Robbanni fog a puliszka? Nem lesz túl nehéz rábírnunk a románokat (vagy moldovaiakat) arra, hogy robbanjon a puliszka? Nem túl fásultak, túl gyávák, túl ostobák, túl megosztottak és túl félretájékoztatottak az emberek? Nem azok.

Egyre nehezebben tudom visszafogni a saját puliszkámat, hogy ne repüljön a levegőbe azokra az ostobaságokra, melyek azzal a botránnyal kapcsolatosak, melyet az váltott ki, hogy a parlamenti szavazás megvédte Oprea tábornokot az ártatlan rendőr gondtalanságból történt megölése ügyében.

Elképzelem, hogy ebben az ügyben kitartóan alkalmazott balítélet mások neuraszténiáját is fokozza.

Legyen világos, itt nem (csak) a fiatal Bogdan Gigináról van szó.

Nem (csak) a gyilkosairól, élükön azzal, aki főnökként arra kényszerítette, hogy ott legyen, ahol – törvény szerint – nem kellett volna lennie. És aki – valószínűleg a lerombolt imázsa miatt – a szenátusi szavazás megismétlését kérte, majd a Facebookon bejelentette lemondását.

Természetesen még kevésbé van szó az áldozat szomorú anyjáról, akinek kétségbeesett kiáltása meglepő, idegesítő, sőt megdöbbentő visszhangokat váltott ki. A legmeglepőbbnek egy híres alak (Ion Cristoiu újságíró – a szerk.) proletár dühe és az ezzel járó reakciója tűnt, aki hatalmaskodó módon hallgatásra szólította fel. Mert az elvtárs szerint, akit felfordult gyomrom kárára nemrég Adrian Năstaséval együtt láttam és hallottam, amint a volt ceauşiszta miniszter Ştefan Andrei öntömjénező könyvét dicsérték, „még Jézus Krisztus anyjának” sem lenne joga… bla, bla, bla.

Gyomornedveim csak akkor csillapodtak le, amikor láttam, ahogy – retorikailag ugyan – de határozottan megkapja a magáét olyanoktól, akik képesek megérteni egy olyan asszony kínját és teljesen természetes viselkedését, akinek meggyilkolták a fiát. És vele együtt a jövőjét. Tehát nem marad más hátra számomra, mint azt a néma fájdalmat, melyet megzavarhatatlan önhittségében az elvtárs előírt a halott gyermek anyjának, ahhoz a hallgatáshoz társítsam, melyet az érdemes újságírónak kellett volna betartania – ebben a tragédiában –, hogy bölcs ember maradhasson.

De egy közéleti szereplőnek ez a felháborító etikai és politikai kisiklása sem lett volna a mi gondunk, ha nem arról a tisztességes és tárgyilagos véleményalkotás és tájékoztatás szentségesen szent kötelességéről lenne szó, melyet a fenséges véleményvezér takonnyá maszatolt.

Márpedig

a maffiózó oligarchia sajtója az utóbbi napokban az egész országot érintő di granda dezinformálásokra vetemedett.

Mely országnak egy gödör – igaz, önmagában is súlyos – jelöletlenül hagyásának kitartó hangoztatásától képzelt „manipulálásokig” terjedő különféle manőverekkel vonják el programszerűen a figyelmét a kockán forgó jelentős okokról.

Románia a tét. A jogállamiság a tét. Egy olyan ország „demokratikus” mechanizmusai, melynek parlamenti képviselői gúnyt űznek a saját intézményükből, a törvényből és egy olyan „törvényhozási fórumból”, mely – jaj, Európa kellős közepén – nemcsak egy tolvajt, hanem egy feltételezett gyilkost ment meg az igazságszolgáltatástól. Mivel már szisztematikusan elkövettek hasonló visszaéléseket, megmentve az ítélettől saját soraikból származó delikvenseket, ebből az derül ki, hogy ezeknek a parlamenti képviselőknek programjuk van az igazságszolgáltatás és ebből következően a jog és a jogállamiság legyilkolására.

Nyilvánvaló, hogy vele együtt a demokrácia is összeomlik.

Következésképpen az összes többi románról is szó van, nevezetesen azon képességükről, hogy felfogják azt a pofátlanságot és haszonleső gazemberséget, mellyel semmibe veszik őket. Vagy a liberális demokrácia fontosságát, az egyetlen politikai rendszerét, amely képes megvédeni a méltóságukat. És ebből következően azt a képességüket, hogy békés ellenállással kompenzálják a rosszul működő román demokrácia hibáit és hiányosságait.

Márpedig fájdalmas látni, hogy sokan azok közül, akik felfogják a mindenekelőtt komolyságot, eltökéltséget és következetességet megkövetelő konfrontáció óriási tétjét, megengednek maguknak egy játékos pesszimista sznobizmust. És a fatalizmus fatális luxusát.

De már maga az a kérdés is óriási fejlődést jelez, hogy robbanhat-e a puliszka, mely a hajdanán hősies városokban, mint például Temesváron, a jövőbeni európai kulturális fővárosban tapasztalt, inkább csak vérszegény tüntetéseket látva sokakban felmerül. Egyértelműen kifejezi a kétely és a határozott állítás közötti kontrasztot. Hány évig, hány évtizedig hallottuk megcáfolhatatlan módon kimondva azt az ostoba megállítást, mely szerint a puliszka nem robban?

Nos, az ösztövér mellkasukat a képzeletbeli jövőjük és Temesváron Tőkés Lászlót letartóztatni érkezett szekusok valódi, gyilkos pisztolyai közé helyezők: ezek a románok vajon milyen elegyből voltak? Hát azok, akik magukat a megrémült, kiéheztetett és fagyban tartott szerelmük, apjuk, testvéreik és anyjuk és Ceauşescuék által az eltiprásukra az (bukaresti – a szerk.) Egyetem (Universităţii) térre küldött páncélosok közzé vetették: ők milyen málélisztből lehettek?

És azok, akik a Colectiv után már nem tűrtek tovább? Vajon az egy évvel ezelőtti forradalmat nem az a puliszkában felgyűlt felháborodás előzte meg, melyet nem annyira Gigină meggyilkolása váltott ki, mint feltételezett gyilkosának pofátlansága, a plagizáló tábornok gőgje és önhittsége és politikai cinkosai hübrisze?

Egyeseknek csalódást okozott, hogy csütörtökön, Bukarestben csak 4.000 tüntető volt.

Nekem nem annyira. Románia cool elitje, igaz és igazságos előőrse vonult utcákra, felébresztve álomszuszék honfitársaikat, akiknek egy része csak azért lépne fel a Facebookra, hogy bájait mutogassa, a „szendvicseit” fotózgassa, vagy díszruhában mutogassa repülő autóik mellett álló csemetéiket.

A távolról sem felesleges tüntetésük nyomán bejelentették az Opreával kapcsolatos botrányos parlamenti szavazás megismétlésének lehetőségét (lehetőség, mert ahogy azt Cristi Danileţ jogosan megállapítja, a törvényhozási fórum, mely politikai, nem igazságszolgáltatási instancia, adott ügyet csak egyszer vitathat meg). Milyen üzenete van ennek a szándéknak? Nagyon egyszerű.

A romlott poszt-kommunista nomenklatúra és oligarchia csak az utcától fél.

Mert már megtapasztalta a puliszka robbanását. És már korábban is kénytelen volt forradalmakat kisajátítani. Tudja, hogy „az ország nem szar”, hogy nem egészen „minden politikus egyforma”, hogy a román nem korlátolt, ahogy azt a politikai maffia el akarja hitetnie a „pórnéppel”, hogy növelje fatalizmusát és távol tartsa az utcától.

Ha az emberek valamivel jobban megszervezik magukat, akkor meggyőződésem, hogy a puliszka robbanása a következő alkalommal banális, nem eredeti, teljes mértékben működőképes demokráciához vezet majd. Mely feleslegessé teszi majd a puliszka további robbanásait.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.