Meddig mehetnek el az önbíráskodók?

Ha tudnám a választ a kérdésre, nem tettem volna fel. Viszont indokoltnak tartom, hiszen tényleg tudni szeretnénk, milyen messzire mehetnek el Európában a vigilantes (önbíráskodó – a szerk.) csoportok. Tényleg senki sem tudja. A cikk címében szereplő kérdés egy másik, rendkívül súlyos dimenzióra vonatkozik: meddig mehetnek el általában az önbíráskodók? Pontosabban: mit jelent a jövő? Megmaradnak a jelenlegi kezdeti állapotban, vagyis felháborodott civilekből álló szervezeteknél, vagy a hajdani dél-amerikai fejlemények modelljét követve sokkal komolyabb és súlyosabb következmények várhatók?

Jogos a kérdés? Az éppen a dél-amerikai szélsőséges fejleményekkel kapcsolatos valós félelem, ahol a rendőrség és a hadsereg egyes alegységei csatlakoztak az önbíráskodókhoz vagy támogatták őket?

Lehetséges. Mindenestre egy távlatilag egyre inkább elképzelhető jelenségről van szó, miután – ahogy arról a Het Belang van Limburg és Knack flamand napilapok beszámoltak – „az Állambiztonság és a hírszerzési főszolgálat az év eleje óta rendkívüli érdeklődést mutat a migrációs áradatot ellenző és saját állítása szerint

a „nyugati értékeket megvédeni” akaró „Odin Harcosai”

nevű szervezet belga szimpatizánsai iránt… A (belga – a szerz.) hadsereg legalább négy katonája tagja ennek a csoportnak… legalább négy katonát rendeltek be, hogy magyarázatokat adjanak… a hírszerző szolgálatok pedig az „Odin Fiai” és „Thor Harcosai” anversi részlege után is nyomoznak”. (forrás: La Libre Belgique)

Milyen típusú gondról beszélünk? Mennyire releváns ez a jelenlegi körülmények között?

A válasz sajnos az, hogy a jelenlegi körülmények között senkinek sincs semmilyen világos képe az események jövőbeni alakulásáról. Ebből következik MINDEN mostani óvatossági lépés, a törökországi eseményeket is gondosan megfigyelve.

Természetesen a jog és a jelenlegi politikai rend szemszögéből nézve több mint nyilvánvaló az intézményi válasz.

De mindez megkérdőjeleződik, amikor az összes létező és e pillanatban számomra Brüsszelben elérhető csatornán keresztül az Európa jövőbeni reakcióinak mikéntjével kapcsolatos bizonytalanságok villannak át, amennyiben Törökország felmondja az EU-val kötött megállapodást. Ebben az igazán szélsőséges helyzetben

legalább 3 millió migráns indulhat el Európa felé.

Hirtelen, Törökország válaszlépéseként brutálisan és tudatosan félreállítva mindazokat az akadályokat, melyek eddig vagy a menekülttáborokban (az említett 3 milliót), vagy a határnál (a nemzetközi szervek becslései szerint még legalább 1 milliót) tartották őket.

Ilyen esetben a közvetlen, kellemetlen és politikailag inkorrekt kérdés a következő: mennyire felkészült az EU ahhoz, hogy megbirkózzon egy ilyen sokkal és annak rövid-, közép- és hosszú távú következményeivel?

Nem tudom. Őszintén szólva, azt hiszem, hogy ezt senki sem tudja. És nincs semmilyen kockázatelemzés (legalábbis olyan, amihez hivatalosan hozzáférhettem volna és valamilyen okét kaphatott volna, hogy nyilvánosságra hozzam) arról a hatásról, amilyet egy ilyenfajta sokk gyakorolna a tagállamok belbiztonsági struktúráira. De könnyű elképzelni, milyen pszichológiai hatása lenne egy ilyen helyzetnek minden egyes tagállam lakosságára, de biztonsági és haderőire is nézve.

Fontos? Releváns? Nagyon is lehetséges, hogy igen. A helyzet megfelelő értékeléséhez ne feledkezzenek meg arról, hogy rögtön a merényletek után egy nyilvánvaló sebezhetőséget lehetett megfigyelni és ezt el is ismerték, mert a hadseregnek – hagyományosan – nem voltak ilyesmire szakosodott struktúrái, ehhez tartozó szakképzett erői és terroristaellenes harcra kiképezett csapatai.

Ebből aztán következik az első kezdeményezés relevanciája, amikor kivezényelték az utcákra a hadsereget, minden nem hivatalos, de folyamatos figyelmeztetés ellenére, hogy ez nem több általános hárításnál, hiszen

a kérdéses egységeket nem képezték ki terroristaellenes és városi gerillaharcra.

Aztán az a döntés, mint például Franciaország esetében, hogy létrehoznak egy „Nemzeti Gárdát”, igaz, a volt csendőrség elemeire alapozva, ugyanezt az ügyet hozta előtérbe, vagyis, hogy az új nemzeti erő tagjai mennyire vannak felkészítve a városi gerillaharcra vagy a terrorista akciók elleni fellépésre.

Milyen relevanciája van ennek az említett vitában és – főleg – a jelenlegi körülmények között?

A valódi vita a hírszerző szolgálatokat és a mostani és a közeljövőben tervezett szakosodott beavatkozási egységeit érinti.

Alapjában véve ez a legmagasabb szintet érintő politikai vita. Konkrétan arra vonatkozik, hogy

miként lehet reagálni, amennyiben a terepen megjelennek az önbíráskodó szervezetek,

melyeknek elképzelhető módon többé-kevésbé látható kapcsolataik lehetnek a hadsereg struktúráival Európa nyugati részében, de nemcsak ott. Ha megérkezünk erre az ultra-érzékeny szintre – vagyis, hogy lehetséges-e, valószínű-e, vagy előrelátható-e egy ilyen helyzet, akkor ki és mit tesz?

Ne ringassák magukat illúziókban: ez a lehetőség nagyon is létezik. Ambícióiktól, meggyőződéseiktől, neveltetésüktől függően többé vagy kevésbé távoli, de létezik. Mert egy olyan kérdésre ad választ, mely nem a biztonsággal, hanem az identitással kapcsolatos: milyennek akarjuk a holnapi Európát?

Amennyiben, ha nem másért, csak azért, hogy választ adjunk erre a kérdésre, mindarra hivatkozni kezdünk, amit ebben a cikkben leírtam, akkor Európának óriási gondja van. És európai polgárokként nekünk is.

A romániai újságírók fiatal nemzedékének egyik legérdekesebb tagja az elmúlt napokban arra kért, igyekezzek megőrizni egy nagyon szükséges egyensúlyt a brüsszeli tudósításaimban.

Igaza van. Igyekszem. Meggyőződésből. Minden erőmmel. De ez az Európa, mely (mégis, némiképp) a mienk is, vajon hogyan fog dönteni?

Emlékeznek még a „Hannibal ante portas” figyelmeztetésre?

Ha az akkori Róma polgárai lettek volna, ha az Iszlám Állam nyílt célpontjává vált mai „képletes Róma” polgárai, vajon miként reagálnak majd?

Ez egy borítékolható válasszal rendelkező kérdés.

De, hogy minden lehetőség szóba kerüljön, éppen ezt a nyilvánvaló gondolatmenetet követve, az eddigi kérdések vajon nem az arra a bohózatra adott válaszok, melynek célja ürügyet szolgáltatni a jövendőbeli „Európa erődhöz”?... Legalábbis az Európa-ellenes konstrukció által fizetett blogok ezt a logikát hirdetik.

Önök melyiket választják? Én tudom, hogy melyiket választom. Európát akarom, ezt az euroatlanti Európát, azzal az erőterével, mely Románia garanciája. De ez nem elég. Meg kell majd mondanunk, hogy mit akarunk és miként akarunk gyorsan, eltökélten és aktívan cselekedni nemzeti döntésünk érdekében.

Az alcímeket a szerkesztőség adta. Fotó: newobserveronline.com