Mi románok vagyunk...

Elitpolitikusaink végre felfogták: azért működik rosszul Románia, mert a kormányfőt (Dacian Cioloş) Juliennek, az elnököt pedig (Klaus Iohannis) Wernernek hívják. Ez annyira nyilvánvaló, hogy az amúgy egymással háborúban álló pártok vezetői egyesítik erőiket és szavaikat, hogy megbélyegezzék a gonosz megtestesülését.

Liviu Dragnea úr a minap, a rá jellemző finom humorral folyamatosan a kormányfő személyi igazolványában szereplő „Julien” nevet hangsúlyozta. Vagyis azt, hogy az illető nem közülünk való.

Egy jövevény, aki csak azért van itt, hogy akadályozzon, gyarmatosítson, áruba bocsásson minket.

Márpedig, íme, még az amúgy PSD-ellenes (Szociáldemokrata Párt – a szerk.) Traian Băsescu úr is ugyanezt állítja, igaz, némileg üvöltősebb hangvételben, katonásabban, ahogy azt tőle megszoktuk: „Julien” és „Werner” megalázták Brâncuşi-t, az előbbi egy elpuskázott pénzgyűjtéssel, a másik pedig azzal, hogy tiszteletlenül leült a Csend Asztala egyik székére. Hogyan jutottunk idáig? Egyszerű. Úgy, hogy a kormányfőt nem Giginek, az elnököt pedig nem Mitikának hívják. Mindenesetre, végre konszenzus van. Băsescu véleménye kevésbé lepett meg. Nagyon jól ismerem ahhoz, hogy tudjam, Brâncuşi a szenvedélye, de annyira, hogy a művész elleni bármilyen támadást személyes sértésnek tekint. A volt elnök számára a művészet és a kultúra szent dolog. Amikor éppen nem a tévékben ücsörög, sok irodalmat olvas és a világ múzeumaiban található remekművekről szóló albumokat lapozgat.

Ezen kívül rugalmas ember is, a következetesség vulgáris mániája nélkül. Nem „merevedett bele a projektbe”. Hajdanán a „Washington–London–Bukarest tengelyt”, a „nagy szentjánosbogarat”, az Európai Uniót erőltette. Most világos lett számára: Victor Ponta és Crin Antonescu 2012-es diskurzusai voltak a helyesek –

az idegenek rosszat akarnak nekünk, a zöldségeinkre fáj a foguk, lekezelnek minket.

Hajdanán normálisnak tartotta, hogy leleplezze Victor Ponta fedett tiszti mivoltát. Most már tudja, hogy ezek semmiségek. Ennek bizonyítéka, hogy nagylelkűen felkarolja Robert Turcescut, aki saját magát leplezte le fedett tisztként egy (tévében közvetített) misztikus eltévelyedési pillanatban, de aki, persze, Vlad Mixich-et „gyanúsítja” rejtett elkötelezettségekkel. Egy szó, mint száz, élő emberek, merev elvek nélküli emberek, realitásérzékkel rendelkező emberek: ma itt, holnap Foksányban!

Dragnea úr idegenekkel szembeni bizalmatlansága bájosabb, vagy talán perverzebb. Mert volt főnöke és frontbajtársa, Victor Ponta úr az egész országnak elmesélte, hogy anyai ágon albán, apain pedig olasz. Olyan családból származik tehát, amelyik valamikor a XIX. században keveredett ide az osztrák-magyar császár kérésére, akinek munkaerőre volt szüksége az útépítésekhez. Ezen a téren Ponta úr rosszabbul áll, mint „Werner”, akinek a közössége nagyjából nyolcszáz éve él a haza földjén.

Mint az várható volt, ezekben a napokban a románság kérdése, a „háttérhatalom által elnyomott”, „szétdarabolásra” ítélt, az „ügynökségek”, a sorosisták, Brüsszel és a globális kémszolgálat hidrája által – bűnös módon – üldözött „büszke román” léte a pártok és a sajtó retorikai gumicsontja, hiszen ez egy jó zsíros kampánytéma.

Sajnos, túl későn ébredtünk!

Már rég neki kellett volna látnunk a nagytakarításnak. Nem lett volna szabad elfogadni I. Károly trónra ültetését, aki az európai modernitás útjára helyezte az országot; és ezt még a monarchiaellenesek is elismerik. Nem kellett volna az első alkotmányunkat (az 1866-ost) a belgáktól átvenni. Nem kellett volna megbíznunk egy rakás francia építészt azzal, hogy „idegen” épületekkel rakják tele a fővárost: a Román Athéneummal, a Nemzeti Bankkal, a Királyi Alapítványokkal (ma a Központi Egyetemi Könyvtár), a Győzelem (Victoriei) úti Takarékpénztárral (CEC), a Splai-on lévő kórházzal, az egyetem melletti Mezőgazdasági Minisztériummal, a cotroceni-i Orvosi Egyetemmel, vagy az Athenée-Palace (ma Hilton) Szállodával. Jó lett volna, ha nem bízzuk magunkat egy bizonyos Carol Davilára, egy valójában francia-olasz egyénre (Carlo Antonio Francesco d’Avila), még akkor sem, ha nélküle valamivel később indult volna az orvosképzés, az első honi mentőszolgálat, az első árvaházak, sőt, még a bukaresti Botanikus Kert is (melyet, jaj, egy osztrák kertésszel együtt alakított ki). Ha már szóba kerültek a kertek, említsük meg a Cişmigiut, a legrégebbi bukaresti közparkot is, mely Kiseleff tábornok kezdeményezésére jött létre, és a bécsi Wilhelm Mayer szakértő támogatásával készült el. Kiseleffet mondtam? Igen, arról az „idegenről” van szó, aki részt vett a Sarkalatos Törvényeink megalkotásában és Oroszország párizsi nagyköveteként hatékonyan támogatta a fejedelemségek (Havasalföld és Moldva – a szerk.) egyesülését.

Menjünk tovább: hogyan is engedhettük meg olyan művészek letelepedését a sokat próbált hazában,

mint Giovanni Schiavoni, Nicolló Livaditti, Anton Chladek? A fejedelemségek első poszt-bizánci festőiről van szó, akik közül az utóbbi Nicolae Grigorescu tanára volt. Hogyan is vitt rá minket a lélek, hogy egy német – Karl Storck – legyen a XIX. században az első szobrászattanár a bukaresti Szépművészeti Iskolában, valamint egy lengyel-német származású francia, Wladimir Hegel legyen Brâncuşi tanára?

De „pechsorozatunk” itt még nem ért véget. A román nyelvészet és folklorisztika idegen alapítók műve: Moses Gaster, Lazăr Şăineanu, Heimann Hariton Tiktin. A nemzeti himnusz („Ébredj román!”) zenéjét a mai Bulgária területén született Anton Pann szerezte, aki Petrov néven látta meg a napvilágot. Mit mondjunk még olyan híres románokról, akiknek az előélete nem igazán nevezhető románnak: Vasile Alecsandri (átkeresztelkedett zsidó nagyapával), Alexandru Xenopol (neve lefordítva „idegen fiát” jelenti), akinek az apja zsidó származású angol volt, vagy B. P. Haşdeu, akinek a felmenőit elég nehéz lenne származási szempontból azonosítani… A Rosettik és Ghiculeştiek eléggé görögök voltak, a Cantacuzinókról nem is beszélve. Ion Luca Caragiale aromán (görög-albán?) volt, apja Konstantinápolyban született, a nagy Nicolae Iorga anyai ágon (Arghiropol) bizánci görögöktől, apai ágon pedig a Píndosz-hegységből származott, Constantin Noica egyik ükapját Gigantisnak hívták. Mindent egybevetve elég kockázatos dolog családjaink és modelljeink családfáiban, etnikai – vélt, vagy valós – hátterében kotorászni.

Ez nem azt jelenti, hogy „románnak” lenni fikció,

vagy, hogy minden értékünket és viszonyítási pontunkat másoktól kölcsönöztük. De ha már a hagyományos „vendégszeretetünkkel” dicsekszünk, akkor az lenne igazi ok a büszkeségre, ha felfognánk, hogy mindenféle embert befogadtunk magunk közzé, bölcs nyitottságot mutatva képességeik iránt. Szép lenne, ha elismernénk, hogy sokan közülük elkötelezetten szolgálta hazáját és éppen ezért a nemzeti örökség részét képezik. Toleránsaknak, egy egészséges kozmopolitizmusra alkalmasaknak, a párbeszédre és együttműködésre nyitottaknak bizonyultunk. Ezek az intelligencia és az erkölcsi egészség jelei. Annál súlyosabb dolog, ha hagyjuk, hogy ostoba módon az idegengyűlölő demagógia torzítson el bennünket. Ami engem illet, inkább azt akarom tudni, hogy hazám Carol Davila, Xenopol, Caragiale, Noica, Iorga vagy Lazăr Şăineanu hazája is, semmint, hogy olyan bármiféle teljesítmény nélküli „vadrománnal” dicsekedjek, mint Bogdan Diaconu, Nicolăescu, Fenechiu, Tăriceanu, Palada és Peia, akik „Juliennel” és „Wernerrel” ellentétben, csak jót tettek velünk… (Persze, ha alaposabban megnéznénk, ki tudja, milyen meglepetések érhetnének ez utóbbiak részéről is). Nem okoz nehézséget, ha a „román” Cristiana Anghel vagy Grapini, és a „francia” Clotilde Armand között kellene választanom. És különben is, képtelen vagyok felfogni, hogyan kívánhatnánk, hogy Ghiţă (Sebastian Ghiţă – a szerk.) országa legyünk, sőt, még kedvünket is leljük benne…

Az alcímeket a szerkesztőség adta.