Az első világháború a modern propaganda tesztelésének terepe volt – jelentette ki Boka László irodalomtörténész, az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) tudományos igazgatója Nagyváradon, a Könyvmaraton szombati záró napján.

A Várad kulturális folyóirat által számos új kötet és szerzője, illetve szerkesztője bemutatásának – csütörtök délutántól szombat estig irodalomtörténeti műtől Karácsony Benő novelláskötetén, Jenei Imrét bemutató portréköteten, Demény Péter felnőtteknek szóló meséin és Péter I. Zoltán helytörténeti témájú könyvén át át a temesvári magyarokról szóló riportkötetig számos könyvvel megismerkedhettek az érdeklődők – céljával létrehozott, idén már nyolcadik alkalommal megrendezett eseményen Boka László Simon Judit újságíró kérdéseire válaszolva mutatta be a Propaganda az I. világháborúban című, általa és ifj. Bertényi Iván szerkesztette könyvet.

A szó szoros értelmében fajsúlyos mű tulajdonképpen az OSZK által megrendezett kiállítás rendkívül igényes kivitelezésű katalógusa, amelyben a bemutatott plakátok, könyvek és használati tárgyak mellett a szerzők terjedelmes tanulmányokban mutatják be azokat az erőfeszítéseket, amelyeket az Osztrák-Magyar Monarchia, azon belül is főleg Magyarország illetékesei tettek annak érdekében, hogy népszerűvé tegyék a világszintűvé dagadt háborút a hátország polgárai körében.

Az OSZK Nagyváradon született munkatársa elmondta: a világháború kitörésének centenáriuma alkalmából megrendezett kiállítás alapanyaga egy korabeli kormányzati döntés nyomán gyűlt össze, kötelezték ugyanis a nemzeti könyvtárat, hogy minden, a háborúval kapcsolatos dokumentumból őrizzen meg néhány példányt. Így ma mintegy százezer darabos – többek között háborús propagandaplakátokból álló – gyűjteménnyel rendelkezik.

Boka László elmondta, a kor propagandája még kissé „akadozva” működött, nem volt annyira totális, mint például a második világháborúban, vagy az azt követő kommunista uralom idején.

Így voltak kihagyások is, megtörtént például, hogy a Nyugat címoldalán szereplő tartalomjegyzékben ott maradt azon írások címe és szerzője, amelyek helyén a cenzorok „áldásos” tevékenysége nyomán magában a folyóiratban csupán üres, fehér oldalakat láthatott az olvasó.

Az érdeklődők megtudhatták, hogy a korabeli értelmiség – írók, költők, újságírók – nagy többsége az elején kimondottan támogatta a háborút, elfogadták ugyanis azt az érvet, miszerint egyrészt igazságos háborúról van szó, másrészt a világégés végre „megtisztulást” hoz, mivel így vagy úgy, de feloldja a felgyülemlett feszültséget. A Nyugat vezetői, Ignotus és Fenyő Miksa például a háború első évében még így gondolkodtak, hogy aztán egy idő után, a pusztítást megtapasztalva szembeforduljanak a háborúpárti propagandával. Számos városban voltak spontán, a háborút éltető megmozdulások.

Amúgy az ország polgárainak többsége kitörő örömmel fogadta a hadüzenet hírét, országszerte tartottak a háborút éltető tüntetéseket.

Ady Endre azonban Babits Mihállyal együtt már az elejétől fogva háborúellenes volt – nem is igazán jutottak közlési lehetőséghez, sőt utóbbi ellen vallási vétség címén még per is indult Fortissimo című verse miatt, amelyben a szenvedésről tudomást sem vevő, süket Istenről írt. Hasonlóan rosszul járt Kassák Lajos, akinek A Tett című lapját be is tiltották, mivel háborúellenes írásokat közölt – ráadásul az antant-országok polgáraitól is.

Az igazságos háború

A propaganda egyik alapvető üzenete egyébként a háború első két évében az volt, hogy az igazságos – hiszen mégiscsak a mi trónörökösünket lőtték le Szarajevóban –, illetve hogy önvédelmi háború. Történt ez annak ellenére, hogy mi üzenünk hadat Szerbiának. 1916, I. Ferenc József császár és király halálát, illetve a pacifista IV. Károly trónra lépését követően már áttolódtak a hangsúlyok, de ekkor sem hiányoztak a hadikölcsön jegyzésére szólító plakátok, amelyek anyagi hozzájárulára szólították a hátország polgárait a háború sikeres befejezése érdekében.

A háborús hírek a sajtón keresztül jutottak el a polgárokhoz. Ezeket a híreket a Sajtóhadiszállás juttatta el a korabeli lapoknak, természetesen megszűrve: a kudarcokat, ha nem is hallgatták el, jelentéktelennek tüntették fel, miközben a sikereket természetesen megpróbálták minél nagyobbnak feltüntetni.

Ahogy a háború előre haladt, a cenzúra szigorodott: már nem csupán azt tiltották meg, hogy az uralkodói család tagjainak utazásairól beszámoljanak – ebben a merényletek lehetősége miatt volt is ráció –, hanem az olyan, a hátország moráljára potenciális veszélyt jelentő hírek közlését is, mint például az egyik gyár munkásainak éhségsztrájkja.

Létezett ugyanakkor a haditudósítók intézménye is – Molnár Ferenc és Balázs Béla is beszámolt a harctéri történésekről. Molnár későbbi visszaemlékezéseiben ugyanakkor plasztikusan jellemezte ezeket a tudósításokat, mondván: a haditudósító úgy ír az eseményekről, mint a jófiú az édesanyjának. Vagyis nem a szörnyűségekre hegyezi ki a beszámolót, hanem a pozitív dolgokra.

Propaganda plakáton, filmen, bögrén

A magyar háborús propaganda egyik fő csapásiránya a mozgósítás mellett egyébként az ellenfél kigúnyolása volt. Számos olyan plakát jelent meg, amelyen a szerbeket, az oroszokat vagy a többi antant-ország katonáit mutatták be enyhén szólva dehonesztáló alakban. A legfurcsább az egyik sörgyár reklámja volt, amelyen egy vélhetően 30 és feles mozsárágyú tövében egy osztrák-magyar és egy német katona egy krigli sörrel koccint, miközben derűsen szemléli a francia és brit antant-katonák kapituláló seregét. A plakát szövege a következő: „Távirat. Részvény-sörfőzde Kőbánya. Tavaszi Részvénysör megérkezett, ellenség megadta magát”. Ami, lássuk be, meglehetősen kétértelmű, hiszen úgy is értelmezhető, hogy nevezett sör minősége olyan borzasztó, hogy az ellenfél inkább megadja magát tőle…

De ezzel még mindig mi voltunk a jófiúk, mivel az antant propagandája sokkal durvább volt.

Amúgy nem csupán plakátokon terjesztették az „igét”, hanem a kor legmodernebb eszközével, filmen is. Emellett egyszerű, hétköznapi tárgyakat is a háborús propaganda szolgálatába állítottak: a beszolgáltatott aranytárgyak fejében kapott vasgyűrűkön, bögréken, szintén beszolgáltatott rézmozsarakért kapott vasmozsarakon, kártyán, de még legyezőn is feltüntették a Központi Hatalmak országainak uralkodóinak, hadvezéreinek arcképét. De beférkőzött a propaganda a mindennapokba is: háborús főzőkönyvet és háborús történeteket tartalmazó meséskönyvet is kiadtak, hogy már a Monarchia zsenge korú alattvalói is tisztában legyenek a német-osztrák-magyar-török-bolgár fegyverbarátság fontosságával, és képet kapjanak a frontokon harcoló fiaink vitézségéről.

Emellett egyéb akciókat is indítottak: Magyarország több városában is állítottak például olyan, magyar honvédet ábrázoló faszobrot, amelybe a hadi erőfeszítések elősegítését célzó pénzösszeg befizetése után bárki beverhetett egy vasszöget, amelynek végén a támogató nevét tartalmazó fémlap volt. A cél a favitézek vasba öltöztetése, azaz a minél nagyobb összegű támogatás megszerzése volt. Budapest mellett többek között Nagyváradon állítottak ilyen alkotást, amelyet az Áldozatkészség szobrának neveztek el, de Kolozsváron is állt a Kárpátok őre, és Székelyudvarely is megkapta a maga Vasszékelyét.

A háború számos morbid dolgot képes produkálni, és nincs ez másképp a háborús propagandával sem. Az egyik legmorbidabb propagandaeszköz egy kis dalocska volt, amelyet bizonyára nincs olyan magyar ember, aki ne ismerne. A Kossuth Lajos azt üzente című 48-as forradalmi dalról van szó, amelyet a világháború kitörése után egy kissé átköltöttek. De úgy, hogy attól valószínűleg még ma is minden 48-as, pláne 49-es érzelmű, a forradalmat követő megtorlásokat a kiegyezést követő gazdasági és kulturális prosperitás ellenére sem felejtő magyar ember heves csuklásba kezd, ha meghallja.

A dal ugyanis 1914. július 28-át követően így kezdődött:

Ferenc József azt üzente…