Mi a hasonlóság Nagy Imre és Ion Iliescu között?

Azt hiszem, a Magyar Forradalomról szóló megemlékezés óráiban néhány szót kellene ejteni Ion Iliescuról is. Az évek folyamán elgondolkodtam, milyen szerepet játszottak a politikai személyiségek a szovjetizmus összeomlását kiváltó nagy törésvonalak kialakulásában. Bár a 2003-ban folytatott beszélgetésünk során felvetettem Nagy Imre nevét, Ion Iliescu nem kívánt értékítéletet mondani róla. Alexander Dubček számára talált néhány ködösen méltató szót, hiszen megmaradt kommunistának.

Iliescu gondolkodása szerint Nagy Imre elkövette a legfőbb bűnt:

megtörte egy olyan párt vezető szerepére vonatkozó tabut, melyet – a „történelem törvényei” nevében – arra predesztináltak, hogy utópisztikus programja követésére kényszerítse az emberek millióit. Az apparátus logikája és az utca hívó szava közötti választásra kényszerített Nagy az utcát választotta. Ezért a műveletért az életével fizetett, amivel, úgy gondolom, megváltotta ifjúkora bűneit.

Nem véletlen, hogy Nagy az egyetlen kommunista (vagy pontosabban mondva, volt kommunista), aki iránt N. Steinhardt a Jurnalul fericirii-ben (A boldogság naplója – a szerk.) kifejezte csodálatát. Azt írta, hogy 1956-nak abban a végzetes tíz napjában Nagy nemcsak egy életen át magáénak vallott hitet tagadott meg, hanem a lelkét is átalakította. Ion Iliescu pont fordítva tett. Nyekkenés nélkül végrehajtotta a Dej-csoport parancsait, „ellenforradalomként” ítélte el a budapesti népfelkelést, a Securitatéval együttműködésben levezényelte az egyetemi hallgatók elleni megtorlásokat. Meredeken felfele ívelő karrierrel jutalmazták az UTC-ben (Kommunista Ifjak Szövetsége – a szerk.), majd a pártban. Sohasem volt reformer alkat. Bár kevésbé volt műveletlen és begyepesedett elméjű, mint más bürokraták, ugyanakkor a bolsevik bizonyosság rabszolgája volt.

E büntetlenül maradt leninista számára semmit sem jelentett és jelent a nép szuverenitása.

Zsigerileg ellene van a pluralizmusnak.

1989. december 22-e után és 1990 januárjában, azokban az in statu nascendi-ben kialakuló román demokrácia sorsára nézve sorsdöntő hetekben Iliescu védnökölt a nomenklatúra revánsra vágyó újracsoportosulása, a titkos rendőrség helyreállítása, a demokratikus szervezetek és a civil társadalom elleni támadások felett. A három legközelebbi bajtársával együtt 1958 júniusában, Budapesten meggyilkolt embernek volt bátorsága szakítani a hazugságokkal, gyilkosságokkal, intrikákkal és összeesküvésekkel teli múlttal.

Snagovi fogsága alatt Nagy nemcsak a szocialista államok közötti kapcsolatokról dolgozott ki egy új, a szovjet hegemonizmussal teljesen ellentétes elképzelést, de a leninista eredetű jakobinusi autoritarizmussal ellentétes politikai filozófiát is. Egy non-manicheista, a „pártszellem” (partijnoszty) prokusztészi korlátozásaitól megszabadított elképzelésről volt szó. Nagy becsületes módon fogadta el a politikai kompromisszumot, nem olyan trükként, mely biztosíthatja az elvesztett pozíciók utólagos visszaszerzését. Lemondott a totalitarizmusra jellemző mindentudás és kognitív tévedhetetlenség elvárásáról. Ellenfelei szemében „renegáttá” vált.

Nagy szelleme valószínűleg nemcsak Kádárt kísértette, hanem Iliescut is,

aki – mint mondtam – 1956 és 1960 között Virgil Trofinnal együtt a kommunista ifjúsági szervezetben épített karriert, politikai pogromokat szervezve a rebellis egyetemi hallgatók ellen. Iliescu államelnöki évei alatt megtanulta a demokratikus retorikát, de anti-totalitárius elkötelezettsége szigorúan formális maradt. Gondolatait továbbra is az „ellenséges” erőkkel kapcsolatos komor víziók itatják át, továbbra is megbélyegzi az ellenségeit és szembeszáll a valódi dekommunizálással. Ion Iliescu pszichológiailag, politikailag és erkölcsileg a Nagy Imre által jelképezett modell ellentéte.

A címet és alcímeket a szerkesztőség adta.