A románok a történelem nagy vesztesei

Egyre hangosabb és a nép által – állítólag – egyre inkább elfogadott a nacionalista diskurzus, annak legtriviálisabb-kiszámíthatóbb formájában: külföldről (Brüsszel–AEÁ–Soros–magyarok–szabadkőművesek–háttérhatalom) irányítanak minket, centiről centire vásárolják fel hazánkat (nem világos, hogy ki adja el), Románia a szétdarabolás küszöbén áll. (Bizonyíték: egy amerikai filmecske, mely a tudatlan közönségnek elmagyarázza, hol vagyunk a térképen, melyik a nemzeti terület három nagy választóvonala a Kárpátok mentén és miként határozta meg történelmünket az egységre törekvés. Ergo: a filmecske, aljas módon, Románia nagy felosztását jósolja meg legalább három különálló régióra, bizonyos kapzsi jövevények javára.)

OK! Legyünk résen! Bárki, aki „románul érez”, az örök áldozat keserű könnye (az egész bolygónak van valami baja velünk) és az ellenségnek végső leckét adni kész ősi vitézség harci kiáltása között ingadozik. Úgy tűnik, az ilyenfajta diskurzus hangoztatói nem fogják fel, hogy nagy imázskárt okoznak a románoknak: mindebből az következik, hogy a történelem nagy vesztesei vagyunk, akiket

állandóan elnyomnak, meglopnak, üldöznek, átvernek, fenyegetnek.

Egyfajta szomorú angyalkák vagyunk, akik rossz helyen vannak és akiket végül a kiirtás felé hajtanak. Csak annyit tudunk a magunk javára mondani, hogy időről időre hisztériásokká válunk: robban a puliszka. Készek vagyunk feláldozni magunkat, megvédeni „szegénységünket és szükségeinket és nemzetségünket” és mindenesetre, Isten a mi oldalunkon áll. Isten annyira beleszeretett a jó tulajdonságainkba, hogy biztosak lehetünk abban, egyszer majd győzelemre fog minket segíteni.

Eddig még úgy, ahogy elmenne. De a dolgok nagyon gyorsan haladnak a döbbenet felé. A haza falvaiban (a honi lélek „vátrájában”) készített tragikomikus riportok sokasága azt mutatja, hogy váratlanul sok, mindenféle korú falusi nem tudja, hol van Románia, az ország nevét nem tudja Európához kötni és fogalma sincs a román zászló színeiről! „Nem tudom!”, „Nem láttam!”, „Talán van benne valami kék”, „Valami barna is van a közepe táján” – íme, a megkérdezettek néhány „tapogatózása”. De ez még nem lenne semmi. Sokkal meglepőbb az, amit a legutóbbi felmérések mutatnak: az elnyomott románizmus lobogóját eltökélt vehemenciával lobogtató párt,

a leghevesebb nacionalista diskurzusú párt nem szerezne 3 százaléknál többet a hazafias választók voksaiból.

Az egyik magyarázat az lehetne, hogy a románok intelligensek: nem hagyják átverni magukat néhány szavazatvásárló olcsó locsogása által. Egy másik magyarázat az lehetne, hogy a románok pragmatikusak: szeretnek sóvárgásról és fájdalomról szóló dalokat hallgatni, szeretik, ha azt mondják nekik, hogy minden rosszért a külföldiek a hibásak, de amikor szavazásról van szó, akkor előítélet nélkül váltanak: ez a dolog az országgal sokkal inkább csak egy „lelki” ügy. De azt a pártot szeretjük, mely nagyobb nyugdíjakat és kisebb adókat ígér. Ami meg a hazácskát illeti… még meglátjuk. Egyelőre jó lenne némi dohány a zsebünkbe. A román jól helyezkedik: tudja, hogy egyeseknek szentimentális tereferéjük van, másoknak meg költségvetésük. Egy fröccs mellett szívesen és sóhajtozva elhallgatják a tereferét. De csak az „okos fiúk” számítanak. Rendben: „eddig, és ne tovább!”, de mindent egybevetve nekünk is emberi módra túl kell élnünk, csapunk időnként egy jó nagy murit, bojkottáljuk egy picit a történelmet… Különben is, a pártokban ücsörgő románok a választások küszöbén a külföldiek beavatkozása nélkül is egymás torkának ugranak. Nincs szükségünk árulókra, szócsövekre és románellenes ügynökségekre, hogy beverjük a „másik táborhoz” tartozó nemzettársaink fejét. Nélkülük is boldogulunk: „Le a minket nem szerető és ránk nem szavazó románokkal!”, „Kivesszük a hatalmat a másik oldalon álló pártokban lévő románok kezéből”, „Úgy a földhöz teremtjük őket (a be nem tagozódott románokat), hogy arról koldulnak!”. Vissza az egypártisághoz!

Romániát elgázolva fogunk a románizmussal győzni…

Másik döbbenet: nem tudom, hogy mi az oka, de a hazafias retorikát – mely kétségtelenül legitim, ha bölcsességgel és mértékletességgel használják, bunkó rikkantások, másodkézből vett románcok, kofai szlogenek nélkül – általában nyilvánvaló középszerűek sajátítják ki. Olyan alakok, aki rosszul vagy kezdetlegesen használják az anyanyelvüket, nyilvánvalóan idegen tőlük a nemzeti kultúra, híján vannak az igazi emberi nagyságnak és bőbeszédűségüket kizárólag a nemzeti „elkötelezettség” legkonvencionálisabb vetületén gyakorolják.

Egy-egy tehetséges, de öregkorára a hazafias show csábítása által elragadott színészecske, aki – valószínűleg – meg van arról győződve, hogy Tudor Vladimirescu egyfajta reinkarnációja, egy-egy kvázi-névtelen ügyvédecske, a Spiru Haret Tudományegyetemen vagy a Rendőrakadémián szerzett oklevéllel, egy-egy gyanús életrajzú (nem hiába milliomos euróban) ügyeskedő senkiházi és mindenféle egyéb „sápadtarcú” vergődik hiábavalóan az összes tévécsatornán: nincs körvonaluk, nincs tartalmuk, nincs karizmájuk. És főleg, nincs semmi, ami azt bizonyítaná, hogy bármit is megérdemelnének a hazától: valamilyen nemes áldozat, valamilyen döntő hatású tett, valamilyen impozáns teljesítmény. Semmi. Csak „szájalás” és zajos egy helyben topogás. Ilyen „vezérekkel” a „románizmus” csakis gallyra mehet.

Másik döbbenet, az előbbi folytatásaként:

nem tudom, mi az oka annak, hogy Románia tele van üres karrierekkel.

Kétséges minőségű vagy gyógyíthatatlan sekélyességű alakok kerülnek gyakran csúcstisztségekbe. Olyan hölgyek, akik egy lakótelepi élelmiszerboltot simán elvezethettek volna, vagy jók lettek volna lakóbizalminak, „bizottsági” urak, akik inkább csak a focihoz értenek, ügyetlen butikosok, hajdan peckes katonák, unalmas demagógok, tucatjogászok stb. – (szavazással? banda-megállapodásokkal? honi zűrzavar révén?) sztárpozíciókba kerülnek, melyekhez csak a pofátlanságuk van meg: képviselők, szenátorok, polgármesterek, pártbéli nagykutyák, politikai elemzők, minden lehetséges tudomány doktora. Röviden született imposztorokká, a győzedelmes semmirekellőség jelképeivé válnak.

Mindezen megdöbbenések végén (és van még néhány) Constantin Noica egyik mondása jut eszembe: Az országért tenni valamit mindenekelőtt azt jelenti, hogy megszabadulunk a „román giccstől” (az eredeti szövegben a „cigányzenészi viselkedést” jelentő „lăutărism” kifejezés szerepel – a szerk.).

U. i. Azt tapasztalom, hogy sok mai külföldivadász sztoikusan, vagyis „bátor” megnyilvánulás nélkül tűrte a korábbi uralmakat. Nem emlékszem, például, hogy bármelyik barikádon láttam volna őket a kommunista diktatúra ellenében. Vagy túl fiatalok voltak, vagy a „kultúrán keresztül álltak ellen”. E tájakon nagyjából mindig voltak „idegenek”: rómaiak, nomád népek, törökök, magyarok, fanarióták, németek, oroszok. Szerencsénk, hogy nem voltak sorosisták! Így aztán úgy, ahogy alkalmazkodtunk hozzájuk, a hagyományos vendégszeretetünk alapján…

A címet és alcímeket a szerkesztőség adta.