Kis magyar kisebbségi útmutató tudatlan román sajtósok számára
Egyben reflexió arra is, milyen tökéletesen tiszteletben tartják a románok a magyar kisebbség jogait.
Florin Negruţiu úr közzétett egy cikket a republica.ro-n, melyben arra panaszkodott, hogy a bukaresti amerikai nagykövet a székely zászlóval jelent meg egy fényképen. Az újságíró azt állítja, hogy ezzel a teljesen helytelen gesztussal megsértették a románok érzéseit.
A szerző abból a gondolatmenetből indul ki, hogy a székelyek zászlója nem egyszerűen egy darab textil, hanem olyan
erős jelkép, mely fenyegetést és sértést jelent a románokra nézve.
De felmerül a kérdés, hogy ezt ki állapította meg? A magyar kisebbség? A román többség? A román sajtó? Teljesen ostoba dolog a konföderációs zászlóhoz való hasonlítás: a székelyek zászlója sohasem erről szólt, a nap és a félhold jelképként Románia címerében is szerepel. Különben teljesen önkényes az, ahogy a román sajtó megállapította a magyar jelkép sértési értékét. Ugyanezt a gondolatmenetet követve akár Románia zászlójáról is megállapíthatnánk, hogy sértés a magyar kisebbségre nézve, hiszen az Új Jobboldal (ND) rendszeresen ezzel vonul fel Csíkszeredában, miközben azt
">skandálja, hogy „Kifelé a magyarokkal az országból”, nem igaz?
A román sajtóban gyakran felbukkanó másik gyakori tévedés
egyenlőségjelet tenni az autonómia és az elszakadás között.
Ha támogatod a területi autonómiát, akkor automatikusan szélsőséges vagy. A román újságok egyöntetűen figyelmen kívül hagyták, hogy az RMDSZ javaslatának első cikkelye szerint Székelyföld „az egységes és oszthatatlan Románián belüli” régió. Szintén teljesen figyelmen kívül hagyják, hogy a nemzeti kisebbségek különféle autonómiaformákat kaptak Finnországban, Belgiumban, Franciaországban és Olaszországban. Persze nem kell mindenkinek kötelező módon egyetértenie a magyarok követeléseivel, de az újságíróknak kötelességük tájékozódni, valamint helyesen tájékoztatni a közvéleményt erről a témáról. A román sajtó eddig ebben kudarcot vallott: sohasem közölt konkrét adatokat, kizárólag véleményeket és előítéleteket, ezzel aláásva a vonatkozó vitát és félrevezetve a közvéleményt. Így jutottunk oda, hogy lehetetlenség normális vitát folytatni arról, hogy mit feltételez a területi autonómia.
Ha egy újságíró tisztességesen tájékozódni szeretne,
akkor megtudná, hogy nagyon sok európai országban büszkén használnak a székely zászlóhoz hasonló regionális és nemzeti jelképeket. A Stade de France-on, a 2015-ös francia kupadöntő alkalmából
">elhangzott a breton himnusz (breton nyelven), mert az egyik döntős arról a vidékről származott. És senki sem háborodott fel ezen, ahogy az Romániában történni szokott, amikor a stadionban elhangzik a székely himnusz. Különben a román állam döntése, hogy tiltja a nemzeti jelképek megjelenítését, mélységesen antidemokratikus és diszkriminatív, amit az Európai Bizottság rasszizmus és intolerancia elleni legutóbbi jelentésében is megemlítettek, mely jelentésről nagyon kevés szó esik a román közéletben.
Tekintettel arra, hogy szó esett a románok érzékenységéről, beszéljünk egy kicsit a magyar kisebbség érzékenységeiről is. Románia abban a paradigmában él, mely szerint a demokrácia azt jelenti, hogy egy ötfős csoportból négy tökéletesen demokratikusan eldöntheti, hogy melegebb tájakra küldheti az ötödiket. A többség kihirdeti, hogy egy jelkép sértő és betiltja azt, a többség diktálja, hogy milyen mértékben és körülmények között alkalmazza a nemzeti kisebbségek jogaira vonatkozó törvényeket,
a többség eldönti, hogy mit lehet megvitatni egy kisebbséggel, teljesen demokratikus módon betapasztva a száját.
Néhány konkrét példával fogom bizonyítani a fentieket.
Marosvásárhelyen (ahol a lakosok 45 százaléka magyar, a többi román) évek óta kérik a kétnyelvű utcanévtáblák elhelyezését. A város mára negatív példa arra, hogy Románia miként tartja be a Regionális és Kisebbségi Nyelvek Európai Kartájának aláírásával vállalt kötelezettségeit (erről a jelentésről is túl keveset beszélnek). Mivel a helyi hatóságok évek óta elutasítják a magyar nyelv közterületi használatának biztosítását, állampolgárok egy csoportja 2015-ben úgy döntött, hogy kétnyelvű utcanévtáblákat helyez el a saját magánterületén. A helyi rendőrség erőből lépett és felszólította őket, hogy távolítsák el a táblákat, ellenkező esetben 30.000 lejes bírságot rónak ki rájuk. A helyi rendőrség túlbuzgóságában olyan polgároknak is felszólítást küldött, akiknek a magánterületén olyan táblák voltak, amelyeket még az RMDSZ-es polgármester idejében helyeztek el. Szintén Marosvásárhelyen a székely zászló magánterületen történt kifüggesztése 30.000 lejes bírság kirovásához vezetett.
Ne gondolják, hogy valamilyen sovén jelképek megjelenítésének tilalmára vonatkozó törvényre hivatkoztak. Távolról sem. Valaki feltúrta a román törvényeket, a reklámeszközök elhelyezéséről és engedélyezéséről szóló 185/2013. számú törvényben megtalálta a kiskaput, és mindkét esetben erre hivatkoztak. El kell ismernem, hogy a marosvásárhelyi polgármesteri hivatal jogászai nagyon találékonyak és hozzáértők, ezért elérték, hogy mindkét esetben Nagyváradon is átvették a modelljüket.
Szintén Marosvásárhelyen, néhány kétnyelvű iskolában egyáltalán nincsenek magyar nyelvű feliratok, amiért az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) már bírságokat is kirótt. Amikor a tanárok megpróbáltak kihelyezni ilyen feliratokat, átiratot kaptak a polgármesteri hivataltól, melyben az állt, hogy az iskolákban „olyan anyagokat terjesztenek, melyek célja destabilizálni a polgártársak közötti harmóniát és egyetértést”. Más szóval,
a többség demokratikus módon kihirdette, hogy a magyar nyelv sértés
a Marosvásárhelyen élő 55 százaléknyi román etnikumúra nézve és destabilizálja a polgárok közötti harmóniát és egyetértést.
Hargita és Kovászna megyékben több tucat per indult azért, hogy a középületek homlokzatáról eltávolítsák a magyar nevüket és a helyi hatóságok sokat el is vesztettek ezek közül. Egy részüket a kormánymegbízotti hivatalok indították, másokat jóindulatú polgárok, akik a térségbeli román kisebbség jogait akarják megvédeni.
Az egyik legutóbbi, szerintem botrányos eset a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Főgimnáziumé, melyről a város polgármestere éppen az amerikai nagykövettel folytatott találkozója után beszélt. Egy bizonyos szervezet a magyar név eltávolítását követeli az épület homlokzatáról, arra hivatkozva, hogy sérti a román nyelv hivatalos államnyelvi jellegét. Nem számít, hogy az épület több mint 100 éves és történelmi műemlék és egy magyar középiskola székhelye és a bejáratnál román nyelvű felirat is létezik a törvény előírása szerint. Az a fontos, hogy ne „sértsék meg” a térségbeli román kisebbség érzékenységét, nem igaz? A per most előzetes panasztevési szakaszban van, és nagyon valószínű, hogy a román bíróságok a már közismert modell szerint a magyar felirat eltávolításáról fognak dönteni.
A sepsiszentgyörgy Székely Mikó Kollégium épülete. A Méltóságért Európában Polgári Egyesület (ADEC) azt követeli, hogy távolítsák el a Székely Mikó Kollégium feliratot és helyezzenek el egy román megnevezést is tartalmazó táblát (blog.activewatch.ro/Google Street View)
Ennek a székelyföldi harcnak valójában semmi köze sincs a térségbeli román kisebbség védelméhez.
A „Székely Mikó Kollégium” felirat semmilyen formában nem sérti a románok nyelvi jogait és semmilyen érzékenységet sem kellene sértenie. Ezeknek a lépéseknek a magyar kisebbség megalázása a célja, a román állam abszolút dominanciájának érvényesítésével. Ez pedig a jelképek megsemmisítésével, a történelmi műemlékek módosításával történik, mert – a törvény szerint – a magyar feliratnak muszáj a román alatt lennie. Nem attól jobbra vagy balra, hanem feltétlenül alatta. És ezekben a lépésekben a román igazságszolgáltatás megbízható szövetségese ezeknek a jóakaróknak, akik – nyilvánvalóan – a magyar sovinizmussal harcolnak.
Ezért aztán nagyon is jogos Antal Árpád polgármester kijelentése, amely szerint a székely zászló a román állam magyar kisebbséggel szembeni tiszteletlenségének a jelképe. És az amerikai nagykövetet is megértem, aki azt mondta, hogy „összezavarodott” a találkozó után: furcsa dolog ilyenfajta helyzetek létezése egy olyan államban, amely azt állítja magáról, hogy tiszteletben tartja a nemzeti kisebbségek minden jogát. Ami pedig az erről író újságírókat illeti, nagy részük minimális erőfeszítést sem tesz azért, hogy tájékozódjon a magyar kisebbség gondjairól, mely gondok nagyon is valósak. Ez pedig az újságírói szakmára nézve is sértés.
(A címet és felvezetőt a szerkesztőség adta.)
