak kell történniük ebben az országban, azonnal előmásznak a haza bérrettegői, hogy arra figyelmeztessék az erdélyieket, veszélyben van Transzilvánia. Egyesek szűrbe bújnak, trikolórral a hajtókán, mások buszra szállnak és mindenképpen Székelyföldön akarják megenni a kolbászos babfőzeléküket – és mindenkit a stúdiókban ücsörgő kinyalt figurák „elemezgetnek”, akik arról mesélnek, hogy a Facebookon azt olvasták, Erdélyben még egy veknit sem vásárolhatsz, ha nem tudod azt mondani, hogy „kenyér”.

Egy ordenáré plagizáló azon kesereg, hogy a külföldiek miatt nem épül a Kárpátokon átívelő autópálya, egy másiknak pedig azért vannak hőhullámai, mert 2018-ra már nem lesz teljes az ország. Szerinte

az a megoldás, ha Románia a románoké és büszkén felmutatja a középső ujját –

digitus impudicus, hiszen Róma örökösei vagyunk! – a sorosistáknak, a nem-románoknak, a báránybőrbe bújt brüsszelieknek.

Az a baj, hogy egyikben sem merül fel a kérdés, vajon mit érez egy erdélyi, amikor azt látja a tévében, hogy az ő Erdélye rendszeresen a katasztrófa szélére sodródik. Vajon miről beszél Iuăn és Mărie, miközben a bukaresti urak azt hangoztatják habzó szájjal, hogy a falu jegyzője lopiban iratokat állít ki és eladja az ősi földet – ahaj, kelj fel Möriuka, mer’ nagy a baj! Mer’ Ianoş bacsi, aki már negyven éve aprítja a ződet a deznyónak, azért vett magának nagyobb taligát, hogy kihordja rajta Erdélyt Debrecenbe, nem azért, hogy Iuănnak segítsen kiönteni az ól alapját.

Valójában egyes urak, bukarestiek oda a görcs által rángatottak, nem hallottak egy egyszerű dologról: Erdély már csaknem száz éve egyesült Romániával. Igen, egy sor nem román etnikai közössége volt, igen, más volt a múltja, igen, ezek az erdélyiek nem nagyon röhögtek a vicceken – de ettől még nem kell kételkedned az egyesülésben. Amit a politikus elvtársak most tesznek – és igen, erdélyiek is – az, hogy kételyeket ébresztenek ezen egyesüléssel szemben.

Politikailag legitimálják a feldarabolás témáját.

És nem azért teszik, mert félnek, hanem azért, hogy a szavazók féljenek.

És, hogy lásd, mennyire ostobák, menjünk tovább ebben az ostoba játékukban – és itt a romániai vezetők tettei érdekelnek, nem a magyarországiaké vagy a kongóiaké, mert román vagyok, nem magyar vagy kongói, az enyéimnek fizetek különleges nyugdíjat, nem a magyaroknak vagy a kongóiaknak. Nos, csapjunk a „lecsóba”: lehet, hogy holnap az egyik fontos újság oldalain vagy a CNN-en megjelenik, na, egy riport Erdélyről. Ott láthatjuk majd Pontát, former prime minister of Romania, aztán a PRU-s (Egységes Románia Párt – a szerk.) szövetségesét, ott van Dragnea is, meg Tăriceanu – miért ne mondanák az egész világnak azt, amit most a románoknak mondanak? Az interjúkat lepusztulni hagyott régi templomokkal, átadás után néhány hónappal visszabontott autópályákkal, településeket jelző táblákkal, melyeken a hazafiak piros-sárga-kék színekkel fújták le a nem román nyelvű feliratokat – mivel illusztráljanak egy összeesküvést, hisz csak nem fognak kísérteteket képernyőre vinni? Aztán – mert a riport egy kicsit hosszabb, hogy mindenki értse – azt látjuk, hogy Ponta örömmel veszi át Moldva zászlóját, a bölényfejeset, hogy Tăriceanu ünnepélyesen felvonja Máramaros zászlóját, miközben más polgármestereket bíróságokra vonszolnak, mert kitűzték a székely zászlót. Ugyancsak itt láthatjuk Opreát is, amint Kovásznába viszi a hadsereget, a szélsőjobb tapsa közepette.

„Kifelé, kifelé a magyarokkal az országból” –

ez hangzik a háttérben, amit persze lefordítva feliratoznak. A stúdióban ülő meghívottak kiguvadt szemekkel nézik, hogy Kolozsvár bejáratánál kínaiul is van üdvözlet, csak a magyar közösség nyelvén nincs, pedig a román többség mellett már csak ez maradt még meg a capital of Transylvania-ban. Dan Puric is felbukkan, habzó szájjal védelmezve azt, ami szerinte egy ország, meg persze van mânz/barză/rânză is (a dákopaták által bohózattá váló mantraként hangoztatott állítólagos dák szavak – a szerk.). Hangsúlyosan szóba kerül az antiszemitizmus is.

Az ellenérvek már nem is számítanak, mert nem is számítanak a 64 vármegyések hülyeségei, már nem számít, hogy Iuăn meg Ianoş bacsi elképedve nézik, miként kerültek be a tévébe csak azért, mert együtt vannak, amióta világ a világ – a bolygó éppen most tudta meg a román politikusoktól, hogy valami gond van Erdélyben, és hogy Bukarest képtelen azt másképp kezelni, mint erőszakkal és megfélemlítéssel. Ohó, meg ne feledkezzem róla: a riporter megemlíti, hogy a „Románia a románoké” a Ştefan Tătărescu ezredes által vezetett Nemzeti-Szocialista Párt (Nemzeti-Szocialista, Fasiszta és Keresztény Acélpajzs) szlogenje volt a 30-as években. A képernyőn nagyban megjelenik e párt jelképe és zászlója: fehér és vörös alapon fekete horogkereszt, körülötte a már említett szlogen: „Románia a románoké”.

Az eszmék? Tegnap is, ma is ugyanazok: a forrásainkat elorozzák tőlünk, gyarmattá váltunk, tehát a nemzeti büszkeségnek muszáj legyőznie a külföldi senkiháziakat.

A két világháború közötti román nácizmus könnyen párhuzamba állítható

Tăriceanu, Ghiţă vagy Ponta beszédeivel – és ennél több nem is kell. A riportot aztán több ezer jelentős újság és több száz tévé átveszi, Bukarestben és Erdélyben megjelennek az első állandó külföldi tudósítók, a diskurzusok élesednek, felemelkednek az első öklök, itt az idő, hogy… Ahaj, kelj fel Möriuka, mer’ nagy a baj! Tetszik? Amikor már teljesen elveszett a történelmi idő érzékelése, egyesek csak azért kerülnek be a politikába, mert azt hiszik, ahhoz nem kell semmilyen képzettség. Ezek az emberek éhen halnak, ha elkobzod a pénzüket és behajítod őket a való életbe.

Tedd fel magadnak a kérdést. Válaszolj magadnak. Még egyszer. És még egyszer.

Mihez is értenének ezek? Több milliárdról rendelkezhettek és autópályák – fityisz, kórházak – fityisz, iskolák – fityisz. Nemzeti sors körvonalazását várjuk el tőlük, miközben még nekik sincs sorsuk? Ezek már attól boldogok, hogy állami „állásuk” van, boldogok, hogy milliókat kereshetnek csak beszélve. Hamar megtanulták, hogy az ostobaság gyorsabban visz sikerre, mint a munka, pontosan úgy, mint a hajdani bukováriak, az utolsó padban tanyázó csavargók.

Nem maradt évismétlő Antonescu is kétszer, hogy aztán ideiglenes elnök, Románia fadörje meg madörje legyen belőle? Zgoneából, Vitéz Mihály (Mihai Viteazu) kollégájából – szintén megbukott vagy háromszor – nem lett az állam harmadik legfontosabb embere? Na és Tăriceanu, szintén bukott, a második legfontosabb? Mind hazafi, a bajsza alatt…

Akartok még? Itt megállok – talán a torkukon akad az „uraknak”. Olyan lett a hazafiság, mint egy étkezési jegy – nem kérnek érte semmit, sem autópályát, sem iskolát, sem kórházat, elég egy kicsit azon pörögnöd, hogy Erdély rrromán föld és kész. Nem számít, hogy egy évtizede nem olvastál el egy könyvet, nem számít, hogy fogalmad sincs a „végkifejlet” szó jelentéséről, teljesítetted a kötelességedet, nesze egy kis repeta, mert maradt némi kolbász a fazék alján.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.